Jelenkor, 1943 (5. évfolyam, 2-24. szám)

1943-01-15 / 2. szám

A JELENKOR háborús karácsony nyugtalansága közepette igazságért és szeretetért esdő lelkeket. De nem haladnak-e el sokan érzéketlenül a pápa és a hercegprímás egyazon szellemet lehelő gondolatai mellett? Valóban, a jóknak mindennél jobban arra kell törekedniök, hogy ezek a gondolatok minél szélesebb elterjedést találjanak. A társadalmi és emberi együttélés szent alapelvei ezek az eszmények és sohsem melengettek jobban a szeretet sugaraival, a reménykedés szelíd távlataival, mint ezen a zordon karácsonyon. A 120 ÉVES PETŐFI emlékét ünneplik meg a Vigadóban január 17-én, vasárnap délelőtt 11 órakor. Bajcsy Zsilinszky Endre mond ünnepi bevezetőt. Az ünneplést nemcsak Petőfi születésének évfordulója teszi időszerűvé. Nemcsak a nemzet nagyjait megillető hódolat vágya tereli össze az embereket egy-egy ilyen matinéra. Az ünnepségek résztvevői, előadók és hallgatók egyaránt, a halhatatlan szépségnek, a példamutató bátorságnak áldoznak ilyenkor, a kényszerű némaság kora itt hajtja meg lobogóját a termékenyebb, organikusabb korok előtt. S akik Petőfit ünneplik, azoknak ünnepelniük kell Petőfi korát is, mely megnyitotta az elnyomott szó börtönét, mely legszebben, a közösség számára a legtermékenyebben fogalmazta meg a magyar szabadság gondolatát. E korszak bátorsága tettekben, a következmények végső és elfogulatlan levonásában jelentkezett. Napjaink írói — de olvasói is — csak fájó nosztalgiával tekinthetnek viszsza Petőfi korára, amikor visszafojtott politikai és társadalmi feszültség még a problémák bátor és szabad megvitatásában oldódott fel s nem apró és gyűlölködő személyi csetepatékban. Petőfi korának magyar társadalma friss, fiatal képződmény volt, telve a jövő gazdag ígéretével, egy új magyar életforma sejtelmeivel. Vagy csupán a nagy költő alakja szépíti meg szemünkben a kort? Lesz-e a mi korunknak ilyen messzire kiható igézete? „Petőfi nem alkuszik“ — mondotta a nagy költőről egy másik meg nem alkuvó utóda. Elmondhatja-e majd ezt mai költőinkről a hálás magyar utókor? DAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE mondot■L*ta: Magyarország bíboros hercegprímása a Szent István Akadémia XXVII. ünnepi ülésén mély értelmű és messzehangzó előadást tartott az emberi szabadság keresztény értelméről és kánonjogi megfogalmazásáról. Ez a beszéd mintegy beharangozója annak a keresztény reneszánsznak, mely az én hitem szerint közvetlenül a küszöbön áll... Valljuk be, hogy egy negyedszázaddal ezelőtt a magyar és általában az európai közvélemény, az 1918—1919-es nagy világválság hányattatásai közepett, főleg mértéket és irányt szabó tényezőiben, a kereszténység egész bölcseleti és erkölcsi alapvetésével inkább szemben állva, mint azzal összhangban, kereste az emberi — főleg a szociális — kibontakozás útját. Ma gyökeresen más a helyzet. Az emberiség jobb lelkiismerete s rajta keresztül a megviselt nagy dolgozó tömegek is egyre tisztábban ébrednek rá arra az igazságra, hogy a kereszténységben örök időkre megszabott társadalombölcselet alaptételei bölcseségükben és kiegyensúlyozott természetességükben felülmúlhatatlanok, pótolhatatlanok, nélkülözhetetlenek. Mi ennek a gyökeres változásnak oka? Az az egyre általánosabbá váló fölismerés, hogy a kereszténység örök időkre megvilágította és megszabta az emberi személyiség és a magasabb emberi közösségek természetes összhangját. A krisztusi tanítás tette kivétel nélkül minden emberi lélek APRILY LAJOS : Mivogaz a szél A Rózsadombról fű a szél, levelet űz és felleget. — Gyere ki, vándor cimborám, csatangolunk a fák során. — A gond nem enged. Nem lehet. Tetőn a zápor megsuhog: — Szeretőm voltál, ne tagadd. Meleg muzsikás éjjelen sokat ölelkeztél velem. — Ne hívj. Nincs időm. Nem szabad. A villám felleget hasit s dörren a csúcson: — Tűz vagyok. Csúcskereső rokon tüzem, velem a szabadság üzen. Hajrá a csúcsra! — Hamvadok. ... Majd alszom perjefű alatt. Idő nem űz és gond nem él. És nem történik semmi sem. Fény gyúr. Eső hull. Zúg a szél számára alapvető joggá és közkinccsé a személyiség szabadságát. De ugyancsak ez a keresztény tanítás tette a fölszabadított egyént a közösség önkéntes szolgájává. A bíboros hercegprímás Pál apostolt idézi, mikor az emberi szabadság és a közösségnek való szolgálat utolérhetetlenül tökéletes jézusi szintézist megvilágítja. Mit jelent ez a szintézis a jövő emberi, társadalmi fejlődése számára? Elsősorban azt az örök mértéket, mely nem engedi az emberi személyiség szabadságát, mondhatni szuverenitását, beolvadni bármi kollektivizmusba. Az emberiség túlnyomó nagy többsége szerintem rövidesen rá fog eszmélni arra az igazságra, hogy nemcsak keresztényellenes, hanem emberellenes is minden olyan társadalmi, állami berendezkedés, melyben elvész, elolvad az emberi egyéniség szabadsága