Irodalmi Ujság, 1966 (17. évfolyam, 1-19. szám)

1966-03-01 / 4. szám

XVII. évfolyam 4. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA A titkos A BURZSOÁ diplomáciának nem volt kíméletlenebb bírája a történelemben Le­ninnél és a bolsevikoknál. Nemcsak a cse­lekedeteit bélyegezték meg, hanem a mód­szereit is. Főként a titkosságát. Gyalázat, mondották, hogy a külpolitika ügyeit a ku­lisszák mögött, a legnagyobb titokban in­tézik, s azokról a kérdésekről, amelyek vég­ső soron egész népek sorsát, jövőjét, életét érintik, a népek háta mögött és tudta, meg­kérdezése, sőt tájékoztatása nélkül dönte­nek. Bezzeg, majd ha ők hatalomra kerül­nek, minden másképpen lesz : a népet nem­csak informálni fogják a külpolitika ese­ményeiről, de véleményét is megkérdezik a tennivalókról. így aztán nem is keltett különösebb meglepetést, hogy 1917-ben az új forradal­mi kormány egyik első cselekedete az volt, hogy nyilvánosságra hozták a cári rendszer valamennyi titkos külügyi megállapodását. Új korszak kezdődik a diplomácia történe­tében, mondották, a zárt ajtóknak, a hazu­­dozásnak, a nép félrevezetésének, — leg­alábbis, ami Oroszországot illeti, — végleg befellegzett. Nem tagadható, hogy ez a ma­gatartás hatásosnak bizonyult. Például ab­ban, hogy Kínában megszületett a kommu­nista párt és a fiatal értelmiségiek szép számban csatlakoztak hozzá, nem lebecsü­lendő szerepet játszott a korábbi titkos orosz-kínai szerződések nyilvánosságra ho­zatala és egyben megtagadása is. Micsoda különbség a Kínát megalázó, szipolyozó i­m­perialisták és a szovjet hatalom között, — állapították meg a pekingi és sanghaji lel­­kesedők. Vége azoknak az időknek, amikor a népeket sötétségben lehetett tartani, ami­kor játékszerek voltak uraik kezében. Felesleges itt arról elmélkedni, meddig tartott ez az új korszak. Felesleges azon tépelődni, vajon a breszt-litovszki békétől a Hitlerrel történt megállapodásig miként tájékoztatták a szovjet vezetők­­—­ más né­pekről nem is beszélve — a saját népüket arról, milyen titkos szerződések vannak ép­pen készülőben, vagy mi a nép véleménye az éppen megkötött paktumokról. Annyi tény, hogy a burzsoá diplomácia titkosságá­nak elítélése továbbra is érvényben maradt és minden alapfokú szeminárium köteles­­ségtudóan hangsúlyozta : milyen gyökeres a különbség e tekintetben is a kommunista és a nem kommunista államok külpolitiká­ja között. MINDEZ most nem a Párttörténet, ha­nem a budapesti újságok olvasása közben jut az ember eszébe, s nem is a szovjet, hanem a magyar külpolitikát figyelve. Sem­mi kétség : eseményekben nincs hiány. Alig múlik el nap, hogy a hazai sajtó ne számolna be magyar államférfiaknak kül­földön, külföldieknek Magyarországon tett látogatásairól, a köztük folyó tárgyalások­ról, a tárgyalások után kiadott nyilatkoza­tokról. Éppen erre szeretnénk, — meg­figyeléseinket az utolsó negyedév ese­ményeire korlátozva, — futó pillantást vet­ni. December 16-án a ’’Népszabadság” első oldalán közlemény jelent meg a következő címmel : ’’Kádár János és Biszku Béla elv­társ baráti látogatása a Szovjetunióban”. A közleményből kiderült, hogy Kádár és Bisz­ku december 11 és 14 között Moszkvában járt, s ott megbeszéléseket folytatott Brezsnyevvel, Kosziginnal és Podgornij­jal.