Játéktér, 2022 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2022 / 2. szám
62 KRITIKA Az álszentség áttetsző, mégsem átlátható A rendezővel jellemzően együtt alkotó díszlettervező, Adriana Grand fokozatosan kitáruló, rétegesen felépülő színpadképet alakított ki. A már említett kezdő- és visszatérő jelenet a színpad elején egy festett függöny előtt játszódik, ezt elhúzva feltárul a teljes tér, melyet egy újabb festett, függönyszerű anyag határol. Azonban ennél is van beljebb: a színpad harmadik mélyülését a néző elől eltakart térrész jelenti, ahonnan ki- és bejárni egy ajtón keresztül lehetséges. Mégsem láthatatlan ez a harmadik rész, az eltakarásra és elválasztásra hivatott könnyed anyagon kirajzolódnak az alakok formái, vagyis a rendezés árnyszínházat játszat a háttérben. Az árnyak, Schillerrel szólva, elvonulnak szemünk előtt, s a takarásból kilépve emlékezetünkben felidézik, átláthatóvá teszik a történéseket, miközben mi egyre mélyebbre és mélyebbre tekinthetünk azokba. Itt azonban semmiféle emelkedettségről nincs szó, a rendezés a játékban inkább a bohóctréfára épít. Ez jól működik a gúnyos, eszes és mozgékony Mariane (Szabó Enikő) megformálásában, aki a legnagyobb veszélyt jelenti a gátlástalanságában átlátszó Tartuffe-re, ugyanakkor ellentétként lép fel a hiszékeny és kissé lomha Orgonhoz képest, aki a nő mellett egy szomorú bohócnak tűnik. A komikum azt is megengedi, hogy Orgon dühében egy tortát vágjon Mariane arcába. Ez a fajta bohóctréfa egyszerűsége kiegészül a megkettőzöttségekkel, a megtévesztés játékéival, mely tettetésként jelenik meg (Lőrinc sántítást színlel), a női szerep férfi által való játszásával (Fülöp Zoltán mint Pernelle asszony) vagy épp fordítva (Bartalis Gabriella mint Cléante), esetleg olyan néma szereplőkkel, akik mintegy árnyékként követik, kiegészítik valaki másnak a karakterét (Flipote és Lőrinc képviselik ezt a fajta duplikáltságot). A látás motívuma ellentétes előjellel egy másik aspektusban is megjelenik. Orgon vak az ellene irányuló csalással szemben, s mivel épp azt mutatják neki, amit látni szeretne, ezért képtelen belátni, hogy az valójában csak ámítás. Vak a valóságával szemben, s mikor mégis szembesül azzal, már-már megvakítaná magát, de neki nem jár egy Oidipusz típusú tragédia, s kisemmizését végig kell néznie, annak tudatában, hogy a pusztító ő maga volt. Frunzá Tartuffe-je ugyanis mindent visz a végén, nincs felmentés vagy segítség, a családot kilakoltatják. Orgont megtévesztette az álszentség, és hiszékenysége épp akkora vétség, mint a kifosztója kegyetlensége. Végül hiába ismeri fel az igazságot, az már nem jelent megváltást. A nézők könnyedén végignevetgélik ezt a bohóctréfának álcázott szomorújátékot, annak tudatában, hogy csak egy tanmese a gonoszról, és talán abban is reménykednek, hogy a végén mindenki azt kapja, ami kijár neki. Végignézik azt is, ahogy előttük pakolják el a színpadról a bútorokat, egyesével becsomagolva, leragasztva. A csendben a ragasztószalag kihúzásának, rögzítésének és elszakadásának újra és újra ismétlődő zaja olyan, mint egy szomorú végefőcím-dal. A Tartuffe nem ámít azzal, hogy Itt bármit is meg lehet ismerni az álszentekről, vagy ha mégis sikerülne, akkor attól a világban valós változás menne végbe. Ehelyett ez a morális intézmény árnyakat vonultat fel homorú tükrében, hogy iszonyattal vagy anélkül szokjuk a látásuk. Tartuffe, avagy az imposztor: Csíki Játékszín. A bemutató dátuma: 2022. március 18. Rendező: Victor Ioan Frunza; Díszlet- és jelmeztervező: Adriana Grand; Dramaturg: Lőkös Ildikó; Fordító: Vas István; Ügyelő: Kraft Noémi; Súgó: Balázs Hunor; Első rendezőasszisztens: Veress Albert; Második rendezőasszisztens: Bartalis Gabriella; Szereplők: Kozma Attila, Veress Albert, Tóth Jess, Szabó Enikő, Bartalis Gabriella, Fülöp Zoltán, Balázs-Bécsi Eszter, Nagy Gellért, Jakab Tamás, Borsos Tamás, Balázs Hunor, Lőrincz András Ernő, Kraft Noémi.