Jelenkor, 1973. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)
1973-04-01 / 4. szám - Illés László: Ladányi Mihály újabb verseiről
ILLÉS LÁSZLÓ LADÁNYI MIHÁLY ÚJABB VERSEIRŐL Minden olyan kritikai kísérlet, amely ki akarja szabadítani Ladányi Mihály költészetét az ideológiai övezetekből, eleve reménytelen. Velejéig közéleti költészet Ladányi lírája, szavára oda kell figyelnünk, hiszen nekünk szól, a szocializmus hétköznapjai építőinek, és nem az a legfőbb gondja változatlanul, hogy a privátköltészet kicsiszolt Parnasszusa felé építgesse ösvényeit. Talán azért nem árt ezt tudni költőnkről, mert sorsa és költészete iránti jó szándéktól vezérelve is tettek már kísérletet arra, hogy kimentsék őt, a szegénylegényt a haragvó Hivatal látköréből, azzal, hogy mentőcédulát dobnak feléje, amely a költői költő bizonylatát tartalmazza. Az elmúlt év során keletkezett versei, amelyek hovatovább kötetbe sorakozva várják, hogy kilépjenek rendezett fegyelmezetlenségükkel a Kiadó kapuján, élénk cáfolatát adják a dezideologizáló kritikai igyekezetnek. Ladányi maradt, aki volt, noha kétségtelenül nem úgy maradt az, ahogy egykor megismertük. Vele változott való létünkkel, szervesült nagy ügyeinkkel, és hétköznapjainkkal, hű tükre az ő költészete időnkénti haragvásainknak, hol igazságos, hol elfogult kitöréseinknek. Helytelen lenne, ha a szocialista irodalom sokszínűségét gondosan ápoló kritika mostohán bánna Ladányival, mivelhogy kormos az éneke és keserű füstölgéssel szállanak dalai. Nem kerülgethetjük a fő problémát, amelyet ez a költészet magába foglal, sőt ellenkezőleg, nyilvánosan felmutat: ez a magányos otthontalanság, az űzött egyedüliség. A legközepében él egy kétmilliós nagyvárosnak, tágasabb tanyája az egész ország, sőt még azon is túl jön-megy, család, nép, szocialista nemzet veszik körül, és Ladányi nem az általános igazságot szívja tüdejébe, hanem a részletek porát, s ez sebzi fel hangképző szerveit. Való ez vagy nem, nem sokat törődik vele, úgy érzi - ezt kell mondania, ez az ő része. Nyomban látszik, hogy tekintete egyetlen sávot fog be, s noha ez is elég széles, mégis szelete csak az egésznek, s a skála hangszerelése is épp ezért némileg monoton. De valljuk meg: ez a zene jólesően hat a kedélyre, ha rezignációra vagyunk éppen hangolva; befészkeli magát bánataink redőzetébe; vereséget érző, önsebeit nyaldosó melankóliája elérzékenyíti azt is, aki erősnek szereti hinni magát. Ladányi vezető műfaja az elégia lett, hangszerelésében ennek ellenpontja a könnyű dalocska, amely azonban ólomnehéz gondokat emel, lebegtet. Fűszere is van az ízesítéshez, hiszen nemcsak a szentimentalizmus olvaszthatja szét a művet, de a panasz és a sírás is, ha folyamatosan lamentál. Ez a fűszer Ladányinál a frivolitás és az ordenáré hangvétel; kihívó módon vágja arcunkba gusztustalan megállapításait, széttépni kívánja vélelmünket, hogy a költészet emelkedettebb szféráiból el van távolítva a mindennapok sara. Ha elandalodnánk fájdalmas dallamain, váratlanul arculat bennünket, felvilágosítván arról: a játék nem babra megy. Nem póz és szerepjátszás Ladányi életvitele és költői magatartása, még akkor sem, ha nagyon is jellegzetesnek tetsző tartásra kényszerült, s ha ebbe bele is szorították, ha fogva maradt is benne némiképp. A sablonra hajló közgondolkodás megmerevíti az ilyet attitűdöket, „bemérvén”