Iskolakultúra, 2000/2 (10. évfolyam, 8-12. szám)

2000 / 11. szám - KRITIKA - Török Lajos: A Petőfi-értés lehetséges útjai (Margócsy István: Petőfi Sándor)

Margócsy István: Petőfi Sándor A fenti mozzanatok alapján kiemelt fontosságúnak tartható ,A Petőfi-kultusz határta­lanságáról’ című fejezet, amelyben a szerző a Petőfi-értés talán legkényesebb pontját járja körül, annak az ideológiai háttérnek a képződését és folytonossá válását, amely majd másfél évszázadon át a költő életművéről alkotott általános kép keretéül szolgált. Egyrészről azért tartalmaz különösen termékeny szempontokat e szakasz, mert a kri­tikatörténetben kialakult kultikus paradigmáknak felülvizsgálata révén visszanyerhetővé válhatnak a Petőfi-olvasásban azok a történeti horizontok, amelyeket - más esetektől eltérően - mindeddig elsősorban a kultuszteremtés és fenntartás „hermeneutikai” érdekeltségét magán hordozó tradícióban az értékpreferenciák időtlenné tétele helyettesített. E tapasztalat árnyaltabbá tételéhez engedtessék meg, hogy a kötetből hosszabban idézzek. Margócsy szerint Petőfi „oly figura, kinek másfél száz év óta hagyo­­mányozódott recepciójában, minden szinten, minden idézési modalitásban, mind szemé­lyéhez, mind élettörténetéhez, mind politikai szerepéhez, mind pedig költészetéhez [...] számtalan olyan kultikus mozzanat tapad, melyeket lehetetlen leválasztani egy feltételezett, történeti tényszerű »igazság« kiderítése során, hiszen már maga az a rend­kívül sok oldalról kifejeződő indulat, mely például a Petőfi-igazságnak akár életrajzi, akár politikai, akár poétikai jellegű feltárását szorgalmazza ismételten, része a kultusz­nak. S mindez nemcsak azért fontos, mert a szélesen értelmezett [...] Petőfi-jelenség, mint ismeretes, messze túlnyúlik az irodalom keretein, s benne a történeti, politikai, ide­ológiai mozzanatok legalább oly erővel, ha nem nagyobbal, szerepelnek, mint a költészetiek, s így Petőfi igen sok irodalmon kívüli kontextusban is értelmezhető, hanem azért, mert az egyszerre irodalmi és nem-irodalmi Petőfi-jelenség kultikus jellege eleve meghatározza a sajátos vagy magát sajátosnak tekintő irodalmi megközelítés módszer­tanát, kérdésfeltevéseit és beszédmódját is, ráadásul úgy, hogy a legtöbbször még azok az elvileg ellenőrizhető »tudományos« kategóriák is, melyek között a Petőfi-féle költészeti korpusz interpretációt nyer, kultikus fényt kapnak, kivonják magukat a történeti értelmezés »rákérdezési« kötelezettségei alól, s mintegy »természeti« vagy »isteni« adottságként fogják körülölelni a költőt és életművét.” A másik indok, amiért e szakaszt rendkívül termékenyítő erejűnek vélem, hogy a kritikatörténetre mint a kultuszt alakító és fenntartó nyelvi artikulációk megjelenésformájára tekint. Az, hogy „a nagy tanulmányok vagy esszék [...] majd mindig megengedik maguknak, hogy értékelésüknek kultikus nyelvi fordulatokkal adjanak kivételesnek feltüntetett nyomatékot”, csupán részmozzanata eme sajátosságoknak, hisz egészében véve a „kul­tikus” tendencia éppen a Petőfi-korpusz történetiségének figyelmen kívül hagyásával járt együtt. A szerző megfogalmazása szerint „a tudományos szakirodalomban is lépten­­nyomon jelen vannak ama kultikus gesztusok, melyeket pedig szeretünk tudományon kívüli »laikus« megnyilvánulásoknak tartani; sőt, nemcsak hogy jelen vannak, hanem tulajdonképpen paradigmateremtő erővel is fel tudnak lépni, s az a beállítódás, mely a kiválasztott költőt vagy írót a kultusz számára kiemeli történeti kontextusából, s tökéletes és kivételes egyediségében kezeli, már eleve meghatározza a tudományos elemzésnek a stratégiáját is. E stratégia értelmében az elemzésnek szinte már elkezdése előtt is megvan a végeredménye s az elemzőnek a vizsgálat lefolytatásával szinte csak annyi marad fela­dataként, hogy e végeredményt inkább igazolja, mintsemhogy bizonyítsa.” A szakaszban kifejtett álláspontok a kötet későbbi fejezeteiben is meghatározzák a diskurzus irányát és modalitását. A ,Petőfi szerepdilemmái’ című tanulmány annak a hagyományos szerep­fogalomnak a létezhetőségét kérdőjelezi meg, amelyben a min­denkori „valós” személyiség képezi a versbeli megnyilatkozó „én” eredetét, s ez utóbbi szükségszerű módon reprezentációs alapon értelmeződik, amennyiben a konkretizációk a biografikus alak centrális jellegéből fakadnak, s genetikus struktúrák épülnek a szöve­gek köré. Voltaképp ez az oka annak, hogy Petőfit a magyar líratörténetben elsősorban „életrajzi” költőként tartjuk számon. A szerző javaslata szerint a „szerepet poétikai 115

Next