Jelenkor, 1993. július-december (36. évfolyam, 7-12. szám)
1993-07-01 / 7-8. szám - Balázs Attila: Egy idegroncs apa intő levele (avagy jelentékteen töredék a képzettárstalanság irdatlan kövületéből)
rödből, csak ez a rögeszméddé váló lyuk marad. Fokozatosan hozzáidomulsz, gondolatát is megszokod - kisebb-nagyobb zökkenőkkel lyukáramvonalasodsz, meg se állsz a Lingvisztikus Szikla tornácáig, sőt azon is túl. Hát érdemes álmaink világát? Indulás, indulás! - ordítod, miközben azt se tudod, kinek, de a jegyedet nyújtod, majd helyet foglalsz a szimbolikus vitorlavászon előtt. Hát érdemes álmaink világát - a gombák istenéhez folyamodva - gyönyörűszép lepkeszárnyak fesztávolságaként kibontakoztatni? Nem denevérszárnyakra akarsz te pillangómintákat pingálni? A kérdés elhangzott, a lyukban sokáig visszhangzott, s akkor elindultál, egészen a nyelvszikla sziklanyelvéig, mi több: azon úgyszint túl, túl, túlontúl. Magaslati pontodról messzire rugaszkodva, könnyű alumínium-konstrukcióra feszített kígyóbőr sárkányodon keringve hosszan világod felett, néha veszélyes turbulens örvényekbe keveredve, általában félgyőztesen mindig kikeveredve - szállók markomban szárnyam szálaival én, az anyátlan, kis hőseim felett, siklószárnyaim tűhegyét a FÜRGE megfoghatatlanra irányítva, az emelő légáramlatok meglovaglási technikájának ismeretében éles kanyarral, az alásiklás összetett, ám egyszerű műveletével hirtelen újra alásuhanva, egyenest a Kaleidoszkóp-tér kellős közepén landolok, összezárom szárnyaim, pihegő potrohom szőrszálai felcsillannak a mindent bearanyozó napfényben. Vagyok. Winnetou, emlékszel, vár rám lágy, kissé akárha cinikus mosolyával. Lucy a szivárvány derekán? - Mit? Miről van szó? - Ne játszd itt nekem a Blaha Lujzát! - kacsint rám. - Mit láttál odafönn? - A göthös város mögött a távolban kis fehér tanyákat. - Anyákat, kis kint-benteket? - sziporkázva szójátékzik ősi, romlatlan humorával; pár foga hiányzik. - Rejtett alagutakkal minden össze lesz kötözve. Csak bele kell ordítani, majd visszhangzik tőle az üres kemence, meg hullámzik harcsabajszával a tengeri. Kisvártatva révetegen hozzáfűzi: - Valahol a távolban, odakinn a távolban. Ekkor, váratlan hirtelenséggel egy keskeny vállú, mandulavágású fiatalember pattan elő a háta mögül, jobbját barátságosan nyújtja felém. - Ő Csingacsguk, a cimbalmosunk - mutatja be beszédtársam. Fejemben belsőleg látványos spórarobbanás történik, némi detonációktól kísérten, mint holmi negatívon, lelki szemeim előtt megjelenik egykor citeráló nagyapám fehér lenyomata a hófekete hóban, fehér hollók serege rebben a diófára, feltörik a legnagyobb diót, s rögvest kihullik egy csempe violinkulcs formájában a szörnyű felismerés: - Várjunk csak, kedves barátaim, ti zenészek vagytok, nemde? Egy triót képeztek azzal a Szombattal... - Péntekkel. - Jó, legyen Péntekkel. És mit játszotok? - Mindent - válaszolja Winnetou szemrebbenés nélkül. - Természetesen