­­Az SZKP és az MSZMP vezetői — foly­tatja a kommüniké — tájékoztatták egymást az országukban folyó szocialista és kommu­nista építés eredményeiről, megvitatták a szovjet-magyar kapcsolatok kérdéseit, esz­mecserét folytattak a nemzetközi helyzet, valamint a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom problémáiról. Mindkét fél igen kedvezően értékelte az SZKP és az MSZMP kapcsolatait, a két párt testvéri ba­rátságát és teljes nézetazonosságát. A talál­kozó résztvevői örömmel állapították meg, hogy minden területen eredményesen fej­lődik a Szovjetunió és Magyarország együttműködése. Emellett megvitatták az együttműködés kibővítésére számba jöhető intézkedéseket. A szovjet és a magyar veze­tők megbeszéléseit a szívélyes barátság és a teljes megértés légköre jellemezte.” A kissé unalmas közleményt azért idéz­zük ilyen részletesen, hogy aki annak ide­jén esetleg nem olvasta volna, láthassa , milyen pontosan, alaposan, őszintén tájé­koztatják a magyar népet — legalábbis mióta a titkos diplomácia megszűnt —, olyan életbevágó kérdésekről, mint a szov­jet-magyar kapcsolatok. Elsőnek a kom­müniké időpontjára érdemes felfigyelni: azt az egyszerű tényt, hogy az ország legfőbb vezetője és egyik helyettese fontos tárgya­lásokra Moszkvába utazik, két nappal a hazatérésük után hozzák csak nyilvános­ságra! De Gaulle, Wilson, Johnson, Erhard bejárja az egész világot és ezt mindenki előre, de legkésőbb utazásuk napján meg­tudja. Igaz, hogy ez a titkos burzsoá diplo­mácia. Kádár és Biszku átszalad Moszkvá­ba : ez állami és párt­titok. Igaz, ez a nyílt, magasabbrendű, ’’szocialista” diplomácia. ÉS A KOMMÜNIKÉ tartalmi része : em­ber legyen a talpán, aki megtudja belőle, valójában miről is tárgyaltak és miben is állapodtak meg. Ki mit mondott, ki mit kívánt, ki mit javasolt, ki mit fogadott el vagy utasított vissza , megannyi rejtély. Persze, mondják erre a kommüniké készí­tői, nem fogjuk az ellenség orrára kötni azt, ami csak minket illet. Ha a magyar népet az ellenségeik közé számítják, akkor még van is valami az érvelésükben. Sajnálatos véletlen folytán a Magyar Kor­mány Kádár és Biszku Moszkvából való visszatérése után öt nappal áremeléseket és bércsökkentéseket jelentett be. A legártatla­nabb lelkekben is felvetődhetett a kérdés, hogy ez az életszínvonal-csökkentés nem állt-e kapcsolatban a frisskeletű moszkvai úttal? Nem lett volna mégis okosabb őszin­te tájékoztatót kiadni a tárgyalásokról s így elejét venni az efajta találgatásoknak? Avagy éppen azért nem lehetett őszintén beszélni, mert a moszkvai út és az életszínvonal­csökkentés időbeli közelsége nem volt pusz­ta véletlen? HÁROM NAPPAL a drákói rendelkezé­sek után, december 22-én, mint a ’’Népsza­badság” első oldaláról mindenki megtud­hatta, észak-vietnámi gazdasági kormány­­küldöttség érkezett hazánkba. ’’Szívélyes légkörben” tárgyaltak Kádárral, Kállaival, Fock Jenővel,­­aki annál szívélyesebb és jobbkedvű lehetett, mert ő volt az, aki az életszínvonal-csökkentést bejelentette,­ meg­látogatták a Telefongyárat és a Budapesti Konzervgyárat, aztán megállapodtak abban, hogy Magyarország a jövőben fokozatosan fogja segíteni Vietnámot. Ami a nadrág­szíját éppen összehúzó tízmillió magyart a legjobban érdekelte volna : miben áll majd ez a fokozott segítség, hány millióba fog kerülni az országnak, hány szelet húsba, hány pár cipőbe minden egyes magyar ál­lampolgárnak, — mélységes titok maradt. Hadititok. Az Egyesült Államok dollármil­liókat költ a vietnámi háborúra, — de leg­alább közlik a saját népükkel, mennyit költenek. Lehetséges, hogy a hivatalos ada­tok egyet-mást eltitkolnak, mint ahogy egy pillanatig sem állítjuk, hogy az úgynevezett burzsoá diplomáciának ne volnának titkai, cselei, fondorlatai, hazugságai. De a magyar dolgozók