Pintér Jenő szerk.: Irodalomtörténet, 1924. 13. évfolyam
Tanulmányok - Zoltvány Irén: Elnöki megnyitó beszéd a Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1924. évi közgyűlésén 3–13. p.
4 TANULMÁNYOK, létünk biztosításának s egyszersmind régi országhatáraink visszaszerzésének egyedüli módját legtöbben kulturális felsőbbségünk megőrzésében és további kifejtésében látják. De ennek a jelszószerűen hangoztatott műveltségi felsőbbségnek értelmezésében gyakran egyoldalú fölfogásmóddal találkozunk. Ha valaki kultúrának csupán az értelmi tudáson alapuló művelődést tartja, akkor ez csak félszeg kultúrát jelent. Az igazi kultúrának az intellektuális jellegű tényezőkön kívül lényeges elemét teszik az ember érzelmi világából fakadó művészi szépnek alkotásai, valamint az emberi tevékenység egész körére normaszerűen kiterjedő erkölcsi jóságról feltételezett s ennek irányában létesített erkölcsi javak és intézmények is. Röviden szólva: a kultúra az emberiségnek az abszolút értékekhez, az igaz, szép és jóhoz való viszonya, mely alkotásokban és intézményekben fejeződik ki. Nemzetünk méltán dicsekedhetik azzal, hogy a századok folyamában sokszor nyomasztó államéleti viszonyok ellenére a kultúrának magas fokára jutott el, s nem a magunk becslése, hanem idegen megfigyelők észleletei szerint is messze felülmúlja e tekintetben az úgynevezett utódállamokat. Valóban a magyarság kis nemzet létére temérdek nagy embert termelt. Vannak világhírű, sőt világszerte ünnepelt költőink, elsőrendű tudósaink; nevezetes publicisztikai íróink; voltak és vannak nagynevű államférfiaink, másfelől bővelkedünk jótékonysági ёъ humanitárius intézményekben. S mégis mi az oka annak, hogy a magyar szellemi élet nemcsak napjainkban, de már jó ideje tagadhatatlanul beteges tüneteket mutat föl? Ne a háború elvesztésére s országunk e miatt bekövetkezett megcsonkítására és anyagi kiifosztottságunkra gondoljunk. A háborúnak s a nyomában támadt közgazdasági leromlásunknak bizonyára nagy kihatása van szellemi életünkre is, mert megbénítja a szellemi munkának azon ágait, amelyeknek műveléséhez csak drága pénzen beszerezhető s kezelésükben nagy bérdíjakat felemésztő technikai eszközök szükségesek; másfelől pénzünk értékének lezuhanása megakasztja mind a nemzeti közgyűjtemények fokozatos gyarapítását, mind pedig közoktatásügyi intézményeinknek a korral haladó fölszerelését és szorosabb értelemben vett tanügyi fejlesztését, nem is szólva a szellemi munkásoknak egyéb, sokféle gyakorlati nehézségeiről. Már a háború kitörése előtt is jelentkezett, de az utána bekövetkezett államéleti gyászos emlékű események nyomában