Jelenkor, 1941 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1941-01-01 / 1. szám

AMI ELKÖVETKEZHET IRTA: CAVALLIER JÓZSEF A világra jónéhányszor ráköszöntött már a jó Isten sötét éjszakája s alkalmasint reá borul még, mert az ember éppen az ősbün miatt gyarló és bűnös. A történelembölcsé­szet fényében azonban elemezni és értel­mezni próbáljuk ezeknek a reánkszakadt éjszakáknak okait és összefüggéseit Nem először és nem utoljára történik, hogy az emberiség a maga egészében lendül az ön­magától való eltévelyedés ingoványaira Ti­zenhárom évszázaddal ezelőtt, amikor a ró­mai birodalom bomladozott, a világ végé­nek gyötrelme kísértett. Szent C­y­p­­ri­á­n püspök Demetrianus afrikai prokonzulhoz írt kis művében megrázóan tükrözte korának ezt a hangulatát: „Azt mondtad, hogy mi idéztük elő és a mi ro­vásunkra kell írni mindazt, ami most a világot gyötri és megremegteti, mert nem tiszteljük isteneiteket. Nos, e tekintetben ne­­ked, aki járatlan vagy az isteni dolgokban és távol állsz az igazságtól, elsőbben is tud­nod kellene, hogy a világ már megörege­dett. Hatalma fogytán van s életének ereje üteme egyre veszit teljességéből... Íme, a világ fölött ez az ítélet hangzott el, ez az Isten törvénye. Múljék el minden, ami keletkezett és öregedjék meg minden, ami felnövekedett. Ami erős, legyen gyenge s ami nagy, legyen kicsi. S szűnjenek meg amikor meggyengültek és megfogyatkoz­tak... Senki se csodálkozzék tehát, hogy minden pusztulásnak indul, hisz „ világ maga is pusztulóban van és közel jár­ a vé­géhez.»­ E­z a hangulat érintette meg XVI. Gergely pápát is, amidőn kereken száz évvel ezelőtt keserű és meg nem szűnő fájdalommal (do lore acerbo sane ac diuturno) közeledni látta a közrend pusztulását, az uradalom összeomlását és minden törvényes rend fel­fordulását." És szinte már közhely Nietz­sche szavait idézni, aki a múlt század ki­lencvenes éveiben inkább a lángész In­tuíciójával, mint az értelem világossá­gával meglátta, hogy mi vár nagyjá­­ban-egészében az emberiségre. „Amit én elmondok — írja a Der Wille zur Macht címe­ művében — az az eljövendő két század története. Azt írom meg, ami el­jön, ami nem jöhet el másként. Azt írom meg, hogyan tör ki a nihilizmus. Már most el lehet mondani ezt a történetet, mert a szükségszerűség maga dolgozik itt. Ez a jövendő már száz jellel szól hozzánk, ez a sors mindenütt megnyilatkozik, a jövendő e muzsikálóra minden fül felfigyel. Az euró­pai kultúra már hosszú ideje görcsösen ver­gődik, évtizedről-évtizedre jobban, akár­csak katasztrófához közeledne. Nyugtala­nul, szilajul, zabolátlanul hánykódik, mint a folyó, amely végcélhoz akar jutni, sem­mire sem gondol már és retteg attól, hogy magára ocsúdjon f­s tényleg, ha figyelmesen elemezzük századfordulónk szellemi áramlatait és es­zelő eszméit, azt lövik, hogy az emberi szel­lem a maga és törekvéseinek megnyilatkoz­­tatására már akkor új formákat és új lehe­tőségeket kezdett keresni. Mintha csak ösz­­tönösen érezte volna, hogy a régi formák idővel összeomlanak és tartalmaik oldott ké­veként széthullanak. Csakhogy ebben „ lá­zas keresésben az emberi szellem tikóbo­rolt önmagától, mert a bomladozó tartal­mak útvesztőjében azokat az abszo­lút értékeket is elrelativizálta, sőt szem előt