Jelenkor, 1963. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1963-08-01 / 8. szám - SZEMLE
Kolossá művészetének az lehet a zsákutcája, ami annak idején a Máraié volt: már fiatalon jól elsajátította a nálunk még alig-alig kikísérletezett akkori, legkorszerűbbnek látszó külföldi kifejezésmódot, s egyik regényét a másik után konstruálta a jól megtanult szabályok szerint, míg végül is sehol sem volt ő, a magyar író, sehol sem maradt igazi mondanivaló - ezzel szemben volt közönségsiker, ami természetszerűen következett abból, hogy kielégítette az olvasók újszerű formák iránti - egyébként nem is alacsonyrendű - igényeit... Az első műves Kolossá esetében talán korai erről beszélni, de hasonló jelenségeket más, az ,,újrealista” formával jól bánni tudó fiatal írók műveiben is megfigyelhetünk, no meg Kolossá is van olyan tehetséges, hogy jövendő műveit már most számon lehet kérnünk rajta. Miről szól a Hosszú séta a hídon? ,,Kihegyezett” szituációban hőse magányáról ad számot. A hajdani „középosztály” szemlélete még ma is béklyóba veri az értelmiség egy részét, s az új, szocialista társadalom hatása sem mindig, mindenki számára felszabadító, hanem egyeseket megzavar. Ez különösen gyakori volt a személyi kultusz időszakában ily körülmények között lett nem egy jobb sorsra méltó emberből cinikus, színjátszó, alkalmazkodó, önző konformista - aki ugyanakkor végzetes magányát is érezni kényszerült. Az efféle ember alkalmazkodott, látszólagos támasza az új társadalomnak, de kritikus időszakban (s az ellenforradalom ideje ilyen volt) társadalomellenes vonásai manifesztálódtak. Az író szerint mégsem okvetlenül bűnös, vagy legalábbis nemcsak ő a bűnös. Nem további fegyelmezéssel lehet megváltoztatni, hanem megértéssel, s azzal, hogy az új társadalom fejlődése felébreszti lelkiismeretét. Ez a lelkiismeret fogja azután kiróni büntetését, fogja kijelölni helyét a társadalomban. A regényben mindez konkrét cselekmény elmondása során derül ki: ez az írás érdeme, de veszélye is. Mert utóvégre arról van szó, hogy feloldozást adhatunk-e annak, aki közönyös maradt a szocialista társadalom iránt, sőt időlegesen szembe is fordult vele, talán még élt is. Rábízhatunk-e mindent a ráható pozitív erőkre, a szocialista közösség vonzóerejére, a lelkiismeretre s egyéb nehezen értékelhető szellemi tényezőkre? - Nem volna helyes észre nem vennünk s elhallgatnunk, hogy Kolossá műve sokban rokon az egzisztencialista szerzők, elsősorban Camus alkotásaival. Azzá teszi kimért, célratörő kifejezésmódja - és ez okvetlen erénye, hiszen Camus művészetének szuggesztivitását sem lehet elvitatni. Kolossá könyve abban is követi az egzisztencialisták példáit, hogy valósággal átéljük hőse egyedüllétét, s azt is, hogy ez az embertelen magány, miként lesz emberellenessé. S végül csaknem ugyanaz az írói kérdésfeltevés: van-e kiút a magány, az embertelenség labirintusából? Még a remény felcsillanása is ugyanabból a fényforrásból ered - az egzisztencialista is csak a szerelemben véli feloldhatni magányát - s akkor is csak időlegesen, reménytelenül. Ha tehát dogmatikus szigorral boncolnánk ezt a művecskét, könnyen rámondhatnék: áttételesen bár, de az egzisztencialista iskola hazai megnyilvánulása. Mégsem lenne igazunk. Mert hiába a kérdésfeltevés, a forma, a tipizálás hasonlósága, más az író válasza - és ez a lényeg. Nem abból lesz baj, hogy fiatal íróink ugyanazokat az etikai kérdéseket feszegetik, amit nyugati kortársaik, s alighanem még az sem veszélyes, ha hőseik hasonlítanak amazokéra. A mi társadalmunkban is élhetnek ilyen figurák. A döntő: a válasz. Egyedül van-e az ember, megszabadulhat-e magánya börtönéből, csak önmagának tartozik-e felelősséggel? És Kolossá regénye, ha nem is szájbarágó s egyértelműen optimista módon, de tagadja, hogy ebben a mindinkább kialakuló szocialista társadalomban bárki is magára maradhat, tagadja, hogy még ha szinte ellenségként is, magányos farkasként, szívében a múltat hordozva, legjobb esetben önmaga lelkiismeretébe gubancolódva is, idegenként élhet, s hogy lelkiismerete csak a saját ügye. Az új, közösségi erkölcs hatása alól még az sem vonhatja ki magát, aki legszívesebben morál nélkül élne, így felel az „egzisztencialista” kérdésfeltevésre az az új író, aki a mi rendünkben lett íróvá. Mert hogy Kolossa István író, azt e kisregénye után elvitatni aligha lehet. Kristó Nagy István SZINNYEI JÚLIA ÚJ KÖNYVEIRŐL Legújabb regényében, az Átokban Szinnyei Júlia ahhoz az írói szemlélethez tér vissza, amelyet első könyvében, A szőlőboszorkányban alkalmazott, érdekes történetet mond el, érdekes alakokat rajzol. Az „érdekes” jelzőt itt nem pejoratív értelemben használom, hanem szembeállításként a Hajnal, az öreg mandulafák és a Nyolc látogató szinte csak tipikus vonásokkal rendelkező hőseivel és helyzeteivel. E könyvek értékét a dél-dunántúli város („Püspökbánya”) életének aprólékosságig hű rögzítése adta. Ez egyben azonban korlátait is jelentette, hiszen a köznapi gondok helyett a kevésbé általános, de mélyebb problémák ábrázolása és az alakok egyénítése nagyobb művészi lehetőséget rejt magában. Említett három könyvével Szinnyei Júlia nagy életismeretét és mesélőkedvét bizonyította, A szőlőboszorkány és az Átok viszont a formáló és teremtő művész kézjegyét is magán viseli. A Nyolc látogató, vagy még inkább a Hajnal hősei - ismerőseink, mindennap találkozunk velük. Mégis a szőlőboszorkánynak, Csele néninek, aki „a hegy gonosz szelleme volt, titkok tudója, minden bűn ismerője és