Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - Fried István: Petőfi Sándor modernsége (tanulmány)
Petőfi Sándor modernsége átírta életrajzának egyes dátumait, állomásait, és még olvasmányairól sem mindig nyilatkozott egyértelműen. Aligha nagy tévedés azt állítani, hogy az előd költészetektől való kommentált elfordulásnak szerves része az előd költő-szerepektől, költő-életrajzoktól való távolságtartás. Mindenképpen olyan költő- és költészeteszme és -eszmény megteremtése, amelynek révén a szó legszorosabb értelmében létre jön, létre ébred és legitimálódik egy a költő- és költészetfunkció, amelynek összefoglaló neve: Petőfi Sándor. A helység kalapácsa és a János vitéz szintén állásfoglalás a költészet romantikus értelmezésének/értelmezhetőségének alapvetőnek tűnő kérdéseiben. Egyfelől a Vörösmartyval folytatott rejtett, de a szövegekből látványosan kibukó pozíció-vita érdemel figyelmet, másfelől az a világirodalmi párhuzam, amely az irányköltészet tételezhetősége ürügyén a kortárs német irodalmat osztotta meg. Röviden enynyit: Heinrich Heine 1843-as eposz/elbeszélő költemény paródiája, az Atta Troli. Ein Sommernachtstraum (Egy nyáréji álom) a német romantika előző korszakait igyekszik kétségessé tenni, olyan romantikus (ön)kritika, amelynek révén a romantika ironizáló továbbgondolása lesz lehetővé. A Deutschland. Ein Wintermärchen (Németország, Egy téli rege) 1844-es, a paródia nyitva maradt kérdéseire válasz, műfaji újragondolás és hangvételi (például a publicisztikára nyitó) változat. Akár meglepőnek tekinthetnők, Petőfi Sándor eposzparódiája és elbeszélő költeménye 1844-es keltezésű, és jórészt hasonló minősítésekkel írható le. Az elsősorban a Zalán futását célba vevő „furcsa vitézi versezet” (ez Csokonai szava) részint beleillik a komikus eposzoknak abba a hagyományába, amelyet a magyar irodalomban Csokonai és Verseghy kezdeményezett, de amely Popé és Boileau révén a Békaegérharcig vezethető vissza, s az eposzi hangvétel és az alantasnak mondott tárgy ütköztetéséből egyben műfajelméleti következtetéseket is levon. A János vitéz ellenben az eposzt helyettesítő, annak totalitásigényét a mese univerzalitásába hajlító elbeszélő költemény, amely a Zalán futása és allegóriájának ellenében a kisebb térben átélhető, nyári napok és éjek időszámítását a mese kiszámíthatatlannak és képzeletinek látszó világába helyezi. Minek következtében a megcélzott olvasók köre úgy változik meg, hogy az inkább a nemzeti nagy elbeszélésre fogékony hallgató helyébe a megfelelő képzelőerővel rendelkező kerül. S ez mindenképpen más írói és befogadói „elváráshorizontot” tételez. Vörösmarty egy korszak alaphangját adja meg, és a történetírás felől érkező impulzusokra reagálva szólítja meg egyszerre tárgyát és befogadóit, majd az oszsziáni „ihlet” jegyében idézi meg a századok homályába vesző, újrateremtődő-létesítendő nemzeti létet, amelyet (mármint az egykorit) a fenséges nemzeti változatával azonosít: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban...” Petőfi Sándor mindennek visszáját láttatja, a megszólítás helyett kijelentéssel él, az éjjel szembe a nyári napot állítja, az allegorikusát itt a jellemzetessel cseréli föl, a fenségestől pedig a közbeszéd segítségével tér el: „Tüzesen süt le a nyári nap sugára/ Az ég tetejéről a juhászbojtárra...” Vörösmarty azonos tónusban tartja előadásmódját, az