megelégednének azzal, ha leg­alább nagyjából, hozzávetőlegesen tudnák, mibe kerül nekik Vietnám. Az új típusú, nyílt, ’’szocialista” diplomácia korában er­ről szó sem lehet. A KÖVETKEZŐ LÁTOGATÓ Magyar­­országon Ion Gheorghe Maurer román mi­niszterelnök volt. Mint ugyancsak a ’’Nép­­szabadság” első oldaláról megtudhattuk, január 10 és 13 között tartózkodott Buda­pesten. Furcsa módon a ’’Népszabadság” ezt­­ január 14-én közölte, tehát egy nappal azután, hogy elutazott. Miért kellett titok­ban tartani az ottlétét, nem tudjuk. Vala­mi oka biztosan volt, máskülönben éppúgy nyilvánosságra hozták volna a megérkezé­sét, mint a vietnámi kormányküldöttségét, vagy pár nappal utóbb a lengyelekét. A kommüniké csak annyit jegyzett meg : "A találkozók során a magyar államférfiak elv­társi, kötetlen eszmecserét folytattak Ion Gheorghe Maurerral a nemzetközi helyzet és a két szomszédos szocialista ország idő­szerű kérdéseiről. A véleménycserék szívé­lyes, baráti légkörben folytak...” Melyek azok az ’’időszerű kérdések”, amelyekről magyar-román viszonylatban szó esett? Ami minden magyart leginkább iz­gat : beszéltek-e Erdélyről? Megpróbálták-e a budapesti vezetők védelmükbe venni a kétmilliónyi erdélyi magyart? Ha igen, mi volt a románok válasza? Ha nem, miért nem? Még szerencse, hogy a titkos burzsoá diplomáciának befellegzett! így legalább az egész ország megtudhatta azt, amire a leg­inkább kíváncsi... JANUÁR 18. a ’’Népszabadság” első ol­dala : ezúttal a lengyel vezetők, Gomulka, Cyrankiewwicz és Kliszko érkezett Budapest­re. Másnap már haza is utaztak ; látogatá­sukról ugyanaz az üres blabla tájékoztatja a magyar népet, mint a már említett talál­kozókról : ’’szívélyes, baráti légkör”, ’’esz­mecsere országaik és pártjaik együttműkö­dése továbbfejlesztésének lehetőségeiről, va­lamint a külpolitika, a nemzetközi kommu­nista és munkásmozgalom időszerű kérdései­ről...” Nesze semmi, fogd meg jól. MINDEDDIG olyan találkozókról volt szó, amelyeken kommunista országok poli­tikusai tárgyaltak más kommunista orszá­gok vezetőivel. Lehetséges, hogy a nagy titkolódzásnak az egyik oka az, hogy nem akarják esetleges őszinteségükkel megörven­deztetni az ’’imperialistákat”. Hogy miért tárgyalnak folyton olyasmiről, aminek az ’’imperialisták” csak örülnek, az megint más kérdés. Tény azonban, hogy mihelyt nem kommunista államférfiakkal találkoznak ha­zánk kitűnő vezetői, mindjárt bőbeszédűb­bekké válnak a kommünikék. Kállai Gyula miniszterelnök február elején felesége és tucatnyi beosztottja kíséretében egyhónapos körútra indult Afrikába és Ázsiába, minek során öt országot keres fel. Ezzel az úttal aztán tele vannak az újságok, hatalmas be­számolók, riportok, fényképek tömege jele­nik meg, az olvasó még olyan részletekről is értesül, hogy külön trópusi szakorvost vittek magukkal, hogy — az áldozatkészség teteje — ’’lesz olyan nap, amikor a kül­döttség 12 óránál többet tölt a levegőben”, hogy Kállai Gyula megérkezésekor Addisz Abebában ”21 ágyú díszlövései hangzottak el”. (Dar es Salaamban csak 19 ágyú üdv­lövöldözött, úgy látszik, nincs több nekik), s Egyiptomban, ahol "hagyományos, kedves szertartás az ünnepi szavalókórus”, — a ’’Magyarország” kiküldött tudósítójának je­lentése szerint,­­— ”a pálmafák és eukalip­tuszok tövében véletlenül egybeverődött har­minc-negyven főnyi tömeg”, (mert a parányi Egyiptomban már 30-40 ember tömegnek számít és mihelyt véletlenül egybeverődnek, szavalókórust alakítanak), ütemesen skan­dálta : ”Rasat as­-szadaakat al-arabijat