Irodalmi Ujság, 1968 (19. évfolyam, 1-20. szám)
1968-09-15 / 15. szám
1968. szeptember 15. A fordítás örömet NEM IS GONDOLTAM VOLNA,— amilyen öntelt és nagyravágyó vagyok —, hogy másnak a prózája, magyaré méghozzá, tőlem szórakozott elismerésnél többet várhatna. Örkény István Egyperces novelláival mámoros mézesheteket töltöttem. Buta eset. Bár észrevettem volna őket hamarabb. Claude Roy éles szeme kellett hozzá, s magyarországi látogatása, hogy észrevegyem Örkényt. Mintha nem egymás mellett botorkáltunk volna másfél évtizeden keresztül a pesti dzsungelben. Mintha nem őrá gondoltam volna vissza legnagyobb szeretettel, s ő is rám. Lehet azonban, hogy akkora író sosem volt, mint az utóbbi egykét esztendőben lett, a ’’Tóték” színdarabbal, ’’Egyperces novelláival”. Persze, hogy nem volt ekkora ! Most jut eszembe, mennyit panaszkodott — már akkor is milyen testvériesen — a hosszú kompozíciók kényelmetlenségéről. — Sajnos — mondotta — se te, se én nem tudunk ’’mesét szőni”... A meseszövés : regény. Úgy látszik igaza volt , senki nem kerülheti el természetének parancsait. Regényíró nem lett, de lett az, ami ellen küzdött : a rövid, sőt a legrövidebb próza utánozhatatlan mestere. MÁR TAVALY kiszemeltem akkori kötetéből két vagy három Percnovellát, az franciául megjelenésre is került, három vérfagyasztó s egyben aranymosolyú tréfa. A német őr, akinek a lódögöt földbeásó kis zsidó profeszszor szabadelőadást tart a német klasszikusokról, addig-addig, amig paprikavörös nem lesz az őr s szépen agyon nem lövi. Meg a kis öreg portás, aki tizenöt éven át azt ismételi : Monotex, második emelet, Ruggyanta első, balra, s aki egyszer megbokrosodik s azt mondja : ’’Mindnyájan a semmiből jövünk, s visszamegyünk a nagy büdös semmibe”. Amiért fegyelmit kap, de megbocsátanak neki. Meg özvegy Bergerné, aki gázzal megmérgezi magát, mert öreg, mert a tetőt nem javítja meg a KIK, a házban senki sem szereti, meg akar halni. A földre tett búcsúlevélen hamutartó, azon az utolsó cigarettacsikk, rúzsos Azóta két kötete jelent meg Pesten, s kiderül, hogy az első Percnovellák csak a kezdet. Újabb remekművek születtek, éppoly szerényen, mint az elsők, s olyan mélyen, költőien, amilyen hangon Karinthy óta senki sem beszélt a magyar irodalomban. A magyar szatirikus irodalomban. Ahogyan csak Jaroslav Hasek beszél csehül, Ilf és Petrov oroszul, Marcel Aymé és Queneau franciául, Thurber és... Mikes angolul. De nem, ahogyan Örkény, úgy senki sem beszél. Az egykori vad dunaparti tréfák, a régi, primér kétségbevonás letisztult, átlátszó kristálykiállítása. DE MI AZ ? Minek dicsérem én itt Örkény Istvánt ? Elment az eszem ? Egyszerű, ördögi vigyorú tréfamester, Karinthy Ferenccel, most mennek át a Ferenc József hídon, most bolondoznak egy bácsi előtt s mögötte integetve, hogy az csak kapkodja a fejét, most csöngetnek be egy ismeretlen öreg nénihez a Vigadó téren s tiltakozására rá se hederítve — hó-rukk ! — mint vad szállítómunkások, máris emelik a kommódot vállra, s most telefonálnak, éjszaka, Füst Milán nevében, Barabás Tibornak, állítólag a határról, hogy ’’ezek a marha vámosok el akarják venni azt a pár dolláromat, csinálj valamit, Tiborkám, a feleségem itt fekszik levetkőztetve, a tehermérlegen”... S hallom hogyan tör torkukból elemi erővel a vad kamaszröhögés, ugyanaz, amely a