Jelenkor, 1982. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)
1982-07-01 / 7-8. szám - Tandori Dezső: "Egy óceán s egy part között..." (Takáts Gyula: Helyettük szóljál)
TANDORI DEZSŐ „ EGY ÓCEÁN S EGY PART KÖZÖTT Takáts Gyula: Helyettük szóljál „Egy lepkeszárnyon a legteljesebb", és eltűnő „álmaink" útjának kérdezése; s talán valami kapu, kinyitva, melyen visszatérül hozzánk az elveszített (az, amivel mi magunk tűntünk el): íme, a teljesség- és a töredék-állapot, mintázatának pontos tudata Takáts Gyula költészetének nagy erejű, lényeges fordulóját foglalja össze, az alkotás érzékeny mozgásformáit is híven őrizve, az új kötet, amelynek darabjai között, máris érezni, az életmű kitüntető jelentőségű költeményei találhatók, s az anyagkezelés, a szerveződés is hoz annyit, továbfejlesztett jelleget az oeuvre-ben, hogy részletezése elsőrendű feladatunk. „És élnek-e tovább, hogy újra..kérdez rá az álmok sorsára az imént idézett versben (Vakok nem ők) Takáts Gyula. A jó versnek gyakori tulajdona, hogy sorai, versszakai átfedésekből szövődnek, s eképp maga a teljes kompozíció is. Itt nyomban az első sor („Hová mennek, hová az álmaink?") megpendít némi „korács" elemet, emléket, az olvasás belső ritmizálása mégsem egyszerűen latinságra hangolódik, hanem verslélegzet-szerveződésre, honos (mert megélt) rétegződésre, egyszerűen az elemi kíváncsiság dallama indul el, s fokozódik mindezen érték az „élnek-e"-sorral; máris összefüggésrendszer támad, benne vagyunk valami együttesben, melynek alakulását nem nézhetjük közönnyel. A titkos áramok, melyek Takáts Gyulának e kötetbe foglalt verseiben oly gyakorta, oly rendszerességgel - s nagy formátumú kiszámíthatatlansággal - indulnak, a fájóan ismertből vezetik le a nagyobb ismeretlent, s jól tudnak megtorpanni (velünk legalábbis) azon a határon, melynek átlépése már nem anyagszerű megdolgozással történik. Az elérhető dolgok töredék-jellege és a teljesség elérhetetlen mivoltának töredék-tudata, vers-megtörettetése: talán ezek a benső mozaikelemek szervezik anynyira különleges erős egységgé a művet, oly szinte mindenütt egyforma sugárzású s mégis gyötrő-szépen változatos, földi teljesség-sejtelemmé, képmássá. Mert az álom-vers szemközt-szomszédja, a Már ismerem az órát ki is mondja: „Magasabb erő fényében / kísértenek a legmélyebb szavak..." S nemcsak a hangzók áttoldott összekoppanása (a belső rím, ha úgy tetszik) ad kettősséget, nemcsak a folytatás, mely szerint, valósan, e legmélyebb szavakra „nincs se kép, se tárgy"; nemcsak az a harmadik vagy negyedik tényező fontos még ráadásul, hogy az ismeretlen erő, „az óra" mintha suhintaná a költő vállát (s az emberét!), aki erre válaszul leteszi ceruzáját, mert „írni hogyan?", de a töredékek pontos érzékeléséből, végiggondolásából összeálló, művészeti eszközeinkkel elérhető „teljes kép" hitelét a kétkedés adja, a részben legyőzött kétely, részben a legyőzés munkavégzése által hitelesített újabb nagy bizonytalanság joga: amikor is megvan a megtehető, de nincs meg a valami előtti tudat, az illúzióé, rég nincs, és az etikus tartás szinte csak annak védjegye, hogy többféle állapotot élhessen (ha bírja!) egyszerre az ember: a célét s a nagyobb távlatú céltalanságét, s ezeknek szintéziséből küzdjön elő valami kimondásra legérdemesebbet. S amikor Takáts Gyula a lepkék szárnyáról úgy szól, mint valami legteljesebbnek a lelőhelyéről, nem rákérdezetlenül hisz valahai bontatlan egészekben, korántsem; arról beszél, hogy „csak érzed a metszést", amely mögött ez a teljesség pihen. A kifejezés tehát arányrendszer, nem felsorakoztatott fel valók együttese, a vers, szerveződés, legapróbb ízeiig... És Takáts Gyulának ama legritkább dolgok egyike sikerült, melyekért verset írni igazán érdemes, élt anyagát a művekben megőrizve, mégis a műalkotás öntörvényűségét valósította meg, elemi részekig, létrehozván így most aztán végképp valami olyat, hogy makacsul állandó