Játéktér, 2022 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2022 / 2. szám
KRITIKA Áldozat Güllen városának népe, mert ha eleinte ágálnak is a bosszúfeltétel abszolválása ellen, szép lassan bedarálja őket a hatalom keltette manipuláció, a szükség és a pénz miatt a tisztesség maradék látszata is lemegy kutyába. Áldozatnak nevezem a népet, mert két bűn közül csak bűnt lehet választani; mindenki korrumpálódik; az előadás végére pedig maga a régmúlt bűnében fetrengő Alfréd is megtisztulásnak érzi az őt illető halált. Az egyre nevetségesebbé váló környezetbe megérkeznek a sajtó képviselői; híre megy a Güllenben történő pénzesőnek, a bulvár felkapja a szerelmi szálat, van riporternő, vannak cameramanek. Alfréd egyre inkább lecsatolódik társairól, családjáról, a gyorsan nyert gazdagság és jólét teljesen elhülyíti a lakókat. Alfréd már csak lejáratos idejű szellem lesz a csilivili pasztelldíszletek, a jólfésült hajak és jólfésült kosztümök közt. Mintaváros lesz Güllen fényes épületekkel, Claire egy nyolcadik, sőt, egy kilencedik férjet is összehoz magának - mintegy reprezentáció céljából. Az előadás „klimaxpontja” egy közszemlére tett gyűlés, avagy sorsfordító közösségi esemény, amelyen az egész város, illetve hát a nézőtér is részt vesz, mert az előadás világa kibővül, immár interakcióba kerül a belső és a külső világ. A közvetítők szerepét a riporterek (Kovács Enikő, Tasnádi-Sáhy Noémi) és a szinkrontolmács (Balogh Attila) veszik fel - természetesen a valós idejű angolra (félre)fordítás szépen adagolja a humort az amúgy majdnem drámai jelentőségű beszédek között, között, amelyek a társadalmi igazságosságról szólnak, és amelyek a köztünk lakozó bűn kiirtása mellett teszik le voksukat. Alfréd a nyilvános morális kivégzés ítéletében egy véletlen, azaz áramszünet következtében nyer fizikai egérutat, a pár másodperces sötétben eltűnik, hogy aztán a városlakók hatásosan induljanak utána, egy kör közepébe zárva a férfit, saját tömegüktől mozdulva, kollektíve végezzenek vele. A bűn közös. Az öreg hölgy most már indulhat Capri szigetére a halott fekete párduccal. A megtorlás nem örömteli, csak szükségszerű. A tér közepén ott a koporsó, rajta ül Claire, Szotyori József, Scurtu Dávid, Tőtős Ádám, Tóth Tünde, Garai Ágnes, Tasnádi-Sáhy Noémi. Fotó: Vigh László Miklós