májusi párizsi fiatalokat rázza, a minden leltározott értéket kétségbe vonó indulat. A Percnovellák sem mások, mint a régi csínyek ’’égi mása”. Egy barátom úgy jellemzi Örkényt : valaki, aki mindig, egész életében félt. Ellent kell mondanom, a lényeget illetően. Félt talán, nagyon, — de ’’tréfáit” a legveszélyesebb hatalmak ellenére is mindig nyélbeütötte. Ezek a tréfák — a Percnovellák — a civil ember mélységes kontestációja a fojtogató katonai rend ellen. Örkény a jóhumorú elnyomottak szócsöve. Politika — ha akarom. Etika, ha a dolgok mélyére tekintek. Erkölcstani példázatok. Nem Örkény foglalkozik politikával. A politika az, mely — szerencsétlenségére — néha keresztezi a kegyetlen, kérlelhetetlen Örkény porba rótt köreit. MOST ELMONDOM, a mintegy negyven történet lefordítása közben melyek izgattak a legjobban. Szegény Örkény elküldött nekem, kérésemre, egy részletes hosszú listát, amelyen az általa kiválasztott írások címe szerepel. ’’Sok munkát megtakarítasz vele” írta naivul. Fogalma sincs, hogy melyek a legjobb írásai. Kihagyta például a ’’Nézzünk bizakodva a jövőbe” című csodát, amelyben — talán a visegrádi üdülő íróvendégeinek örömére — játékosan leírja, mi lesz a magyarból a távol jövőben. ’’Visegrád ekkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Magyar Köztársaságnak, amelynek négy vagy öt tenger mossa partjait. Dunainak azért fogják hívni a köztársaságot, nehogy összekeverjék egy másikkal, az Alsórajnai Magyar Köztársasággal. Ez utóbbit akkor se magyarok lakják majd, hanem kopott öltözékű, elnyűtt alsórajnaiak, akik csak kabalából vették föl a magyar nevet...” A magyar név ige lesz, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal. ’’Magyarnl” franciái például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: ”Könynyedén” hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam...” A magyar nyelvbe a ’’vanília” helyett, mely idegen szó, a ’’háború” megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A visegrádi cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva : ’’Eper, puncs, háború, csokoládé.” Hozzáteszi : ’’így fogunk élni. Addig, azt a pár évet (száztíz, legfeljebb száztizenöt), ki kell bírni.” Majdnem hihetetlen, hogy ez a mégis képzett (vegyészmérnöki diplomája van), jócsaládból való, tapasztalt fiatalember kihagyta a ’’Rendőrkézen az angol vonatrabló” című kis történetét is a lajstromból. ”J.P. Jerrys, a veszedelmes bűnöző, akit az Interpol két éve eredménytelenül körözött, Magyarországon lebukott. Az lett a veszte, hogy juhtúrót, piros paprikát, köménymagot csikart ki ártatlan áldozataitól. A veszedelmes bűnöző, aki egyébként az angliai vonatrablásnál közel kétszázezer fontot vágott zsebre, azzal védekezett, hogy az ily módon összeharácsolt körözöttet nem akarta az országból kicsempészni, hanem szállodai szobájában kenyérre kenve szerette volna elfogyasztani... Azt azonban beismerte, hogy több ízben becsöngetett ismertlen lakásokba és — többnyire gyerekektől vagy hiszékeny öregektől a legkülönbözőbb ürügyekkel sót kért kölcsön. A rendőrség ezúton szólítja fel a károsultakat, hogy a nyomozás sikere érdekében jelentsék be sóigényüket.” A szerencsétlen szerzőnek fogalma sem volt például arról, hogy ”Egy magyar író dedikációi” című remekműve a francia s majdan a világirodalomban mekkora utat fog