Jelenkor, 1987. július-december (30. évfolyam, 7-12. szám)

1987-07-01 / 7-8. szám - Zelei Miklós: Cápauszony (elbeszélés)

ZELEI MIKLÓS Cápauszony Most is fölébred az éjszaka közepén, ahogy húsz éve mindig, csak most se az ágyban, ahogy egy éve mindig. A konyhaasztalra bukva, a ház előtt az utcán vagy a bicikliállványnál, a klimó előtt. Most a konyhaajtóban aludt el, földre csúszva, hátát a lepattogzott falnak támasztva. Tavasszal elmaradt a meszelés. Éktelenül szomjas, fölkel és a konyhába megy, hogy megkeresse a vizes­kannát. Üres. Jó lesz a kútvíz is. Kimegy, vizet húz, iszik a vödörből és meg­mossa az arcát. Overalján koszfoltok, a ráömlött bortól megkötött cementpor, sár, jegyesebéd. Kidobom azokat a rohadt botokat! Két botból élő ember, így nevezte magát. Két órakor már minden éjjel a stégen ült és két botjával annyi halat fogott, amennyit reggel a piacon eladott. Kicsi, mindig tisztára sikált asztalon árult, s gyakran megkérdezte, mihez tet­szik? S még azt is felajánlotta, hogy elmegy és megcsinálja. Hányra legyek ott? Mert a halat ismerni kell. Másképp készülnek a nagyobbak, másképp a kiseb­bek. Nem úgy van az, hogy rácponty, na akkor rácponty . . . Más íze van annak a halnak nyáron, más ősszel meg télen és tavasszal. A konyhában erre vigyáz­ni kell. Köszönjük, mondták és elbúcsúztak. Itt vannak! Megragadja a botokat és viszi kifelé. Az egyikkel belesuhint a sötétbe, hallgatja, ahogy az orsóról fut, fut a damil, tartja a botot, s hirtelen azt érzi, hogy a horog megakad valamiben. Ez meg mi a fene? Tekeri, jön a zsinór, de nagyon nehezen. Ha megfeszül, visszaenged egy kicsit és megint teker. Majdnem egy órát küzd, mire látja, hogy a feje fölött nyolc-tíz méterrel valami szárnyas vergődik a horogra akadva. Bagoly. Fogtam egy baglyot. Na gyere csak. A bagoly már föladta a küz­delmet. Fáradt, de egyenletes szárnycsapásokkal közeledik, amint egyre rövi­­debbre veszi a zsinórt. Mégse bagoly. Hát akkor mi? Haja van, egészen világos haja és arca. Olyan gyerekarc. A horog hegye kiáll a felső ajkából, de sehol egy csöpp vér. Csapkod a szárnyával, a levegő nem mozdul. Teste van, de nincs súlya. Akkora, mint egy gyerek. Van keze, van lába. Megmarkolja a karját, jobb ke­zéből leteszi a botot. Angyalt fogtam. Felsőajkából óvatosan kiveszi a horgot. Vajon ez méretes vagy méreten aluli? Ki tudja, mekkorák az angyalok? Az eresz alól leveszi a nejlonzsinórt, amire a kifogott halakat szokta fűzni. A vé­gét bedugja az angyalaikon szakított lyukba, keresztülhúzza, s jó erősen a szarufához köti. Az angyal röpköd egy darabig az eresz fölött, meg-megrántja a zsinórt, aztán szárnyát lógatva ül a tetőn. Fogja a botot, visszaballag az udvar közepére és bedobja a horgot a sötét­ségbe. Pörög, pörög az orsó, fogy a damil, de nem érzi az ismerős rándulást. A horog leesik, bedobja újra. Lehet, hogy már nem harapnak? Elmentek? Nem! Megvan! Most megfogtam! Teker, visszaenged, küzdenek keményen, de hamar

Next