Jelenkor, 2007. július-december (50. évfolyam, 7-12. szám)
2007-07-01 / 7-8. szám
Aztán megállapodtak a szabályokban: rúgni, hajat húzni, köpni, fikát kenni nem jár. Iskolaidőben nem nyúltak egymáshoz, sőt udvariasak voltak, tartogatták az erejüket a komoly tusára, piszlicsáré nézeteltérésekbe nem bonyolódtak bele, sőt a kis ügyekben inkább szövetségesek lettek. Szabályozták a többiek párbaját, és az ő páros harcuk már valami erkölcsi tartalommal telítődött. Tartották magukat egy íratlan szabályhoz, hogy meccsen kívül nem püfölik egymást a továbbiakban Kati, egy szemtelen, vékony lábú, copfos kislány miatt, akinek a szájában a fiúk verekedése közben vacogtak a fogak. Kati egy nap azt javasolta, hogy ma ne verekedjenek meg azért, hogy kinek engedi meg a hazakísérést az iskolatáska-cipeléssel egybekötve, mert korábban kell hazamennie. Kísérjék el mind a ketten verekedés nélkül. Némi megkönnyebbüléssel törődtek bele a torna elmaradásába, annál is inkább, mert az utóbbi időben lanyhultak a küzdelmek, és már nem szívesen okoztak fájdalmat egymásnak. Ad az Isten lakomát Fiatalabb korában inkább azt hitte, hogy a támadás kívülről jön emberek képében, hogy közeleg az ellenség, és csak később gondolta inkább azt, hogy a valódi fenyegetés belé van építve. Az erkölcsi és műszaki kopás, avulás hozza magával a bajt. Nem az elnyomás, nem a rendszer és a struktúra, nem a többi ember hozza a csapást, nem a haramiák, a betyárok, a banditák lovagolnak a védtelen hajlékunk felé, nem a megszálló csapatok dübörögnek az ablak alatt, nincs a kapu előtt senki sem. Itt van az ellenség, benne magában. A jelenlét maga a haladás. Ránéz az órájára, és látja, hogy közelebb jutott a határpillanathoz, csak éppen nem tudja, hogy mennyire. De az ember nem nézi folyton az óráját, a színházban sem kukkant folyton a csuklójára, és akkor sem számlálja a perceket, ha vendég ül nála. Ha jó ott lenni, ahol van, akkor mehet az idő, de ha rossz, akkor vonszolná, lökdösné, csak hogy múljon. Rója folyamatos körjáratait a szobájában, a kertben, a faluban-városban, az év kerekében. Harsog a kávéfőző, illatozik az eperlekvár és világít a friss zsemle a kosárban. Mennek a fiúk az iskolába, búcsút intenek a lépcső aljáról, mennek föl a hegyre, az iskolába, amely körülöttük egész világ. Ott vannak a lányok is, akik egyre furcsábbak, hol szerelmesek, hol meg hűtlenek. Hatvan évvel ezelőtt ő is körben járt guggolva-térdelve az iskolaudvaron, miközben azt énekelték, hogy „hívja a nyúl zöld mezőre a fiát, gyere kisnyúl, ád az isten lakomát", ő pedig csipkedte az előtte ugráló kislányok fenekét, huzigálta a copfjukat, rosszalkodott, hogy figyeljenek rá és foglalkozzanak vele, és általában csodálkozott rajtuk. Azóta is szereti unaloműzésből egy kissé bosszantani a lányokat, a kedvesebbek hajlandók víg cinkosai lenni a rosszalkodásainak. Tegnap a tízhónapos Zsuzsi a kertvendéglőben módszeresen és fáradhatatlanul elbűvölte a közelükben található vacsoravendégeket. Ha az egyik asztaltársaság megvolt, elkezdett munkálkodni a következőn. Bármennyire is elmélyedtek érdektelen társalgásaikba, Zsuzsi addig rikkantgatott, amíg kénytelenek nem voltak őrá áthelyezni a figyelmüket. Ha odanéztek, Zsuzsi egy mosolyt, majd villámgyorsan egy mézédes kacajt lövellt feléjük. De ahogy behódoltak és 698