Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1956. 44. évfolyam
Műelemzés - Szalai Sándor: Szabó Pál önéletrajzi regényéről. Szabó Pál: Nyugtalan élet 375–378. p.
az a regényben csak Móricz Zsigmond kurucos-népies patriotizmusával kezdődött el. Ismeretes, hogy nálunk a haladás gondolata a költészet szárnyán repült legmesszebbre a felszabadulás előtt. Mikszáth népiessége különbözött a patriarchális-feudális népiességtől,de nála az „Istentől megáldott paraszt zsenik" epizódokba, perifériára szorultak, s a nép történelmi igazsága, elhivatottsága csak az író anekdotikus meséiben és kiszólásaiban tárult fel. A nagy gazdasági válság évében, a bethleni konszolidáció összeomlása idején Szabó Pál regénye, az Emberek hozott elsőnek hírt a népből, természetes hangon a paraszti életforma válságáról, a földért küzdő parasztok elnyomorodottságáról. A hivatalos irodalom szemében vakmerőnek, de mások szemében is elképesztőnek tűnt e szókimondás, az ezeréves juss követelése a történelem jogán. Móricz Zsigmond pedig kitörő örömmel fogadta realizmusát, a nincstelen zsellérek és szegényparasztok belülről fakadó rajzát, s a Nyugatban így írt róla : „Szabó Pál, aki írta, hat elemit végzett ; kisgazda. Van neki egy hold földje. Egyetlenegy a magyar birodalomból. Van neki egy talpalatnyi földje ! És azon a földön úgy meg tudta vetni a lábát, hogy az övé az egész falu. Övé minden embere, férfiak és nők és gyermekek, és az övé minden hangulata . . . Hogy hozzon valamit az élő igazságból, amely ott szunnyad a nép lelkében és életében." S a művek egész sora — közte a jelentősebb Papok, vasárnapok, Őszi vetés, Lakodalom—Keresztelő—Bölcső c. trilógia és a Harangoznak — közvetítette leghitelesebben a harmincas évek falujának levegőjét, gazdag belső világát, lelkületét. Élet és mű szoros egységet jelentett mindig Szabó Pál epikájában : miként legtöbb regényhőse, a biharugrai ,,alsósorról" indult el, a paraszti nyomorúság mélyéről tehetsége, önérzete révén emelkedett íróvá, szervezte az agrárszocialista mozgalmat — s ide világított be írásaival. „Kezdő író voltam, de fiatal író nem" —– mondotta egyszer, s valóban, harminchét éves korában, nagy élettapasztalat birtokában írhatta meg első művét. Élete, harca egy volt az alsósoriakéval, s ez is biztosítéka volt annak, hogy ne essen az úri csábítgatás és demagógia örvényébe. Szabó Pált csendőrök üldözték, könyveit is elárverezték adóhátralék címén, mégis Juhos Marika és Góz Jóska tiszta szerelmében vallott acélos hitéről, emberségéről, életszeretetéről. Kontúrjaiban ismerjük már Szabó Pál életútját műveiből, hisz az író az általa megrajzolt alakokban, jellemekben vall önmagáról, és ezeknek sorsában mondja ki ítéletét a világról. Az önéletírás önmagában még a szokványos írói feladat : a pálya delén vagy végén szinte kötelezőnek véli mindenki saját életének megírását. (Legfeljebb Veres Péter tér el a megszokottól, aki a Számadással kezdte.) „Ideje megnézni a mélységet, ahonnan felfakadtak a betűk, mint soha nem szűnő forrása való vagy vélt szépségeknek és igazságoknak" — írja Szabó Pál is expozíciójaként. Mégis, az új élmények friss erejével ragad meg bennünket, önéletrajzi regényciklusa eddig megjelent köteteiben. Hatvan év, ilyen küzdelmes élet, s az Új föld távlatából nyújt számadást, segítségül híva kifejező eszközeinek legjavát ; elsősorban tehát innen van frissesége és hitele. Az önéletírás az irodalomtörténésznek is nélkülözhetetlen forrásanyaga, e műfaj a jobbak kezén irodalomtörténeti és kortörténeti — itt ezenkívül néprajzi — dokumentum is egyben. Rávilágít az író egész munkásságát, törekvéseit, hőseit kiváltó, meghatározó mozzanatokra. A regény hőse közvetlenül maga az író, benne és körülötte kel életre minden szívéhez nőtt, elképzelt hőse. Az írónak is, mint minden embernek, önmagáról van legtöbb élménye, ismerete. De ne gondoljuk, hogy az önéletrajz írója számára ez a tény nagy könnyebbséget jelent. Az egyedi, szubjektív élmények tengeréből kiválogatni a mások számára is leglényegesebbeket, tipikussá emelni az egyedi sorsot, igen nehéz művészi feladat. De Szabó Pált már átsegíti a szocialista-realista alkotó módszer fegyelme a műfaj buktatóin, s műve így nemcsak a szubjektív élmények sorozata, hanem az objektív valóság tükre is egyben. Önéletrajzi regényciklusa első két kötetében a századvégi, feudális maradványokkal teli magyar kapitalizmus és imperializmus korába vezet vissza. A nagyjából még idilli, felhőtlen gyermekkortól az első világháború babakáplárjáig kísérhetjük útján. Kezdetben a gyermeki tudat oly szűk, hogy első élményeinket, emlékeinket, csak sejtések alapján tudjuk emlékezetünkbe idézni. Másrészt, az író maga is érzi, hogy az „örömteli" gyermekkor ábrázolásában leginkább kísért a szubjektivizmus, s ezért első hézagos, jobbára a család belső életére utaló emlékeit helytörténeti és családtörténeti adatok krónika-szerű feldolgozásával próbálja ellensúlyozni. Az első kötet elején az olvasó el is téved a történelmi adatok és a gyermeki fejlődés ábrázolása közti írói csapongásban. A későbbiek során viszont már szerves egységbe teremtődik a gyermek fejlődése, s a fejlődés reális, objektív bemutatásához szükséges tipikus környezet. S így a sokoldalú ábrázolásban feltárulnak emberi sorsok, a századeleji parasztság nyomorának és útkeresésének történelmileg hű képei. Régi sebeket, fájdalmakat szaggat fel az író. Az érzékeny lelkületű gyermek csupa