tévesztette, ame­lyek új formában tovább tudná­nak élni, lévén érvényességük örökkévaló. Sorra reformáltak évszá­zados és évezredes emberi institúciókat, de csak toldozták, foldozták azokat. Igaz, hogy közülük sok új alakot, új érvényesülési lehetőséget kapott, de még többel kicsú­szott az, ami értékes és a kor változásaitól független lényeg volt benne. S nem telik el egy fél évszázad, máris általános tétel, hogy maga az egyetemes emberi kultúra került válságba. S miközben az emberi lét örvényei iszo­nyatos erővel felcsapnak, beszédesen iga­zolódik Hegel történelembölcseleti elve: „Minden valóság szükségszerűen az ellen­­kezőjébe csap át...“ Íme, néhány nagy megfordulást A természettudományos gon­dolkodást nem is olyan régen a materia­­lista gondolkodással azonosították. Hová tűnt el az az idő? Ma a monizmus egyko­ron hírhedt harcosa, Wilhelm B­ö I­­­sehe azt hirdeti, hogy a természettudo­­mány harcoljon vállvetve a vallással a ma­terializmus ellen és fejtegetéseiből a lélek halhatatlanságának és a szabadakaratának gondolata is kicseng. Ugyanakkor ke­resztény jelszavakkal a l­e­g f­öl­­dies­eb­b anyagiasságot dicsőí­tik. A materializmus sivár és tudomány­talan korszakában, tehát a múlt század közepétől századunk elejéig, az illem sza­bályai ellen vétett, aki komolyan mert Is­tenről és vallásról beszélni. Ma az Isten bevonult a természettudományos gondolko­dásba s nagynevű természettudósok csak úgy ontják a vallásbölcseleti eszmefutta­tásokat. S van-e, aki ne emlékeznék arra az időre, amikor az embert a legmagasabb­­rendű állatként tisztelték, megtagadván tőle halhatatlan lelkét és szabad akaratát. Ma a Nobel-díjas Carrel nagyszerű könyvet ír az ismeretlen emberről, akinek sajátos ér­telme s lelkisége tele van titokzatos rejtel­mekkel. S az atomfizika angolszász képvi­selői a Timaros gondolatvilágára emlékez­­teztető platonikus eszméket visznek az anyag mivoltának értelmezésébe. Még foly­tathatnák a megfordult ellentétek felsoro­lását. De minek, hisz mindannyi azt bizo­nyítja, hogy abban a rettenetes mélységben, ahol most az emberiség sínylődik, a gon­dolkodók mégis a jobb, a nemesebb, a *él­ rituális irányban haladnak. Csakhogy ebben az örvénylő mélységben botorkálva elénk tódul a felelősség kérdé­se is, azoknak a felelőssége a világ vég­sőkig fokozott szenvedéséért és bajaiért, akiknek az okok és következményeit lánca során az volt állapotbeli kötelességük, hogy irányt és utat mutassanak, hogy az emberi élet célját és értelmét megvilágítsák. Néz­zük csak, mi történt például nálunk az el­múlt évtizedekben, örvendeztünk, hogy a technika az exakt tudományok eredményei­nek felhasználásával sohasem sejtett töké­letességre emelte az élet külső formáinak kellékeit, de nem igen jutott eszünkbe, hogy ugyanakkor mechanizálta a m­u­nk­át é­s kiölte belőle az alko­tás örömét. Büszkék voltunk arra, hogy a szellemi tudományok mérhetetlen tudást halmoztak össze, de nem sokat törődtünk azzal, hogy valamennyi szaktudomány együttvéve sem tud a meggyötört embernek vigasztalást adni, amikor elfogja az elha­gyatottéig reszkető h­ija. S a bölcselet? Nos, a filozófia a maga egészében minden­hol elidegendett a világtól is semmiféle elmélyedő gondolkodás nem volt képes egy optimista erkölcsi világnézetit