Jelenkor, 1940 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1940-01-01 / 1. szám

X k­ülföldi (nyugateurópai) barátomat kísértem egy közös ismerősünkhöz. Az ötemeletes bérpalota kapualjában ott díszelgett egy nagy zománctábla a köz­ismert felirattal: „Cselédeknek és hor­dároknak a főlépcsőn járni tilos!“ — Barátom a világjárók azon csoportjába tartozik, akik minden jelentéktelen ap­róság iránt érdeklődvén, kísérőjüket állandóan kérdésekkel ostromolják, s így most is azonnal mellemnek szögezte a kérdést: Mit jelent a felirat? Szerencsére — éppen a „főlépcső“ szokatlannak tetsző kifejezése miatt — pár pillanatig gondolkoznom kellett a pontos fordítás megfogalmazásán, s ez a pár pillanat éppen elég volt ahhoz, hogy egy szimultán haladó gondolatsor eszembe juttassa az egész helyzet fonák­ságát, s egy közömbös tartalmú for­dítással elhárítsam az őszinte válasz kényelmetlenségét. Mert várjon milyen fintorgó érzülettel venné tudomásul a külföldi idegen — akár demokrata francia, akár fasiszta olasz, vagy akár nemzetiszocialista né­met —, hogy Magyarország gyönyörű fővárosában van számos olyan ház, melyben a „cselédeknek és hordárok­nak a főlépcsőn járni tilos.“ Nem kétséges, ha a háziúrnál, vagy a házfelügyelőnél érdeklődnénk a tilalom oka iránt, azt kapnék válaszul, hogy a felirat tulajdonképpen csak azt akarja jelenteni: a főlépcsőház tisztántartása, falainak épsége érdekében nem szabad rajta csomagokkal közlekedni. De mért kell ezt olyan megfogalmazásban tudo­másra hozni, mely méltán sértheti a dol­gozók érzékenységét, emberi méltóságát? A lázongó lelkületű forradalmár talán leverné ezeket a táblákat a lépcsőházak faláról, a demagóg nagyhangú memo­randumokkal fordulna az illetékes ható­ságokhoz, az ironikus a Műemlékek Országos Bizottsága figyelmébe ajánl­hatná ezeket a palotákat, mint melyek — ha anyagukban nem is, de szelle­mükben valósággal — egy régen letűnt korszak műemlékei. Aki azonban csak egyszerűen ember és polgár, és úr, nem tehet egyebet, mint néma tüntetésképpen elkerüli ilyen helyeken a főlépcsőházat, s a cse­lédek és hordárok számára épült mel­léklépcsőn közlekedik... agy hiúság „azon fatális nyavalya“, melyben annyian közülünk szenved­nek s mely annyi becsületes kezdeménye­zési teljesüléshez jutni nem engedett. Ta­nulságos végignézni intellektuális életünk fáklya- és slepphordozóit azokban a na­pokban, mikor nyilván nagyobb dolgok dűlnek el, mint hogy melyik kávéházban székelő irodalmi társaság tudja szelleme­sebben megszólni a másikat, ki hatott kire és ki ért jobban, mit? Várjon mikép hatot­tak a világ eseményei a magyar szellemi­ség kápláraira és közkatonáira? Talán foko­zott helytállásra ingerelték őket? Talán fokozott készülődésre? Talán fokozott munkára? Talán fokozott tanulásra? Szó sincs róla. A világ nagy eseményeiből ki-ki a maga személyi indulatai számára kovácsol érvet és szellemi trónusnak kép­zelt karosszékéből fellebbezést nem tűrő hangon ítél eleveneket és holtakat. A világ eseményei ezeket a fokozott ember­­marásra ingerük. Mindenesetre érde­kes jelenség és sok mindent árul el, sok mindent leplez le. Hasonlítható ahhoz, mintha Noé nem is egészen biztosan épí­tett gályájában a zsiráf és hörcsög min­­denekelőtti életcéljuknak tartanáák egy­mással végezni, mielőtt a víz esetleg végez mindkettőjükkel. Fontos dolog szerintük egy másikat megszólni, művéről, de ha lehet inkább személyéről gonoszat mondani. Ifjabb íróink jelentékeny részé­nek alkotása újabban abban merül ki, hogy más írókról epés mondásokat bocsá­tanak ki, többnyire csak a szájukon, de néha tollak alól is és minden lehető erővel igyekeznek megakadályozni, hogy legalább az intellektuális magyarság néminemű egy­ségben nézzen a jövő elébe. Ez a buzgal­muk, melyet életcélhoz méltó időpazarlás­sal és alapossággal fejlesztenek az idők súlyosodásával egyenes arányban, egyre vehemensebbé válik, egyre elszántabbá. E nép szellemi jobbjai úgy küzdenek az em­berszólás, egymás befeketítése, egymás gyanusítgatása érdekében, mint más népek legjobbjai nemzetük szabadságáért szoktak. Mindenki harca mindenki ellen folyik itt, művet bíráló kritika már jóformán nincs is, ami van, az vagy gátlástalan dicséret, vagy gátlástalan embermarás s mindkettő