al­­magarijat”, ami minden iskolásgyerek tudo­mása szerint azt jelenti : ’’Éljen az arab­magyar barátság”. A MAGYAR-EGYIPTOMI tárgyalások­ról kiadott közlemény körülbelül huszonöt­ször olyan hosszú, mint a magyar-szovjet, a magyar-abesszin közlemény legalább öt­­venszer akkora, mint a magyar-román kom­müniké, ékes bizonyságául annak, mennyi­vel fontosabbak a Nasszerral és a Hailé Szelassziéval fennálló kapcsolataink, mint a Moszkvával és a Bukaresttal való vi­szonyunk. Félreértés ne essék : egy pilla­natig sem kifogásoljuk, hogy Magyarország jóbarátságban akar élni Egyiptommal, Abessziniával, Tanzániával, Indiával, sőt még a kuvaiti fejedelemséggel is. De nem lehetne ezeket a baráti kötelékeket millió forintokba kerülő díszutazások nélkül, sze­rényebb, mindennapos, követi vagy nagy­követi színvonalon is megfelelően fejlesz­teni? Nem is szólva arról, hogy félő , az út során kötött gazdasági egyezmények ne­künk lényegesen többe fognak kerülni, mint az üdvlövéseket leadó vendéglátóknak. A magyar-egyiptomi közös közlemény homály­ban tartja a részleteket, (bár az meglehető­sen közismert, hogy Nasszer barátsága költ­séges luxus), de a magyar-etióp kommüni­ké már valamivel világosabb : ”a felek meg­állapodtak abban, hogy a magyar fél meg­határozott mezőgazdasági vállalkozások lét­rehozásával részt vesz az etióp mezőgazda­ság fejlesztésében”. Felvetődik a kérdés : nem volna-e helyesebb az etióp mezőgaz­daság megsegítését nálunk gazdagabb or­szágokra, az Egyesült Államokra, Angliára, Németországra, Franciaországra, a Szovjet­unióra bízni, s ”4 magyar fél” nem tenné-e jobban, ha történetesen a csődbe jutott ma­gyar mezőgazdaság fejlesztésében venne ak­tívabban részt? DE MINDEZ kákán csomót­ keresésnek tűnhet akkor, ha kicsit áhítatosabban el­mélyülünk a Kállai-féle küldöttség diadal­­útjáról közölt riportokban. Maradhat-e magyar szem szárazon, amikor azt olvas­sa, hogy Kállai Gyulát az etiópiai uralko­dó a Szentháromság-rend nagyszalagjával, feleségét pedig a Sába királynője érdem­renddel tüntette ki, s mikor — ugyancsak a ’’Népszabadság” első oldalán megpillantja Kállait és Kállainét a Négus jobbján, il­letve balján, pompás kitüntetéseikkel? Mert ugyan mi hiányzott még hazánk felvirág­zásához, ha nem az abesszin Szenthárom­ság-rend, (a nagyszalaggal, természetesen), no meg Sába királynőjének érdemérme? S nem dobban-e meg az örömtől és a büsz­keségtől minden igaz hazafi szíve, amikor a ’’Magyar Nemzet” riportere tájékoztatja őt arról, hogy az egyesült Tanganyika és Zanzibár fővárosában a budapesti vendége­ket szuahéli nyelven ez a felirat köszöntötte: ’’Karibu Kállai” és miközben a magyar kül­döttség végigvonult az Uhuru Sugárúton, a fekete táncosok, óriás tam-tam dobok mel­lett erre az ütemre járták vad táncaikat : ’’Nyerere­ Kállai...” Mondja még ezek után valaki, hogy nincs önálló magyar külpolitika! MÉRAY TIBOR diplomácia alkonya 1966. március. 1966. MÁRCIUS 1-I LAPUNK TARTALMÁBÓL Méray Tibor a magyar diplomáciai módszerekről (1. old.) Ugray Attila : A moszkvai inkvizíció (3. old.) Radics István : Valérij Tarzisz londoni sajtóértekezlete (4. old.) Gara László : Gondolatok egy bűnügyi könyvtárban (5. old.) Megyery Sári : Száz éves az ’’Alice a csodák világában” (6. old.) Botta Rudolf beszámolója egy manches­teri Bartók-hangversenyről (6. old.) Ladányi László elbeszélése : A hegyen át (7. old.) Májer György : A Dada fél évszázada (7. old.) Thinsz Géza versei Az Idő Sodrában, Levelek a szerkesztő­höz, Kritikák, Glosszák, Hírek

Next