Jávorszky Béla Szilárd: A magyar folk története (Budapest, 2013)
A gyújtópont: 1972. május 6.
tudományos összefoglalók, amelyek egyrészt kellő áttekintést adtak a magyar néptáncról, tánckultúránk történeti alakulásáról, másrészt minden további monografikus munka alapját adták. Az ötvenes-hatvanas években e tudományos gyűjtésben és feldolgozásban olyan táncfolkloristák vettek részt az említett Pesovár Ernőn túl, mint Pesovár Ferenc (1930-1983), Andrásfalvy Bertalan (1931 -), Maácz László (1929-1998), Borbély Jolán (1928-) és Lányi Ágoston (1923-1986). No és persze a táncházmozgalomra a legnagyobb hatást gyakorló, többek között a Magyar tánctípusok és táncdialektusok című hiánypótló kötetet megíró Martin György (életrajzát lásd külön). Utóbbi személyében olyan figura került a kutatók közé, aki nemcsak hallott a legényesről, hanem el is tudta járni. Széles körű tánctudásának például a cigányok közt (ahol sokat gyűjtött) roppant nagy hasznát vette. Amikor ugyanis meglátták, hogy ő még cigány táncot is tud, ráadásul különbül, mint maguk a cigányok, nagyon megszerették és teljesen megnyíltak előtte. Sebő Ferenc: „Kodály nagyon kedvelte őt, mert azon kevesek közé tartozott, akik nemcsak papirosokat írtak tele a tudománnyal, hanem el is tudták azt táncolni, kutatási eredményeiket meg is tudták jeleníteni. Egyszer egy prágai konferenciára mentek előadást tartani a magyar táncokról, s ezen Lajtha László és Kodály Zoltán is ott volt. Pesovár Ernő elbeszélése szerint Martin megkérdezte Kodálytól, hogy mi lenne, ha az előadás után eltáncolná a legényest? Nagyszerű, mondta Kodály, de Lajtha szigorúan közbeszólt: »úriember nem ugrál ezeknek!« Kodály viszont nagyon is díjazta azt, hogy Martin György felolvasta az előzi tánckutató Martin György nemcsak hallott a legényesről, hanem el is tudta járni (A fotókon legkedvesebb adatközlője, Mátyás István „Mundruc”) Pesovár Ferenc