befutni. Azt hitte talán, közepes utat, mint az én írásaim. Kihagyta. A ’’Dal” című remekművét csak feltételesen óhajtotta rám bízni : ”ha le tudod fordítani a benne lévő két giccsversecskét...” Ha le tudom fordítani...! A jelentéktelen kis írásból parázsló francia remeket faragtam. DE FÉLRE SZERÉNYSÉG ! Most már bevallhatom, Örkény úgysincs itt — majd csak darabja október 9-i bemtatójára jön meg : ”La Familie Tot”, Kelemen Imre nyomán Claude Roy szövegtolmácsolása, a párizsi Gallé Montparnasse Színházban — bevallhatom tehát, jövendő olvasóim okulására, hogy a legtöbb magunk közt legyen mondva kedves, kedves, de azért hogy mondjam, olyan ... picike írásocskákat a magam szerény elképzelése szerint a humor lángoló tüzével töltöttem meg, ez csak természetes, egy pár helyzetet, egy pár leírást, párbeszédet (kénytelen voltam vele), — mondjuk — magasabb színvonalon hozzá költöttem, s hogy — ha már itt tartunk — az egészet afféle nyersanyagnak tekintve (egy percig sem állítom, hogy hitvány nyersanyag), egy magasabb, európai ízlésnek megfelelően újraálmodtam. Most, hogy így lapozgatom a köteteit, istenem, istenem, nem rosszak azok a percnovellák. De ahhoz képest, amilyen világrengető sikerük lesz néhány hét, néhány hónap múlva — de akkora, hogy Mrozektől Pintérig mindenki elbújhat — hát ahhoz képest igazán kellett egy kis hozzáigazítás. NE BÚSULJ AZÉRT, Örkény barátom. Mindez magunk közt marad, s ami siker lesz, az úgyis, ahogyan az már lenni szokott, a te sok balsorstépte, most végül igazi világgyógyszerészi nevedhez fűződik majd. Irigyed : Tardos Tibor FORRAI ESZTER VERSEI re.ué£temeta Kettétörött fa — Villámnál élesebben vágta ketté Szóáradatod fűrészfoga — Maradt a csonka törzs Harminc évgyűrűvel, Köreiből harmincszor Virágzott Szépnövésű 7 '•Adozó ágad — sóhajtakaróval sebeid — Piros vérrózsákat varázsol Beteg gyökeredre S földbetemetkező arcod Levéltemetőben szárad — Szími tittecig,a£fafiént Színes üveggolyóként Gurulok két karod világába Szemeid gyújtópontjából Születnek fényeim. irodalmi Újság S AZ EMBER KERESÉSE LADÁNYI LÁSZLÓ, "TŰZÖZÖN”, ELBESZÉLÉSEK, RONELLI BROTHERS KIADÁSA, 1968 MIKOR érik meg egy író ? Abban a pillanatban talán, amikor a múlandó mögött meglátja a múlhatatlant, a zűrzavar mögött a rendet s a rend mögött a zűrzavart. Erről a pillanatról tanúskodnak, szinte kivétel nélkül, Ladányi László novellái, amelyeket most kötetbe gyűjtve ad az olvasó elé. Mert ahány novella, annyi téma, tárgy, környezet, embertípus, mégis az egész kötetet az a különös, szenvedélyesen izgalmas vízió fonja egybe, amely csalhatatlanul jelzi, hogy az író fejlődésének új, magasabb szintjére érkezett s maga mögött hagyta a próbálkozások, kísérletek kétségkívül érdekes korszakát. Mi ennek az új korszaknak legjellegzetesebb tulajdonsága ? Az, hogy az elbeszélések színessége, érdekes fordulatai, változatos pergése mögött már ott húzódik egy megfontolt, lehiggadt, — írjuk le bátran : bölcs — világkép, amelynek egysége, mint a centrifugális erő, tengelye köré gyűjti a változatosságot, eleven életté varázsolja a fantáziát. A sikert a látásmóddal párosuló megértés biztosítja. Mert Ladányi, akár egy öreg házaspár keserű élményeiről ír, mint a ’’Kései látogatódban, akár a Hamlet-mondát helyezi át meglepően érdekes, egyszerű és élvezetes eszközökkel modern