Játéktér, 2022 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2022 / 1. szám
80 TANULMÁNY/ESSZE Egy nő megkér egy férfit, hogy egy másik férfi nyakában ülve magasra tartson egy képet az általa idealizált férfiról. A jelenet végén kiderül, a portrén lévő férfi a színésznő férje. Egy fiatalabb színésznő a „forró székben”. Három kérdést szegez felénk: szerintünk mit szeret ő a legjobban? Mitől fél a legjobban? Hány szexuális partnere volt eddig? A jelenetek után szabadon osztjuk meg egymással gondolatainkat. Az utolsó etűd például elindítója annak a jelenségnek, amelyek olyan gyakoriak Csehov szereplőinél. Hogy tulajdonképpen nem tudnak mindent egymásról. Hogy az határozza meg őket, amit mások gondolnak róluk. Ez a belső konfliktusuk egyik forrása. A napi rutinos monológ kapcsán olyan élethelyzetekről beszélünk, amikor konkrétan nincs más választásod, végre kell hajtanod a rád hárult feladatokat, nincs más, aki megtenné helyetted. Szonya helyzete sokban hasonlít ehhez. Majd olyan helyzetek hangzanak el, amikor valaki beszél hozzánk, de mi teljesen máshol vagyunk a gondolatainkban. Csehov darabjaiban ez is gyakori. Kitérünk a darabban felmerülő témákra. Az egyik a rossz időzítés. Ezzel kezdődik a darab. Minden felfordult a házban, amióta a Professzor (Serebrjakov) és Felesége (Jelena) odaköltözött. A napi rutin megborult. Nem akkor kelnek, nem akkor esznek, nem akkor alszanak, amikor szoktak. A tea is kihűlt már. Napok óta nem alszik az egész ház. Vége a próbának, este színházba megyek. Rég voltam nézőként színházban. A színház mennyezete üvegtéglából van kirakva. Mintha egy méhkaptárban lennénk. A színészek a méhek, az előadás pedig a méz. 2020. szeptember 9. Ezekben a hetekben az etűdsorozatokon van a fókusz. Felszabadító érzés a felismerés, hogy mennyire tudjuk értékelni, amikor valaki készül valamivel, és azt megmutatja nekünk. Minden jelenet mintha egy szülinapi ajándék lenne. Az ünneplés leple alatt együtt nevetünk, meghatódunk, gondolkodunk, hallgatunk. #napitomi: „Mi, színházi emberek megengedhetjük magunknak, hogy az emberről beszélhessünk. Ha például egy bizonyos fájdalomról beszélünk, gondoljunk bele, valaki, valahol éppen ebben a pillanatban éppen ezt éli meg, így jutunk el hozzá. Lehet, hogy köztünk, vagy a nézők között is van vagy volt valaki hasonló helyzetben. Valakinek biztosan szól. A színház az együttérzés legkifejezőbb formája.” Megbeszéljük az eddig látott jeleneteket. A rendező kérésére a színészek hozzászólnak egymás munkájához. Nincs fölösleges kommentár, kritizálás vagy óvatoskodás. Nincs minősítés, sem verseny. Minden jelenet olyan, amilyen. Nem az ítélkezésen van a lényeg, nem is a rendezőnek való megfelelésen. A színészek a jeleneteknek a leglényegesebb, legértékesebb pontjait ragadják ki, azt, amit tovább lehet gondolni, amivel lehet dolgozni, és analóg tud lenni a darabbal. Milyen kár, gondolom, ahonnan én jövök, ott nincs kultúrája az ehhez fogható szakmai beszélgetéseknek. Annyi mindent jó volna megtanulni. A színészeknek az egymás közötti szakmai és lelki támasz gyakorlását, a feedback építő jellegű használatát, a személyeskedés gyökeres kiirtását. Ezek a beszélgetések felüdüléssel töltenek el, ezért azt merem következtetni, hogy igencsak hasznosak és szükségesek. Egy lehetséges kutatási téma: az eltűnt csapat nyomában. #napitomi: „Mindegy mit csinálsz a színpadon, csak vonj be minket is, nézőket. Engedd meg, hogy megéljük a kíváncsiságunkat. Hagyd, hogy használhassuk a saját képzelőerőnket. Hagyd a fantáziánkat érvényesülni. Ha kizársz minket, akkor mi is kizárunk téged, és mindenki egyedül marad.”