Jelenkor, 1982. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)

1982-07-01 / 7-8. szám - Tandori Dezső: "Egy óceán s egy part között..." (Takáts Gyula: Helyettük szóljál)

TANDORI DEZSŐ „ EGY ÓCEÁN S EGY PART KÖZÖTT Takáts Gyula: Helyettük szóljál „Egy lepkeszárnyon a legteljesebb", és eltűnő „álmaink" útjának kérdezése; s talán valami kapu, kinyitva, melyen visszatérül hozzánk az elveszített (az, amivel mi magunk tűntünk el): íme, a teljesség- és a töredék-állapot, mintázatának pontos tudata­ Takáts Gyula költészetének nagy erejű, lényeges fordulóját foglalja össze, az alkotás érzékeny mozgásformáit is híven őrizve, az új kötet, amelynek darabjai között, máris érezni, az életmű kitüntető jelentőségű költeményei találhatók, s az anyagkezelés, a szerveződés is hoz annyit, továbfejlesztett jelleget az oeuvre-ben, hogy részletezése elsőrendű feladatunk. „És élnek-e tovább, hogy újra..kérdez rá az álmok sorsára az imént idézett versben (Vakok nem ők) Takáts Gyula. A jó versnek gyakori tulajdona, hogy sorai, versszakai átfedésekből szövődnek, s eképp maga a teljes kompozíció is. Itt nyomban az első sor („Hová mennek, hová az ál­maink?") megpendít némi „korács" elemet, emléket, az olvasás belső ritmizálása mégsem egyszerűen latinságra hangolódik, hanem verslélegzet-szerveződésre, honos (mert megélt) rétegződésre, egyszerűen az elemi kíváncsiság dallama indul el, s fokozódik mindezen érték az „élnek-e"-sorral; máris összefüggésrendszer támad, benne vagyunk valami együttesben, melynek alakulását nem nézhetjük közönnyel. A titkos áramok, melyek Takáts Gyulának e kötetbe foglalt verseiben oly gyakorta, oly rendszerességgel - s nagy formátumú kiszámíthatatlansággal - indulnak, a fájóan ismertből vezetik le a nagyobb ismeretlent, s jól tudnak megtorpanni (velünk legalábbis) azon a határon, melynek átlépése már nem anyagszerű megdolgozással történik. Az elérhető dolgok töredék-jellege és a teljesség elérhetetlen mivoltának töredék-tudata, vers-megtörettetése: talán ezek a benső mozaikelemek szervezik any­­nyira különleges­ erős egységgé a művet, oly szinte mindenütt egyforma sugárzású s mégis gyötrő-szépen változatos, földi teljesség-sejtelemmé, képmássá. Mert az álom-vers szemközt-szomszédja, a Már ismerem az órát ki is mondja: „Magasabb erő fényében / kísértenek a legmélyebb szavak..." S nemcsak a hangzók áttoldott összekoppanása (a belső rím, ha úgy tetszik) ad kettősséget, nemcsak a folytatás, mely szerint, valósan, e legmélyebb szavakra „nincs se kép, se tárgy"; nemcsak az a harmadik vagy negyedik tényező fontos még ráadásul, hogy az ismeretlen erő, „az óra" mintha suhintaná a költő vállát (s az emberét!), aki erre válaszul leteszi ceruzáját, mert „írni hogyan?", de a töredékek pontos érzékeléséből, végiggondolá­sából összeálló, művészeti eszközeinkkel elérhető „teljes kép" hitelét a kétkedés adja, a részben legyőzött kétely, részben a legyőzés munkavégzése által hitelesített újabb nagy bizonytalanság joga: amikor is megvan a megtehető, de nincs meg a valami­ előtti­ tudat, az illúzióé, rég nincs, és az etikus tartás szinte csak annak véd­jegye, hogy többféle állapotot élhessen (ha bírja!) egyszerre az ember: a célét s a nagyobb távlatú céltalanságét, s ezeknek szintéziséből küzdjön elő valami kimon­dásra legérdemesebbet. S amikor Takáts Gyula a lepkék szárnyáról úgy szól, mint valami legteljesebbnek a lelőhelyéről, nem rákérdezetlenül hisz valahai bontatlan egészekben, korántsem; arról beszél, hogy „csak érzed a metszést", amely mögött ez a teljesség pihen. A kifejezés tehát arányrendszer, nem felsorakoztatott fel­ valók együttese, a vers, szerveződés, legapróbb ízeiig... És Takáts Gyulának ama leg­ritkább dolgok egyike sikerült, melyekért verset írni igazán érdemes, élt anyagát a művekben megőrizve, mégis a műalkotás öntörvényűségét valósította meg, elemi részekig, létrehozván így most aztán végképp valami olyat, hogy makacsul állandó

Next