Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1942-01-15 / 2. szám
— Ára 20 fillér in mm Felelős szerkesztő: KATONA JENŐ Szerkesztibizottság: Almásy József, Horváth Sándor O. P, Molnár Kálmán, Szekfű Gyula A tartalomból: SPRENGER MÁRIA MERCEDES Róma tanítása GERTRUD VON LEFORT: Himnusz az Egyházhoz ERVIN GÁBOR: Szent Tamás isteni eszméje (P. Horváth Sándor könyve) GEORGES DUHAMEL: Párisi Elégia GYERGYAI ALBERT: Ami elveszett (Mauriac regénye) BORBÉLY MIHÁLY: Parasztok, írók, polgárok JUHÁSZ GYULA verse: Magyar Tél Franciák Franciaországról PAKU IMRE: „A költő hagyatéka« Szent Ágoston az Egyházról — KÖNYVEK A hercegprímás a független Magyarországról — XII. Pius pápa üzenete — Molnár Kálmán az igazi bátorságról — Szekfü Gyula és a munkásság — A nyilaslap és a Máriaszobor — Egy könyvkiállítás Zord idők: KUNSZEKY GYULA : „Látszat és valóság«« VÖRÖSMARTY MIHÁLY töredéke ! Fogytán van a napod ... A MAI FRANCIAORSZÁG Franciaország politikai válságai mindig szolgáltak bizonyos meglepetésekkel és fordulatokkal. A francia nép soká volt a politikai és társadalmi kísérletezések „klasszikus“ területe; a centralizmus, a fejedelmi abszolutizmus, a kapitalizmus és a polgárság mind francia földön bizonyították be hivatottságukat , innét indultak el, hogy példái, vezetői legyenek az európai fejlődésnek. Nem csoda, hogy a 17-ik századtól a 20-ik század harmincasnegyvenes éveiig annyi változáson átment Franciaországon az utóbbi években a fáradtság félreérthetetlen jelei mutatkoztak. A franciák unták országuk európai vezető szerepét és hivatottságát... Franciaország végre magára akart maradni; Franciaország visszavonult Európától... Csak Európa, az 1939—40 előtti Európa nehezen viselhette ezt a visszavonulást... Hiszen Franciaország volt az „európai eszmények“, a „humanizmus“, a „demokrácia“ választott országa, Európaszerte elsősorban Franciaországra (s csak aztán a „feudális“ és „kaszt“-csökevényeket máig megőrzött Angliára...) támaszkodott a nemzeti szocializmussal szembenálló szellemiség és politikai gyakorlat. Az 1940-es katasztrófa aztán beteljesítette Franciaország sorsát. Nemcsak külpolitikailag... Nemcsak annyiban, hogy Franciaország kiszorult a nagyhatalmak sorából s gyarmatbirodalma is a legnagyobb nehézségek, válságok árán tartható. Nemcsak azért, mert még jó, ha megmaradhat „középhatalomnak“, valahol azon a helyen az új koncepciók szerint, ahol Portugália áll s mindenképpen mellérendelt peremállamnak az új nagy Birodalom oldalán, tőle külpolitikai, gazdasági és világnézeti függésben. Hanem elsősorban azért is, mert ez a nagyon fáradt és nagyon szomorú ország mintha maga is megadta volna magát sorsának. A francia vezető réteg halálosan fáradt és kihalt belőle az ellenállás minden lendülete. A katasztrófa következményei egyszerre visszaszorították a radikális polgári társadalmat Kiderült, hogy ez a társadalom hibás, ha nem bűnös, benne, hogy Franciaország nem készülhetett fel kellően. Az új rendszer embereinek ez kitűnő ürügy a demokratikus polgárság kiküszöbölésére, amit előmozdít a polgári elemek elért, tehetetlen mivolta is. Sőt a katasztrófa nagyon is kapóra jött a francia rendszer mai vezetőinek. To T ugyan? Most hagyjuk el azokat a feltételezéseket, melyek ** szerint a demokratikus rendszer iránti gyűlöletük szándékosan és akarva vezette odáig Weygand-t és a baloldali köztársaságban nagyjában mindig „jobboldaliaknak“ megmaradt francia katonai vezetőket, hogy maguk alá temessék a gyűlölt köztársaságot és polgári demokráciát. Ezek merész feltételezések. De annyi az igazság bennök, hogy a jobboldali francia politikai körök már évek óta bizonyos érdeklődéssel, sőt rokonszenvvel tekintettek Németország felé. Az a reménykedés is élt bennök, hogy egy jobboldali rendszer könnyebben közeledhetik a nemzeti szocialista Németország felé, mint a baloldal politikája. Vagyis hittek a jobboldali nemzetközi szolidaritásban, a jobboldal nemzetköziségében, amely képzetek különben nem voltak idegenek a németektől sem, midőn többször ipari, gazdasági és politikai együttműködésre törekedtek Franciaországgal. A baloldallal ezek a törekvések nem mehettek semmire. Itt éberen éltek még a napóleoni, forradalmi és köztársasági hagyományok; a baloldal konokan hitt még a szabadság-egyenlőségtestvériség ideológiájában s abban, hogy ezt a demokratikushumanista ideológiát a veszélyeztetett Európában a franciák missziója fenntartani. Vagyis a baloldal a német-francia megegyezési törekvésekkel szemben kitartott a globie és a francia imperializmus merev és fölényes formulái mellett akár a franciaangol szolidaritás tekintetében, akár meg a közép- és keleteurópai kisántáni és orosz politika területén. A francia jobboldalban viszont hiányoztak a külpolitikai eltökéltségek. A baloldal köztársasági és napóleoni hagyományaival szemben a jobboldal bizonyos fokig „hagyománytalan“ volt.. Talán paradoxonként is hangzik ez a megállapítás .. De ehhez ismernünk kell a francia jobboldal történetét S mai értelemben vett jobboldal alatt csak két tényezőt érthetünk, de semmiképpen sem sorozhatjuk ide a köztársasági rendszer „jobboldali“ pártjait Ez a két tényező az Action Francaise köre és a katolicizmus egy része. Hogyan? A francia katolicizmus hagyománytalan? S a francia királygondolat is tradíció nélküli? Igen, mert a köztársasági rendszer során saját hibájából is, a polgárság és a demokrácia előretörése következtében is a régi royalizmus teljesen elsorvadt Csak főúri szalonokban élt s merev dogmatikája és légköre alkalmatlan volt reá, hogy hatással legyen a francia nemzet nagy tömegeire, melyek teljesen más elemeknek köszönhették felemelkedésüket s teljesen más jelentette nekik a „nemzeti“ öntudatot mint a royalizmus. Sőt a francia royalizmus, a királyhűség történelmi és társadalmi formájában éppen ellentétes volt a „nemzettel“, a szó francia polgári és sieyesi fogalmazásában ... A francia „nemzet“ úgy született meg, mint a 1942. január 15 IV. évf. 2. szám