és önállósága. Ilyen keresztényellenes kollektivista rendszer például a bolsevizmus. De ahogy a bolsevista rendszer nem fér össze a kereszténység bölcseletével és törvényeivel, akként összeegyeztethetetlen a régimódi, — szociális igazságkereséssel és igazságosztással, szociális kiegyensúlyozódással meg nem szelídített — államvezetés és társadalmi berendezkedés is, mely sem elméletében, sem gyakorlatában nem volt hajlandó elismerni az egyéni — közben nagyon is formaivá vált szabadság — természetes, tehát keresztényi szellemű, korlátait a nemzeti, állami, emberi közösség szolgálatában. A jövendő fejlődés, mely az embertelenség vízözönszerű áradatában mint végső menedékébe fogódzik a kereszténységbe, szerintem olyan irányba viszi majd az emberiséget, ahol a krisztusi tanítás örök, isteni értelmében az egyén szabadsága és belső, lelkiismereti szuverenitása természetes összhangba olvad a nemzeti és állami közösség felsőbb érdekeivel és szempontjaival. Ez egyszerre jelent szabadabb és szociálisabb világot a mainál... Mi, magyarok, rugalmas történelmi alkotmányunk, erős keresztény érzületünk és évszázados humanista hagyományaink, beidegzettségeink birtokában nyugodtan nézhetünk az egyéni szabadság és a szociális igazság felsőbb szintézisének és eljövendő tisztultabb korszakának elébe. A DEBRECENI EGYETEM magyar irodalmi tanszékének öreg tanára elérte a nyugdíjazási korhatárt Az illetékesek tehát meghirdették a pályázatot a megürült tanszékre. Ez eddig rendjén volna. A rendellenes jelenség abban van, hogy a szaktudós irodalomtörténész pályázók ellenében Németh László, a dilettáns is bátorságot érzett arra, hogy benevezzen a pályázók közé. Rémhírterjesztők szerint még esélye is van az illetőnek. Mi azonban nem hiszünk a fecsegőknek és rémhírterjesztőknek. Nem hisszük, hogy az illető irodalomtörténeti professzori ambícióinak sikeres esélyei lehetnek józan elbírálás alapján komoly, alapos szakműveltségű irodalomtörténész pályázók ellenében. Nem azért vagyunk jóhiszeműek a pályázat sorsát eldöntő illetékesek iránt, mintha rosszhiszeműek lennénk a nem szakember írók iránt. „Mi a tudományt szakhoz nem kötők. Áttekintését vágyjuk az Egésznek“ — valljuk Madách Ádámjával és éppen mi örülünk legjobban, ha a dilettánsok között is akadnak „geniális“ elmék, kiknek univerzumot áttekintő tehetségük az irodalomtörténeti ítélkezésekben és az irodalomtudományi fogalomalkotásban sem tántorog. Németh László azonban, bár jó közepes író, sokoldalú dilettáns és finom érzékű hangulatember, éppen nem garantálható irodalomtudósnak, irodalomtörténeti értékelőnek. Megvalljuk, nem közepes lélekelemző, ezt a tehetségét azonban az ideggyógyászatban föltétlenül helyénvalóbban értékesítheti, mint az irodalomtörténetben. Németh eddig még csak, álfogalmakat („mélymagyarság“ és „hígmagyarság“) gyártott a logikus gondolkodás abszolút értékétől és mértékétől idegenkedő áldialektikát Ez az áldialektika kifejleszthet egy új ú. n. minőségi halandzsanyelvet (aminthogy már ki is fejlesztett), vezethet a szektáriusság „eszményi“ megkedveltetésére s ki is nevelhet egynéhány „monológéban beszélő és vitatkozó szektáriánus prédikátort, csak éppen a tudomány nem fejlődik az ilyen hisztériás és megalomániás különcködéstől. Egyébként azonban debreceni egyetem tanáraitól függ, hogy olyan két komoly irodalomtörténészünk ellenében, mint Kerecsényi Dezső és Juhász Géza (ha már csak protestáns pályázókról eshetik szó) a dilettáns Németh Lászlót fogadják-e el kartársuknak? Nagy Tibor A MEGHATÓ MOZGALMAT indított a gyöngyösi ferences római katolikus egyházközség. Szentkilencedet tartottak a fájdalmas Szűzanya kegyoltáránál hadravonult katonáinkért és győzelmes hazatérésükért. S ebbe a szentkilencedbe az egész ország belekapcsolódott s minden városban, faluban és tanyaközpontban együtt, imádkoztak a hívek a gyöngyösi Fájdalmas Anyához élő és halott hőseinkért. A szentkilenced mély lelki élménye nyomán most újabb mozgalom indult az Irányban, hogy a háború egész tartama alatt minden pénteken este ájtatosságot tartsanak a Fájdalmas Szűzanya ősi kegyszobra előtt. Bizonyos, hogy lélekben minden magyar részt fog venni a gyöngyösiek felemelő ájtatosságában, hiszen mindnyájunk leghőbb vágya, hogy életünkért, országunkért, szabadságunkért küzdő hőseink szenvedései már ne tartsanak soká s mihamarabb győzedelmesen hazatérjenek. S azt is tudjuk mindannyian, hogy a szerencsés kibontakozást ebből az apokaliptikus vérözönből, a győzelmes hazatérés beteljesülését nem várhatjuk földi hatalmasságoktól, hanem az Égre kell vetnünk erdő szemeinket. S vájjon kihez folyamodhatnánk mi magyarok inkább, mint az Ég Királynőjéhez, ugyanahhoz, akihez őseink is fordultak ezer esztendő tengernyi megpróbáltatása közepette, s aki mindenha kegyes anyánknak, régi nagy patronánknak bizonyult...