Jelenkor, 1994. július-december (37. évfolyam, 7-12. szám)
1994-07-01 / 7-8. szám - Marno János verse
is évek óta félelem fékez. „Varázsaikat a magas érzetek ki nem kerülhetik." (Vörösmarty) Haja sár tincsben tapadt a fejéhez. Óra múlva már lobogott haja a hajszárító szélben. Ezt a zuhany alól jövet vagy menet alája észleltem, dülöngvén előre, hanyatt. „Harc nélkül, alku nélkül elesni!" - csonkoltam egy taggal Vörösmartymat, s bár céliránt hevített az Átok, cáfolták is egymást mag, vas s akarat. A gyerek elveszett szemem elől. Vastag aranylánc a túlsó tus alatt - míg áztam, mígnem magától eldől, hogy hol tartok, kívül másodmagamon... Tudtam a napot, átlag, csütörtök, mely forgalomra héten a legsűrűbb, nehéz volt megállnom. Csúszott a kő, mint rossz álomban ágyneműm, mint a gyep. Semmi érdek nem fűzött a lánchoz. Ittam volna, mert étvágyam odalett, garatom marta fertőtlenítő illat, gyűltek számban a barna csomók, másodmagam homlokán a pigment. A Lankán a fürdőpánt szakadozott. Zajszőnyeg vitt a medencékig... Lent „Elmegy a dal..." - az Álomból ez tartott bennem még, s épen, a lemezvihar. Kívántam most már. ■ ■ (most látom át, írva, a Fekete hírt...) kívántam most már a vizeken túllenni, s írni, hamar. Törölték épp a lépcsőt előttem, közel, mint én is a befejezéshez; lépdeltem hát fojtottan lefelé, mint fogytán, gyászüzemre, a személyzet.