Jelenkor, 1991. július-december (34. évfolyam, 7-12. szám)

1991-07-01 / 7-8. szám - András Sándor: Jákob Böhme orángutánja (elbeszélés)

ANDRÁS SÁNDOR Jákob Böhme orángutánja Az asztalnál ült Jákob úr, gerendázott mennyezet alatt, gerenda­ röpítette mennyek alatt, az egyetlen ház küszöbe oltalmában, egyik kezében kés, a másikban pohár, egyik­ben a kés­ és vágó erejének láthatatlan villáma, a másikban a csak elmében hallható ha­rang, és nem volt előtte tányér, sem pohár bor, csak a gyertyák lobogtak az asztal túlsó végén, három méhviasz gyertya, egy elmúlt nyár idecsöppent buzgalma, örök láng az ol­vadó idő fölött és visszfénye az asztal barna tükrében, a tölgy gyökereken túlról eredő mélyéből, asztallap vaskosából, egy mozdulatlan tó tölgysötétjéből, és Jákob úr nézte és megremegett a testébe fonódott asszony és fogant, szült és ámult a nemzés pillanatában egy csillagfényparangyalt, az örökkévalóság furcsa követét. Az orángután jobbfelől ült, hatalmas testes állat, az asztal melletti széles fapadon, és kérdőleg nézett Jákobra, mintha érdeklődött volna, hogyan is került ide. A fejéhez nyúlt, megvakarta, mint a bolhacsípést, sőt vissza is húzta a kezét, gondosan nézte, mi van az ujja között, aztán kinyalta a bolhát vagy a képzelődést, rágott egyet-kettőt, megcsóválta a fejét, és ismét Jákobra nézett. - Úgú, kiáltotta, inkább szorgalmazva választ, mintsem türelmetlenkedve, sértetten is talán, hogy asztaltársa nem hajlandó a beszélgetésre. Az borús tekintettel nézte a ször­nyet, mint egyszer már Dürer Albert rinocéroszát. A gyertyafény sárga lobogása hatalmas orángután-árnyékot vetett a falra, és Jákob úr úgy érezte, az árnyék a valóság, a padon ülő állat csak agyafúrt vetülete, afféle optikai trükk, mint a Galilei látócsövében, feltűnő csillagok csupán csalárd és virtuális képe. - Úgú, szólt ismét az orángután, kezét az asztalra téve. Jákob úr csendre akarta inteni az egyelőre érthetetlen betolakodót, de helyette azt mondta: - Mit keresel itt? - A darwini elméletet - felelte az orángután. - Tisztába szeretnék jutni magammal. - Nem ismerem az urat - mondta Jákob zordonan -, de magaddal tisztába sohasem juthatsz, akárki légy is. - Rossz évszázad lenne? - ütődött meg az orángután. - Üsse kő - ugrott egyet a pa­don, kinyúlt az egyik gyertya után, a magasba emelte, megcsóválta, oldalvást döntötte és figyelte, ahogy a lebegő rúdból az asztallap sötéten fénylő tükrébe csöpög a viasz. - Bármelyik évszázad legyen is, szórakozni lehet - csücsörítette ajkát, tette vissza ál­lítólagos helyére a gyertyát, huppogott magának, aztán ismét Jákob úr felé fordult. Ke­ress nékem meglétét, ha már olyan okos vagy. Hallucinálok, suttogta Jákob, hallucinálok és vajon kinek az erejéből, hiszen az arány­

Next