Jelenkor, 2001. július-december (44. évfolyam, 7-12. szám)

2001-07-01 / 7-8. szám - Tandori Dezső: Végképp minden támasz

Furcsállják? Meg nem kérdezed. Ezt mondanád: „Érintkezéseinknél ez örökké ígérkezett. Megvalósult-e? Kockáztatom." A­­hogy kanyarpálya jegenyesora megindul a mezőny helyett, s nem az ép eszedet vesztetted el, csak jönnek­ ők azok, akiket gyökerük kifog egükből, s ahogy már neked végképp minden támasz nélkül való a megkönnyebbülésnek nem hiánya, de semmi vágya, semmi vágya, a kanyarbéli fasor mind a ló­mezőny helyén irdatlan vágtatással, kecses szépségét - volt ilyen? - lehagyva, otrombán ront képzetes célszalagja felé, és meg sem osztod senki mással, hogy te ezt látod, te - „ez van!" - tudod, ahogy oly tudomásod volt annyiakról, amit senki másod meg nem osztott veled, nem oszthatod meg többé senkivel, áfák, áfák, bukdosva most egymáson át már a célegyenes mocsoktalaját szántván, itt is vannak céloszlopánál annak a bizonyíthatatlan útnak, melynek nincs támasza se mélyeken, se magasokban. Ez a gyötrelem is elmúlt, mondod. Dőlsz valami pultnak - mert a világ azért: világ közönyösen társalogsz valaki ottlévővel, mint ki nem várja ki értelmét se, amire várt. És még mindig nem azt érezheti, még most sem a halált.

Next