legtöbbször már nem is művek ürügyén szól személyhez vagy személy ellen. E faj­tának az a tulajdonsága, hogy azt gya­­lázza, akit ismer s azt teszi mindenért felelőssé, akit ismer. Aki az ő szűk isme­retségi körükön kívül van s bizonyos jelen­legi vagy jövendőbeli hatalom birtokosa, vagy követelője, bizonyos célszerű mentes­séget élvez. Így értesülünk az effajta em­bertípustól, hogy a hazai torzmozgal­makért nem is vezetői, hanem egyes ki­tűnő írók felelősek, akiket különben e torzmozgalmak vezetői nem is ismernek. Se név, se mű szerint. Azt hiszem a had­viselő felek hadicéljai nem mérkőzhetnek kegyetlenségben azokkal a hadicélokkal, melyekkel e szellemi élet e sarki megszólói egymás felé tekintenek végcéljukként tudva, hogy—egy kívülről fenyegetett, be­lülről atomizált társadalomban — legyen minél gyorsabban az irodalmi, a szellemi élet is lehető legkisebb részeire bontott, egymás ellen uszított és a valódi ellenséget — az ellenségek külső felsorakozása ide­jén, politikai felsorakozása idején, szellemi silányságokban való felsorakozása idején is — egymásban, mindig csak egymásban s lehetőleg értékes elmékben feltaláló ... Sajnos, bizony, még magyar em­­­berek között is akadnak, akik el­­vakultabban gyűlölik hazai nagyipa­runkat és hiteléletünket, mint ameny­­nyire magyarságukat szeretik: hazájuk és nemzetük anyagi s szellemi függet­lenségét föltételező önálló, békés jólétét, gazdagodását, művelődését kívánnák. Szezonszerű gazdaságpolitikai elmélet­gyártók, de nemzetgazdász „próféták“ és „apostolok“ kezdenek kinőni a föld alól, akik miközben a legtotálisabb gazdasági kötöttségekért, a legfokozot­­tabb államkormányzati s politikai be­avatkozásokért rajonganak ugyan „min­den vonalon“, csodálatosképpen ultra­liberálisok azonban a vámkérdés körül. Olyan fokú liberális gazdasági határ­bontást, vámsorompónyitást prédikál­nak, aminek még a legorthodoxabb li­berális férfiak dogmatikus nagyjaihoz képest is túl merészen szabadelvűek. Egy Dénes István nevű ügyvéd kalandozott el legutóbb a fiskalitástól a gazdaság­politikai elméletgyártásig. Röpiratában a hasonló „módszerű“ Vágó fai nyilas, „közgazdász" hírhedt nyári zöldköny­­vének képtelenségeit is fölülmúlja tudá­lékosságai s fogalomzavarai által. Jól elhelyezett liberalizmusellenes jelszavak­kal akarja megtéveszteni az olvasót, hogy elsüsse veszedelmesen túlzó-libe­­ráns nagyágyúját. A vámsorompók leg­­liberálisabb lebontását „követeli", hogy az általa „liberatis ’-nak nevezett nagy­ipart, mint írja , „ne kelljen a ma­gyar dolgozókkal kitartatni.“ Arra nem gondol, hogy az általa javallott baráti szomszédi nagyhatalommal való gaz­dasági vámunió akkor sem fog több dolgozó embert eltartani ebben az or­szágban, ha a Dénes által oly tudálé­kosan hangsúlyozott agrárolló kinyílna, ha az ipartermékek árai a hazai ipar lebontása árán is csökkennének. Az pedig egyenesen nevetséges, hogy a tengerentúli kivándorlás főbűnbakja­ként a hazai tőkét s tőkéseket vádolja. Holott nem is kell elolvasni Neményi Bertalannak akadémikussá vált köny­vét, — csak a tőke fogalmát kellene is­mernie, — ahhoz, hogy belássa: éppen a hiányzó tőketelepek, a munkástarta­­lékseregek felszívására, igényeinek nö­velésére alkalmas ipartelepek kevés száma miatt nem lesz a háború előtt sok magyar „honját e hazában.“ Nevet­séges, hogy valaki, akinek „szíve fáj a magyar dolgozók sorsáért“ (a szívfáj­dalom!), úgy szeretne segíteni rajtuk, hogy megfosztaná őket hazai mun­kahelyeiktől. Nem hinnénk, hogy hazai agrárlakosságunk is megköszönné azt az agrárdemagógiát, mely tudatlanul és felelőtlenül kalmükországi szín­vonalra züllesztené azt a magyar nemzetgazdasági életet, melyben a Ber­­zeviczy Gergelyek, Széchenyi Istvánok, Kantz Gyulák az egymás mellé rendelt ipari élet, hitel, kereskedelem és mező­­gazdálkodás legharmonikusabb esz­ményi fejlődésétől tették függővé az értelmes magyar életet, — a jövőt. 4 JELENKOR „Mi a magyar ?“ Szerkesztette Szekfű Gyula A magyar önismeret régóta várt, nélkülözhetetlen kézikönyve. A Ma­gyar Bibliophil Társaság az év leg­szebb könyve címével tüntette ki... — Egészvászon kötésben 12.— P. — Kapható minden könyvkereskedésben és a kiadónál: Magyar Szemle Társa­ság, Budapest, V., Vilmos császár­út 26.

Next