környezetbe, mint a ”Dan” című elbeszélésben, mindig egyforma, gyakran megrendítő megértéssel, szenvedélyes megértéssel közelít alakjai felé. Mi érdekli ? Elsősorban az emberiség, azután az ember. Innen, hogy novelláinak nagy része szimbolikus történet, amelyben nem az egyén, hanem a nagy közösség élete, jövője, sorsa bukkan fel alaptémaként. Ladányit voltaképp az emberi nem megváltása izgatja, még akkor is, ha erre a megváltásra nem mindig ad módot szép új világunk, vagy még szebb és még újabb embereink. ”Mr. Hanavi”, a próféta is csak álmodja a megváltást, hiszen alapjában véve a világ — vagy az emberiség? — megválthatatlan. Az író pontosan tudja ezt, s hangja ilyenkor fájdalmasan rezignálttá, csaknem csúfondárossá változik, mintha a nyelvét öltené ránk, noha tudja, hogy gondolatai, érzelmei jóval felette állnak a csúfondároskodásnak. Mégis, éppen ez a kettősség — a megváltás komolysága s a megváltás lehetetlenségének lemondással terhes mosolya — adja meg Ladányi jelentősebb novelláinak értékét. A címadó ”Tűzözön” kozmikus-biblikus science-fiction-ja ebből a kettősségből fakad : az orosz származású, amerikai Noé ezúttal az atomháború tűzözönéből menti ki az emberiség maradékát, amely valamiféle különös űrhajóban távozik a földről, az egykori bárka helyett. Az elpusztuló föld, a bűnösség szimbóluma, nem az ótestamentumi próféták haragját váltja ki az íróból, hanem azt a fajta megértést — talán éppen sajnálatot —, amely nélkül nincs élet, sőt — biztosan — nincs irodalom sem. A biblikus hangvétel mögött a modern ember félelmei, víziói, szorongásai szűkölnek, megrendítően. KÜLÖNÖS, de így van, ezek az igazán nagy témák vonzzák Ladányit leginkább, mintha — kiszabadulva a szocialista realizmus börtönéből — most értette volna meg író elhivatottságának belső lényegét. Még szerelmi történeteiben is az általánosan emberi érdekli, a megfoghatatlan és elérhetetlen, semmint a földi, c. megfogható és az elérhető. Magasra emelte a mércéjét. Valóban megválthatatlanok vagyunk? Ladányi nem ad határozott választ erre a kérdésre, de úgy tűnik, mintha igen - intene a fejével ; a ’’Tüzes szárnyak” túlvilági szerelmese éppen úgy erről tanúskodik, mint ”Az elválaszthatatlan szerelmesek” szimbolikus szobra, a szerelemről, az életről és — üde virágként — a tavaszról. A váranyárammal agyonsújtott s márványszoborrá változott szerelmespár szoborcsoportozatának aljára valaki ezt firkálta oda : ”A.D. 2000 Március 18. Tavasz”. S az író lemondással teli, de fanyarságában is megbocsájtó, szelíd iróniával zárja le a történetet : ”A XX. század első tavasza így tehát három nappal előbb kezdődött, mint az előző tavaszok. És ez is jobb a semminél.” Lehetséges, hogy Ladányi novelláinak, látásmódjának a titka ebben a kis mondatban van: ez is jobb a semminél, mert több a semminél. Ez nihilo nihil fi — dörögte Lear, Cordélia felé, s az életével fizetett, hogy megtanulja : a kevésben is lehet sok. Ladányi ebben a kevésben látja a megváltás — titkát ? — lehetőségét. Kevés kell hozzá, de talán az is elegendő. Erről tanúskodik legalábbis Barren úrnak, e modern Jóbnak története, pontosabban megváltása. A kérdés itt az, hogy mi az értelme az értelmetlen szenvedésnek, akárcsak Jóbnál, de a válasz valamiképp megnyugtatóbb az Ótestamentuminál. Ott, a szélvészből mennydörgő Úr hangja csupán