Jelenkor, 1941 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1941-01-01 / 1. szám
AMI ELKÖVETKEZHET IRTA: CAVALLIER JÓZSEF A világra jónéhányszor ráköszöntött már a jó Isten sötét éjszakája s alkalmasint reá borul még, mert az ember éppen az ősbün miatt gyarló és bűnös. A történelembölcsészet fényében azonban elemezni és értelmezni próbáljuk ezeknek a reánkszakadt éjszakáknak okait és összefüggéseit Nem először és nem utoljára történik, hogy az emberiség a maga egészében lendül az önmagától való eltévelyedés ingoványaira Tizenhárom évszázaddal ezelőtt, amikor a római birodalom bomladozott, a világ végének gyötrelme kísértett. Szent Cyprián püspök Demetrianus afrikai prokonzulhoz írt kis művében megrázóan tükrözte korának ezt a hangulatát: „Azt mondtad, hogy mi idéztük elő és a mi rovásunkra kell írni mindazt, ami most a világot gyötri és megremegteti, mert nem tiszteljük isteneiteket. Nos, e tekintetben neked, aki járatlan vagy az isteni dolgokban és távol állsz az igazságtól, elsőbben is tudnod kellene, hogy a világ már megöregedett. Hatalma fogytán van s életének ereje üteme egyre veszit teljességéből... Íme, a világ fölött ez az ítélet hangzott el, ez az Isten törvénye. Múljék el minden, ami keletkezett és öregedjék meg minden, ami felnövekedett. Ami erős, legyen gyenge s ami nagy, legyen kicsi. S szűnjenek meg amikor meggyengültek és megfogyatkoztak... Senki se csodálkozzék tehát, hogy minden pusztulásnak indul, hisz „ világ maga is pusztulóban van és közel jár a végéhez.» Ez a hangulat érintette meg XVI. Gergely pápát is, amidőn kereken száz évvel ezelőtt keserű és meg nem szűnő fájdalommal (do lore acerbo sane ac diuturno) közeledni látta a közrend pusztulását, az uradalom összeomlását és minden törvényes rend felfordulását." És szinte már közhely Nietzsche szavait idézni, aki a múlt század kilencvenes éveiben inkább a lángész Intuíciójával, mint az értelem világosságával meglátta, hogy mi vár nagyjában-egészében az emberiségre. „Amit én elmondok — írja a Der Wille zur Macht címe művében — az az eljövendő két század története. Azt írom meg, ami eljön, ami nem jöhet el másként. Azt írom meg, hogyan tör ki a nihilizmus. Már most el lehet mondani ezt a történetet, mert a szükségszerűség maga dolgozik itt. Ez a jövendő már száz jellel szól hozzánk, ez a sors mindenütt megnyilatkozik, a jövendő e muzsikálóra minden fül felfigyel. Az európai kultúra már hosszú ideje görcsösen vergődik, évtizedről-évtizedre jobban, akárcsak katasztrófához közeledne. Nyugtalanul, szilajul, zabolátlanul hánykódik, mint a folyó, amely végcélhoz akar jutni, semmire sem gondol már és retteg attól, hogy magára ocsúdjon fs tényleg, ha figyelmesen elemezzük századfordulónk szellemi áramlatait és eszelő eszméit, azt lövik, hogy az emberi szellem a maga és törekvéseinek megnyilatkoztatására már akkor új formákat és új lehetőségeket kezdett keresni. Mintha csak ösztönösen érezte volna, hogy a régi formák idővel összeomlanak és tartalmaik oldott kéveként széthullanak. Csakhogy ebben „ lázas keresésben az emberi szellem tikóborolt önmagától, mert a bomladozó tartalmak útvesztőjében azokat az abszolút értékeket is elrelativizálta, sőt szem előt tévesztette, amelyek új formában tovább tudnának élni, lévén érvényességük örökkévaló. Sorra reformáltak évszázados és évezredes emberi institúciókat, de csak toldozták, foldozták azokat. Igaz, hogy közülük sok új alakot, új érvényesülési lehetőséget kapott, de még többel kicsúszott az, ami értékes és a kor változásaitól független lényeg volt benne. S nem telik el egy fél évszázad, máris általános tétel, hogy maga az egyetemes emberi kultúra került válságba. S miközben az emberi lét örvényei iszonyatos erővel felcsapnak, beszédesen igazolódik Hegel történelembölcseleti elve: „Minden valóság szükségszerűen az ellenkezőjébe csap át...“ Íme, néhány nagy megfordulást A természettudományos gondolkodást nem is olyan régen a materialista gondolkodással azonosították. Hová tűnt el az az idő? Ma a monizmus egykoron hírhedt harcosa, Wilhelm Bö Isehe azt hirdeti, hogy a természettudomány harcoljon vállvetve a vallással a materializmus ellen és fejtegetéseiből a lélek halhatatlanságának és a szabadakaratának gondolata is kicseng. Ugyanakkor keresztény jelszavakkal a leg földiesebb anyagiasságot dicsőítik. A materializmus sivár és tudománytalan korszakában, tehát a múlt század közepétől századunk elejéig, az illem szabályai ellen vétett, aki komolyan mert Istenről és vallásról beszélni. Ma az Isten bevonult a természettudományos gondolkodásba s nagynevű természettudósok csak úgy ontják a vallásbölcseleti eszmefuttatásokat. S van-e, aki ne emlékeznék arra az időre, amikor az embert a legmagasabbrendű állatként tisztelték, megtagadván tőle halhatatlan lelkét és szabad