Jelenkor, 1940 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1940-01-01 / 1. szám
X külföldi (nyugateurópai) barátomat kísértem egy közös ismerősünkhöz. Az ötemeletes bérpalota kapualjában ott díszelgett egy nagy zománctábla a közismert felirattal: „Cselédeknek és hordároknak a főlépcsőn járni tilos!“ — Barátom a világjárók azon csoportjába tartozik, akik minden jelentéktelen apróság iránt érdeklődvén, kísérőjüket állandóan kérdésekkel ostromolják, s így most is azonnal mellemnek szögezte a kérdést: Mit jelent a felirat? Szerencsére — éppen a „főlépcső“ szokatlannak tetsző kifejezése miatt — pár pillanatig gondolkoznom kellett a pontos fordítás megfogalmazásán, s ez a pár pillanat éppen elég volt ahhoz, hogy egy szimultán haladó gondolatsor eszembe juttassa az egész helyzet fonákságát, s egy közömbös tartalmú fordítással elhárítsam az őszinte válasz kényelmetlenségét. Mert várjon milyen fintorgó érzülettel venné tudomásul a külföldi idegen — akár demokrata francia, akár fasiszta olasz, vagy akár nemzetiszocialista német —, hogy Magyarország gyönyörű fővárosában van számos olyan ház, melyben a „cselédeknek és hordároknak a főlépcsőn járni tilos.“ Nem kétséges, ha a háziúrnál, vagy a házfelügyelőnél érdeklődnénk a tilalom oka iránt, azt kapnék válaszul, hogy a felirat tulajdonképpen csak azt akarja jelenteni: a főlépcsőház tisztántartása, falainak épsége érdekében nem szabad rajta csomagokkal közlekedni. De mért kell ezt olyan megfogalmazásban tudomásra hozni, mely méltán sértheti a dolgozók érzékenységét, emberi méltóságát? A lázongó lelkületű forradalmár talán leverné ezeket a táblákat a lépcsőházak faláról, a demagóg nagyhangú memorandumokkal fordulna az illetékes hatóságokhoz, az ironikus a Műemlékek Országos Bizottsága figyelmébe ajánlhatná ezeket a palotákat, mint melyek — ha anyagukban nem is, de szellemükben valósággal — egy régen letűnt korszak műemlékei. Aki azonban csak egyszerűen ember és polgár, és úr, nem tehet egyebet, mint néma tüntetésképpen elkerüli ilyen helyeken a főlépcsőházat, s a cselédek és hordárok számára épült melléklépcsőn közlekedik... agy hiúság „azon fatális nyavalya“, melyben annyian közülünk szenvednek s mely annyi becsületes kezdeményezési teljesüléshez jutni nem engedett. Tanulságos végignézni intellektuális életünk fáklya- és slepphordozóit azokban a napokban, mikor nyilván nagyobb dolgok dűlnek el, mint hogy melyik kávéházban székelő irodalmi társaság tudja szellemesebben megszólni a másikat, ki hatott kire és ki ért jobban, mit? Várjon mikép hatottak a világ eseményei a magyar szellemiség kápláraira és közkatonáira? Talán fokozott helytállásra ingerelték őket? Talán fokozott készülődésre? Talán fokozott munkára? Talán fokozott tanulásra? Szó sincs róla. A világ nagy eseményeiből ki-ki a maga személyi indulatai számára kovácsol érvet és szellemi trónusnak képzelt karosszékéből fellebbezést nem tűrő hangon ítél eleveneket és holtakat. A világ eseményei ezeket a fokozott embermarásra ingerük. Mindenesetre érdekes jelenség és sok mindent árul el, sok mindent leplez le. Hasonlítható ahhoz, mintha Noé nem is egészen biztosan épített gályájában a zsiráf és hörcsög mindenekelőtti életcéljuknak tartanáák egymással végezni, mielőtt a víz esetleg végez mindkettőjükkel. Fontos dolog szerintük egy másikat megszólni, művéről, de ha lehet inkább személyéről gonoszat mondani. Ifjabb íróink jelentékeny részének alkotása újabban abban merül ki, hogy más írókról epés mondásokat bocsátanak ki, többnyire csak a szájukon, de néha tollak alól is és minden lehető erővel igyekeznek megakadályozni, hogy legalább az intellektuális magyarság néminemű egységben nézzen a jövő elébe. Ez a buzgalmuk, melyet életcélhoz méltó időpazarlással és alapossággal fejlesztenek az idők súlyosodásával egyenes arányban, egyre vehemensebbé válik, egyre elszántabbá. E nép szellemi jobbjai úgy küzdenek az emberszólás, egymás befeketítése, egymás gyanusítgatása érdekében, mint más népek legjobbjai nemzetük szabadságáért szoktak. Mindenki harca mindenki ellen folyik itt, művet bíráló kritika már jóformán nincs is, ami van, az vagy gátlástalan dicséret, vagy gátlástalan embermarás