kialakítani. Nálunk pedig a világháború előtt egyene­sen azokat az áramlatokat táplálta, ame­lyek tevékenységükkel ugyancsak elhomá­lyosították az ember végső célját. Pedig mindenki elmereng egyszer­­másszor élete e­m­e­l­k­e­d 1tt­e­b­b perceiben azokon az eszméken, amelyek az európai kultúrának gyökereit teszik és keretét-tar­­talmát megadják. Van-e, aki ne töp­rengett volna azon, még ha a vallásos érze­lem nem is vert gyökeret a szívében, váj­jon létezik-e természet felett való valóság az Isten fogalma mögött? S ki nem rendült meg, amikor azt kellett tapasztalnia, hogy az erkölcs fogalmának a mindennapi élet­ben nincs mindig állandó és változatlan tartalma, f is volt-e valaki az Egyházon kí­vül, aki felemelte volna a szavát és teljesí­tette volna a kötelességét, mikor a tudo­mány köntösében tetszelgő szellemi áramla­tok, a szépirodalom jó része, bizonyos mér­tékben a színház és a művelődés egyéb té­nyezői állandóan olyan felfogást dicsértek és terjesztettek, amely hol megintatta az emberi cselekvést és féltődést szabályozó természet felett való fényekbe vetett hitet, hol meg a közönyösséget termelé ki velük szemben az amnag is csak lei színes vallási műveltséggel rendelkező Intelligencia köré­ben* Isten, lélek, halhatatlanság, szabad­­akarat... ezek azok a főkérdések, amelye­­ket a nyilvános közvélemény az elmúlt év­tizedekben a legjabb esetben a templomba utalt s a papokra tartozó magánügynek minősített, fis ki és hol szállt síkra szün­telenül és eredménnyel, hogy intézménye­sen felemeljék a nyomorból és „ sötétség­ből azokat a rétegeket, amelyek most az élethez való tógáikért túlzottan és jelsza­­vaktól megmnézve dörömbölnek a kagykanl Bizony, az Isten szeretetében, a cark­asban gyökeredző felebaráti szeretet tüze valmi kevéssé lángolt azokban az évtizedekben... Mindezeket a mozzanatokat áttekintve, bízvást kimondhatjuk, hogy a világ nagy mértékben elkereszténytelenedett. Mert ke­reszténynek lenni nem csak annyit je­lent, mint egyszerűen a keresztény közös­ség kötelékébe tartozni. De még többet is mondhatunk azt, amit Istenben boldogult B­a­n­g­h­a Béla állapított meg nem sok­kal halála előtt: „A katolikusok többsége még mindig nem gondolkozik katolikus módon. Tele lenn heterogén, id ram elemek­kel, hamis felfogással, elvekkel, amelyek nem a katolicizmus talaján nőttek és a tiszta katolicizmussal össze nem egyeztet­hetők. Az igazabb, a komolyabb, a beha­tóbb katolicizmus az emberek jó százalé­kát, sajnos, még mindig nem érdekli. De nemcsak a gondolkodás, hanem az élet, a moralitás terén is mutatkoznak hiányok. Gyermekkoromban, úgymond, nem jártak az emberek templomba, de a nők tisztessé­gesen öltözködtek. Most templomba jár­nak, de magyarázni kell, hogy öltözködje­nek fel. Egy borzasztó kellőslelkűségre ren­dezkedtek be az emberek. Keresztény távlatban szemlélvén a reánk­szakadt világrengést, egyáltalán nem lát­szik valószínűnek, hogy kultúránk gyöke­resen elpusztulna. Még abban az esetben sem, hogyha nem találkoznánk olyan tö­rekvésekkel és tényekkel, amelyek optimis­tább nézetre jogosítanak. Inkább ama fel­fogás tűnik fel helyénvalóbbnak, hogy a­z­­egyetemes emberi k­a­rt­ú­r­a n­e­m­­­egyenesen felfelé ívelő folya­­­mat. Fordulatos menete akként alakul: 5 JELENKOR

Next