Jelenkor, 2004. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2004-07-01 / 7-8. szám - Konrád György: Ha megkérdezik
Mindig talált annyi embert maga körül, amennyit el bírt fogyasztani, és Kalligaro nem fogyasztott belőlük többet, mint azok őbelőle. Nem kötöttek előnytelen cseréket, nem érzi magát adósnak. A büntetése belé van helyezve, és ő maga az ítélet végrehajtója. Bűnei az erényeinek negatív tükörképei, a hold túlsó oldala, életének kevésbé megvilágított térsége. Kedvességgel vásárolta meg a szabad idejét. Igyekszik kevésbé tartani másoktól és attól, amit mondanak, attól, amit megtanult, a kultúrától, amely körülveszi. Ha Kalligaro semmi különösebbet nem akar az emberektől, akkor nem kell azon buzgólkodnia, hogy tessen nekik. Rosszat mondanak róla? Annyi baj legyen, igazi bosszúságra nem ér rá. A létezést általában jónak érzi, és úgy vette észre, hogy a derű ragadós. Nem gondolja, hogy amíg mások szomorkodnak, addig neki nem illik örülnie. Ugyanattól a kellemetlenségtől mások kétségbeestek, ő nem. Igyekszik arra figyelni, ami éppen van. A cél, a terv: menekülés a jelenből, Kalligaro pedig éppen abba szeretne megérkezni. Nincsen kötelezettsége semmilyen sokasággal, hivatallal szemben. Arra készül, hogy felgyulladjon az égetően fehér fény, és aztán semmi. A megdönthetetlen bizonyosság állítólag már úton van. Ne térj ki erőltetett társalgással a hallgatag munka elől. Kalligaro gyakran úgy érezte, hogy túl sokat beszélget, kevésbé unatkozott, amikor dolgozott. Személyes-naiv beszédével a megértés betanított munkája. Ha az utcán gyereket lát, Kalligaro nézi, megbűvölődik tőle, szebb, mint a felnőttek. Örül, hogy az ő gyerekei és unokái éppen olyanok, amilyenek, figyeli őket, a nevelésükről lemond, kíváncsi rájuk. Látja az emberek hozzávetőleges fölcserélhetőségét. Mellőle sokan meghaltak, eltávoztak, és ő ezt túlélte. Minél öregebb az ember, annál nyugodtabban gyászol. Lehet, hogy ismerőseinek nagy része már halott. Hány élő van a fényképdobozban? Megyilkoltak, öngyilkosok és természetesen elmúlok, talán majd találkoznak valahol, Kalligaro fejében vagy ezeken az oldalakon. A távoli közeli lett, mert elérhető, mert rácsodálkozhat. Ha kontinensközi repülőúton van, megszállja a kényszer, hogy az egész emberiséget mint egyetlen élőlényt gondolja el. Az utas az emberiséget tanulja, ha már volt sok más, akkor talán könnyebb elviselnie a halál gondolatát. Megsejt emberi állapotokat, a megértés munkájában az egész testével vesz részt, meghökkenéssel, undorral és ámulattal. A mondatok között távolság, hézag van, amelyet az elképzelő megértésnek kell áthidalnia. A szerző nem lehet biztos abban, hogy vajon az olvasó követi-e, és nem ment-e még el a kedve attól, hogy hozzá hasonlóan lássa a világot. A világot olyan regénynek látja, melynek a szerzője egyetlen embertől és állattól sem tagadja meg a megértést, és ennek érdekében akár az erkölcsi rend alkalmi felfüggesztésére is hajlamos. Vonakodások és hajlandóságok, isteni rendről beszélni önkényes, vak alakulásról beszélni ugyancsak önkényes. Úszunk egy hullámon, a sodrásról nem ajánlatos megfeledkezni. Összecsukódzást és mozdulatlanságot akar, noha kedvét leli a körülötte álló egy-két évszázados házak eklektikus-historista mohóságában, a díszítések őrületében, a túlzó szimbólumhalmozásban, a majmoló felzárkózásban a világvárosokhoz. Kimegy az erkélyre, a peóniák és hibiszkuszok alig észrevehető máz-