akaratát. Ma a Nobel-díjas Carrel nagyszerű könyvet ír az ismeretlen emberről, akinek sajátos értelme s lelkisége tele van titokzatos rejtelmekkel. S az atomfizika angolszász képviselői a Timaros gondolatvilágára emlékezteztető platonikus eszméket visznek az anyag mivoltának értelmezésébe. Még folytathatnák a megfordult ellentétek felsorolását. De minek, hisz mindannyi azt bizonyítja, hogy abban a rettenetes mélységben, ahol most az emberiség sínylődik, a gondolkodók mégis a jobb, a nemesebb, a *él rituális irányban haladnak. Csakhogy ebben az örvénylő mélységben botorkálva elénk tódul a felelősség kérdése is, azoknak a felelőssége a világ végsőkig fokozott szenvedéséért és bajaiért, akiknek az okok és következményeit lánca során az volt állapotbeli kötelességük, hogy irányt és utat mutassanak, hogy az emberi élet célját és értelmét megvilágítsák. Nézzük csak, mi történt például nálunk az elmúlt évtizedekben, örvendeztünk, hogy a technika az exakt tudományok eredményeinek felhasználásával sohasem sejtett tökéletességre emelte az élet külső formáinak kellékeit, de nem igen jutott eszünkbe, hogy ugyanakkor mechanizálta a munkát és kiölte belőle az alkotás örömét. Büszkék voltunk arra, hogy a szellemi tudományok mérhetetlen tudást halmoztak össze, de nem sokat törődtünk azzal, hogy valamennyi szaktudomány együttvéve sem tud a meggyötört embernek vigasztalást adni, amikor elfogja az elhagyatottéig reszkető hija. S a bölcselet? Nos, a filozófia a maga egészében mindenhol elidegendett a világtól is semmiféle elmélyedő gondolkodás nem volt képes egy optimista erkölcsi világnézetit kialakítani. Nálunk pedig a világháború előtt egyenesen azokat az áramlatokat táplálta, amelyek tevékenységükkel ugyancsak elhomályosították az ember végső célját. Pedig mindenki elmereng egyszermásszor élete emelked 1ttebb perceiben azokon az eszméken, amelyek az európai kultúrának gyökereit teszik és keretét-tartalmát megadják. Van-e, aki ne töprengett volna azon, még ha a vallásos érzelem nem is vert gyökeret a szívében, vájjon létezik-e természet felett való valóság az Isten fogalma mögött? S ki nem rendült meg, amikor azt kellett tapasztalnia, hogy az erkölcs fogalmának a mindennapi életben nincs mindig állandó és változatlan tartalma, f is volt-e valaki az Egyházon kívül, aki felemelte volna a szavát és teljesítette volna a kötelességét, mikor a tudomány köntösében tetszelgő szellemi áramlatok, a szépirodalom jó része, bizonyos mértékben a színház és a művelődés egyéb tényezői állandóan olyan felfogást dicsértek és terjesztettek, amely hol megintatta az emberi cselekvést és féltődést szabályozó természet felett való fényekbe vetett hitet, hol meg a közönyösséget termelé ki velük szemben az amnag is csak lei színes vallási műveltséggel rendelkező Intelligencia körében* Isten, lélek, halhatatlanság, szabadakarat... ezek azok a főkérdések, amelyeket a nyilvános közvélemény az elmúlt évtizedekben a legjabb esetben a templomba utalt s a papokra tartozó magánügynek minősített, fis ki és hol szállt síkra szüntelenül és eredménnyel, hogy intézményesen felemeljék a nyomorból és „ sötétségből azokat a rétegeket, amelyek most az élethez való tógáikért túlzottan és jelszavaktól megmnézve dörömbölnek a kagykanl Bizony, az Isten szeretetében, a carkasban gyökeredző felebaráti szeretet tüze valmi kevéssé lángolt azokban az évtizedekben... Mindezeket a mozzanatokat áttekintve, bízvást kimondhatjuk, hogy a világ nagy mértékben elkereszténytelenedett. Mert kereszténynek lenni nem csak annyit jelent, mint egyszerűen a keresztény közösség kötelékébe tartozni. De még többet is mondhatunk azt, amit Istenben boldogult Bangha Béla állapított meg nem sokkal halála előtt: „A katolikusok többsége még mindig nem gondolkozik katolikus módon. Tele lenn heterogén, id ram elemekkel, hamis felfogással, elvekkel, amelyek nem a katolicizmus talaján nőttek és a tiszta katolicizmussal össze nem egyeztethetők. Az igazabb, a komolyabb, a behatóbb katolicizmus az emberek jó százalékát, sajnos, még mindig nem érdekli. De nemcsak a gondolkodás, hanem az élet, a moralitás terén is mutatkoznak hiányok. Gyermekkoromban, úgymond, nem jártak az emberek templomba, de a nők tisztességesen öltözködtek. Most templomba járnak, de magyarázni kell, hogy öltözködjenek fel. Egy borzasztó kellőslelkűségre rendezkedtek be az emberek. Keresztény távlatban szemlélvén a reánkszakadt világrengést, egyáltalán nem látszik valószínűnek, hogy kultúránk gyökeresen elpusztulna. Még abban az esetben sem, hogyha nem találkoznánk olyan törekvésekkel és tényekkel, amelyek optimistább nézetre jogosítanak. Inkább ama felfogás tűnik fel helyénvalóbbnak, hogy azegyetemes emberi kartúra nemegyenesen felfelé ívelő folyamat. Fordulatos menete akként alakul: 5 JELENKOR