s mindkettő legtöbbször már nem is művek ürügyén szól személyhez vagy személy ellen. E fajtának az a tulajdonsága, hogy azt gyalázza, akit ismer s azt teszi mindenért felelőssé, akit ismer. Aki az ő szűk ismeretségi körükön kívül van s bizonyos jelenlegi vagy jövendőbeli hatalom birtokosa, vagy követelője, bizonyos célszerű mentességet élvez. Így értesülünk az effajta embertípustól, hogy a hazai torzmozgalmakért nem is vezetői, hanem egyes kitűnő írók felelősek, akiket különben e torzmozgalmak vezetői nem is ismernek. Se név, se mű szerint. Azt hiszem a hadviselő felek hadicéljai nem mérkőzhetnek kegyetlenségben azokkal a hadicélokkal, melyekkel e szellemi élet e sarki megszólói egymás felé tekintenek végcéljukként tudva, hogy—egy kívülről fenyegetett, belülről atomizált társadalomban — legyen minél gyorsabban az irodalmi, a szellemi élet is lehető legkisebb részeire bontott, egymás ellen uszított és a valódi ellenséget — az ellenségek külső felsorakozása idején, politikai felsorakozása idején, szellemi silányságokban való felsorakozása idején is — egymásban, mindig csak egymásban s lehetőleg értékes elmékben feltaláló ... Sajnos, bizony, még magyar emberek között is akadnak, akik elvakultabban gyűlölik hazai nagyiparunkat és hiteléletünket, mint amenynyire magyarságukat szeretik: hazájuk és nemzetük anyagi s szellemi függetlenségét föltételező önálló, békés jólétét, gazdagodását, művelődését kívánnák. Szezonszerű gazdaságpolitikai elméletgyártók, de nemzetgazdász „próféták“ és „apostolok“ kezdenek kinőni a föld alól, akik miközben a legtotálisabb gazdasági kötöttségekért, a legfokozottabb államkormányzati s politikai beavatkozásokért rajonganak ugyan „minden vonalon“, csodálatosképpen ultraliberálisok azonban a vámkérdés körül. Olyan fokú liberális gazdasági határbontást, vámsorompónyitást prédikálnak, aminek még a legorthodoxabb liberális férfiak dogmatikus nagyjaihoz képest is túl merészen szabadelvűek. Egy Dénes István nevű ügyvéd kalandozott el legutóbb a fiskalitástól a gazdaságpolitikai elméletgyártásig. Röpiratában a hasonló „módszerű“ Vágó fai nyilas, „közgazdász" hírhedt nyári zöldkönyvének képtelenségeit is fölülmúlja tudálékosságai s fogalomzavarai által. Jól elhelyezett liberalizmusellenes jelszavakkal akarja megtéveszteni az olvasót, hogy elsüsse veszedelmesen túlzó-liberáns nagyágyúját. A vámsorompók legliberálisabb lebontását „követeli", hogy az általa „liberatis ’-nak nevezett nagyipart, mint írja , „ne kelljen a magyar dolgozókkal kitartatni.“ Arra nem gondol, hogy az általa javallott baráti szomszédi nagyhatalommal való gazdasági vámunió akkor sem fog több dolgozó embert eltartani ebben az országban, ha a Dénes által oly tudálékosan hangsúlyozott agrárolló kinyílna, ha az ipartermékek árai a hazai ipar lebontása árán is csökkennének. Az pedig egyenesen nevetséges, hogy a tengerentúli kivándorlás főbűnbakjaként a hazai tőkét s tőkéseket vádolja. Holott nem is kell elolvasni Neményi Bertalannak akadémikussá vált könyvét, — csak a tőke fogalmát kellene ismernie, — ahhoz, hogy belássa: éppen a hiányzó tőketelepek, a munkástartalékseregek felszívására, igényeinek növelésére alkalmas ipartelepek kevés száma miatt nem lesz a háború előtt sok magyar „honját e hazában.“ Nevetséges, hogy valaki, akinek „szíve fáj a magyar dolgozók sorsáért“ (a szívfájdalom!), úgy szeretne segíteni rajtuk, hogy megfosztaná őket hazai munkahelyeiktől. Nem hinnénk, hogy hazai agrárlakosságunk is megköszönné azt az agrárdemagógiát, mely tudatlanul és felelőtlenül kalmükországi színvonalra züllesztené azt a magyar nemzetgazdasági életet, melyben a Berzeviczy Gergelyek, Széchenyi Istvánok, Kantz Gyulák az egymás mellé rendelt ipari élet, hitel, kereskedelem és mezőgazdálkodás legharmonikusabb eszményi fejlődésétől tették függővé az értelmes magyar életet, — a jövőt. 4 JELENKOR „Mi a magyar ?“ Szerkesztette Szekfű Gyula A magyar önismeret régóta várt, nélkülözhetetlen kézikönyve. A Magyar Bibliophil Társaság az év legszebb könyve címével tüntette ki... — Egészvászon kötésben 12.— P. — Kapható minden könyvkereskedésben és a kiadónál: Magyar Szemle Társaság, Budapest, V., Vilmos császárút 26.