Jelenkor, 2001. január-június (44. évfolyam, 1-6. szám)

2001-01-01 / 1. szám - Sándor Iván: Egymás tükrei

SÁNDOR IVÁN Egymás tükrei* : /' 1 Mészöly Miklósnak A Párizstól Salzburgig tartó úton nem tudtam szabadulni a kérdéstől: hogyan tud valaki Livtől elszakadni azért, mert van benne egy homályos elképzelés, aminek tisztázását a sorsa tétjének tartja. Egyáltalán, nem illúzió az, hogy valamit a sorsunk tétjének érzünk? Habár lehet, hogy rosszul teszem fel a kérdést. Lehet, hogy Gábor eltűnésé­nek provokációjával olyan további összetartozást akart Livvel megerősíteni, aminek feltételéül szánta, hogy előbb külön-külön tisztázzák azt, ami mindket­tőjükre tartozik. A bőröndömet a pályaudvar poggyászmegőrzőjében hagytam. A téren taxira várt a két lány, akiktől a vonaton már elbúcsúztam. Integettek, s én visszaintettem. Az egyik odakiáltott, mintha azt tudakolta volna, hogy nem megyek-e velük. Ki­zártnak tartottam, hogy a kevés valutámból taxiba üljek. Visszakiáltottam, hogy másfelé indulok. Nevettek, hiszen nem is mondták, hogy merre mennek. Egy rendőrtől érdeklődtem, hol van az utca, ahol anyám megszállt. Át kellett jutnom a városközponton. Néha megálltam egy térkép előtt, ellen­őriztem, hogy jó irányba haladok-e. Sétálgattam a híres tereken, amelyekről annyit olvastam, álldogáltam a híres épületek előtt, amelyek felől mintha Mozart zenéje áradt volna a híres utcákra, képzeletemben bejártam a koncerttermeket, nem esett nehezemre ábrándozni, lám a művészetek, az építészeti csodák városában járok, zenében gázolok, az al­kotások bölcsőjében érezhetem magam, miközben az arany karkötők és a habos tortacsodákkal teli kirakatok azt az érzést keltették bennem, hogy minden, ami szent és művészi, díszlet csak, akárha egy színpadi világban bolyonganék az Al­pok felől lezúduló szélben. A szálloda, amelynek címét a markomban szorongattam, pompás kis panzió volt a gazdag földszintes házak, kovácsoltvas kerítések, gondozott előkertek ne­gyedében. Hat lépcső vezetett az üvegajtóhoz. A hallban mély bőrfotelek. A re­cepció mint egy kávézó bárpultja, mögötte minden bizonnyal a tulajdonos vagy talán az unokatestvére, frissen szőkített sima hajjal, frissen vasalt fehérgalléros vászonruhában, sudáran, méltósága teljében, olyan szolgálatkész mosollyal, amely biztosít róla, hogy mindenben számíthatsz rá, ám anyásán jelzi, hogy semmi okod félreérteni az adakozó tekintetet, amely azt is megállapíthatatlanná teszi, hogy huszonöt vagy negyvenöt éves. Sándor Iván regényének előző részletei a fejezetek sorrendjében a Jelenkor 2000/1., az Alföld 2000/3., a Forrás 2000/1., a Tiszatáj 2000/3. számaiban jelentek meg.

Next