újabb kérdéseket ad a sorakozó kérdésekhez ; a válasz az, hogy nincsen válasz. Itt, Barren úr üldöztetésének és szenvedésének története — kissé talán túl sima — happy-endben végződik, a feloldás megkönnyebbülését az író, nyilván, vonzóbbnak érezte a bibliai dörgedelem happy-endjénél, noha Jób ott is elnyeri hűsége jutalmát. LADÁNYI TEHETSÉGE ezekben a párhuzamokban bontakozik ki a legteljesebben. Fantázia és filozófia keveredik itt, jó arányban. Egyébként is, Ladányi erőssége a fantázia ; nemcsak az, hogy régi helyzetekből újat teremt, hanem, hogy új helyzeteket is teremt. Ebben az erősen antirealista kötetben, amely magán viseli az újabb irodalmi kísérletezések jegyeit, egyetlen valóban realista novella van, az is az emigráns-sorssal foglalkozik : a ’’Gombok”. Véletlen? Aligha. Az olvasónak az az érzése, hogy Ladányinak — mielőtt újabb kísérletek szűzföldjére lépett volna — meg kellett küzdenie tulajdon múltjával, sorsával. Ezzel a leszámolással aztán — a harminchatodik oldalon — véget is ér Ladányi kapcsolata a "múlttal”, politikai értelemben. Az elkövetkező kétszáz oldalon, más — magasabb — gondolatok foglalkoztatják. KÁR, hogy sokszor kevesebb sikerrel. Mert ha igaz, hogy Ladányit az emberi lét, a nagy kérdések, nagy párhuzamok, őshelyzetek vonzzák leginkább, a akkor az is igaz, hogy éppen a nagy általánosság keresésében rejlik a hibája ; nem abban, hogy kutatja őket, hanem abban, hogy — gyakorta — nem sikerül a meglelt általánost az egyedi szintjére emelni, kivételest formálni az adott nyersanyagból. Innen, hogy ha helyzetei megragadóak és érdekesek, alakjai sokszor megmaradnak a szimbólumok szintjén anélkül, hogy egyéni emberekké válnának. Mr. Hanavi, a próféta figurája kitűnően sikerült, egyénített portré . John Vaneheart — játék lenne ez a név a magyar és az angol szóvalhangsúllyal? — már csupán szellem, szerepéhez híven ugyan, de mégis egyéni tulajdonságok nélkül, szinte kötelességből. Az efajta általánosításra való törekvés, úgy tűnik, szándékos, de nem mindig célravezető, mint például ”A hegyen át...” című novellában, amely ugyan alcímként viseli a ’’Példázat az életről” megjelölést, mintegy eleve figyelmeztetve az olvasót műfajára, ami pedig felesleges, mégis hiányérzetünket éppen szándékolt egyetemessége okozza, amely a stílus jegyeit s az elbeszélés gördülését teljes tudatossággal rendeli alá a mondandónak s ezzel erőszakolttá teszi, ami egyébként természetes és magától értetődő lenne. Mert ezek a novellák akkor jók, amikor csak érzékeltetik a történés és karakter egységét, s akkor válnak nehézkessé, amikor az író eltökélten minden szót, minden tanulságot, minden üzenetet a szánkba akar rágni ; ahelyett, hogy sejtetné, kimondja a kimondhatatlant, amikor az ’’Esőcsepp meséjé”-nek kafkai levegője helyett ”A lezuhantak” kitalált és mesterkélt történetét adja. Ez utóbbi, szerintem, a kötet legkevésbé sikerült írása. Ám, ami itt nem sikerült Ladányinak, sikerült — bátran mondhatjuk — a kötet nagyobb, számottevőbb elbeszéléseiben. Eleven, izgalmas történetek, mély és igaz problémák sorakoznak itt, hol emelkedetten, hol lehangolóan, hol könynyedén, de mindig a művésznek az élet megismerését célzó szándékával és igényével. Minden jel arra mutat, hogy Ladányi László életének új és újat alkotó fordulatáhozszakaszához érkezett. ACZÉL TAMÁS