Jelenkor, 2016. július-december (59. évfolyam, 7-12. szám)
2016 / 7-8. szám - Nádas Péter: Világló részletek
Hat év múltán, azon az októberi szerdán, abban a korai órában, amikor anyámnak a Pozsonyi úton megjöttek az első fájásai, egy német Einsatzkommando, a hamburgi 101. tartalékos rendőrségi alakulat épp azon volt, hogy a világ hallgatólagos egyetértésével felszámolja a mizoci gettót. Ami egészen konkrét formában azt jelentette, hogy születésem napján Hoffmann kapitány parancsának engedelmeskedve 1259 korábban listára vett embert hajtottak ki a városkából a közeli kőfejtőbe. Ott a nőket és a gyerekeket elválasztották a férfiaktól ezen a szerdán. Anyaszült mezítelenre kellett levetkőzniük ezen a szerdán. Olyan mezítelenre, ahogy anyám a budapesti Szabolcs utcában, a nagyhírű nőorvos, Hirschler Imre segítségével a Zsidó Kórház szülészetén a világra tolt. Az ember végül is nem más, mint víz, némi szerves anyag, szőr, köröm. Ruháikat a lábuk mellett kellett elhelyezniük. Azon a szerdai napon, legalábbis Budapesten, nagy meleg volt, nyárias meleg. Anyám egy szál könnyű selyemruhában villamosozott be a kórházba, ahogy később elmesélte. Úgy mondták, hogy hernyóselyem. Apámtól megtanultam selyemhernyót tenyészteni, ehhez is értett. Az ostrom után, kissé átalakítva, még viselte egy ideig ezt a nevezetes hernyóselyem ruháját. De eszébe nem jutott, hogy taxiba üljön. A Sziget utca sarkán felszállt a tizenötösre, a Váci úti végállomáson leszállt, gyalog ment a Lehel útig, s onnan a Szabolcs utca már csak egyetlen sarok, bár nem tudom, hogy melyik kapun ment be. A mezítelen férfiakat még előbb behajtották egy szűktorkú völgybe. Amíg anyámmal azon a szerdán ment a tizenötös villamos, géppisztolysorozatokkal terítették le őket, hogy mindenféle további jelenetnek, hangoskodásnak, kitörési kísérletnek elejét vegyék. Jól ismertem az útvonalat, később magam is minden reggel ezen az útvonalon utaztam a Thököly útra, a vegyészeti technikumba, amit egy régebbi szóhasználat szerint technológiának neveztek, s még mi is így beszéltünk róla. Itt bevezették ugyanis az embert a vegyészeti technológiába, technikusokat képeztek, s a város egyik legszigorúbb és legszínvonalasabb iskolája volt. Őszi, tavaszi és nyári gyakorlatokra nagy budapesti és vidéki vegyi üzemekbe mentünk, hogy fogalmunk legyen a vegyszergyártás technológiáiról. Volt a városnak egy másik vegyészeti technikuma, ahol, régies szóhasználattal élve, drogistákat képeztek, könnyűvegyészeket, akik leginkább tisztítószereket és kozmetikai termékeket állítottak elő. Lehetett volna belőlem éppen drogista, mert az anyám halálát követő nyarat, 1955 nyarát, a Gyógyszeripari Központ Király utcai laboratóriumában és anyagraktárában töltöttem el nyári munkán. Az óriási kiterjedésű klasszicista épület akkoriban a drogisták pesti fellegvára volt. Másfél hónap alatt teljesen alámerültem a könnyűvegyészetben, a laboratóriumi munkában való segédkezés a kezemre állt. Vegyész nagybátyám a másik iskolát, a nehézvegyészeket tartotta színvonalasabb iskolának. És tényleg komoly szaktudósok voltak a tanítóink. A Váci úti végállomáson vártam be három osztálytársamat, akik Angyalföldről jöttek. A Botond utca és Angyalföldi út sarkáról indult a troli, a 74-es, amivel tovább kellett mennünk, s mindig zsúfolásig telve. Előbb kifordult az Aréna útra, így utaztam el reggelente a Szabolcs utcai kórház előtt, ezekkel az angyalföldi munkásfiúkkal. Azt is tudtam, hogy az ostrom előtti időkben Benedickt Henrik kormányzói főtanácsos volt a kórház igazgató főorvosa, akihez rokoni szálak fűzték a családot