Jelenkor, 1843. január-december (12. évfolyam, 1-104. szám)

1843-01-29 / 8. szám

bítva.—A’nagy közönség azt vélte, azt hitte, mivel barátságunk politikai elágzásunk miatt nem szenvedett, hogy nemcsak barátilag és elvileg, de eljárásilag is egyetértenék Wesselényivel, és ekkép bennem a’ fé­lénket, a’ gyávát látta, ki veszély óráiban barátjáért síkra ki nem állt midőn odafent—mert hiszen ott is olly színben mutatkozék azon viszony, mellyben Wes­selényivel Valék—bennem megint egy nyugtalan, meg­­elégületlen házsártást véltek látni meg nem szünőleg , ki azonban csak csalfább, ravaszabb volna Wesselé­nyinél, ’s jobban ki tudná kerülni a’ hurkot; ’s így estem—mire már többször tettem czélzást két pad közé, hol mint langyos barát, félénk hazafi, hitelt nem érdemlő jobbágy évekig megtörve ugyan de panaszsan sínylődtem, ’s hol egyedül azon öntudatu lelkűjét — büszke érzéssel mondhatom —tartott fen némileg ’s nem engedett egészen elcsüggednem, hogy nincs borza­lom, nincs kín, mellyel nézetimért és feltett szándé­­komért ne volnék daczolni kész, ’s ekkép Wesselé­nyinek sorsában nemcsak osztozom, de ,fel is kere­sem­ minden bizonynyal, bármillyes lett volna is az, ’s nem vagyok olly gyáva, olly alacsony, őt sorsának hagyni át, ha eljárásában csak távolrul is egyetértek vala­­midőn, mi hazafiai ’s jobbágyi érzelmimet illeti, nyugolt lélekkel így kiálthatok fel: „bár ne volna ná­­lamnál egy is langyosabb, egy is hűtlenebb!" ’S így megzsibbasztva, így megtörve szenved­tem , tűrtem évekig a’ nélkül, hogy nyilványos pa­naszra fakadtam volna; mert tudom, mennyire vagyok köteles a’ barátságnak. Ámde azért, mert e’ köteles­séget olly szentnek tartom, azért nem tudtam megfe­lejtkezni azon kötelességekrűl is, mellyekkel valamint minden magyar, úgy én annál inkább vagyok kap­csolva véremhez és hazámhoz,a mennyivel több ja­vaival áldott meg a’ sors.—Nem, e’ kötelességimrül nem tudtam hű barátságomnál fogva megfelejtkezni, mi Magyarországban olly mindennapi eset, hol gyer­mekkorunk­ vagy legalább fejletlen jellemünkhöz képest, akárhány a’ jó pajtás, a’ hű czimbora, a’ nyájas col­­lega, de annál gyérebb a’ hazafi, kit én tartok érde­mesnek e’ czímre — kit. i. nem mindig csak az embert, a’ barátot meg pártját, meg statusát ’sat. látja, hanem ki becsületesen megadván mindenkinek magáét, min­den személyes hajlam és vonzalom nélkül, magasb szempontból és üszvegben is felfogni birja a’ hazát és ennek üdvét. Wesselényit illetőleg az által fizettem le baráti kötelességem díját, hogy hallgattam és éve­kig bírtam viselni, ha nem is mindenki de bizonyosan felette soknak szemében az álbarátság, kétszínűség undok homályát, egy olly barátét, ki el tudja hagyni veszély óráiban nemcsak hitét de barátját is, a’ nél­kül hogy magamat a’ világ előtt kitisztítni akartam volna, csakhogy barátomat ne compromittáljam , és én is ne járuljak súlyos létének még nagyobb elkeserí­­téséhez, honunkhoz, vérünkhez viseltető kötelesség­­tartozásomat ellenben az által iparkodtam, törekedtem leróni lassanként, hogy kis körben ugyan­is kevés si­kerrel, de el nem csüggedve folytatom az érintett csüg­­gesztő időszak után is legjobb tudományom ’s legjobb hitem szerint, hazánk szolgálatjára napontai hangya­munkámat. Vagy tán most kellett volna tennem ? Tán ne­kem is azon hézagos hófuvatagon száguldanom, melly­­nek leszakadását után útfélen a’ legkisdedebb is prog­­nosticálta? Vagy nekem is kellett volna járni azon szembekötösdi politikai tarantellát, melly közt nem volt előre látni nehéz, majd majd el lenne törve a’ mesterségesen kirakott tojás, és elkoczkázva a’ díj? Vagy legalább felszólalnom ’s vínom kellett volna tán olly tényekért, olly eljárásért,mellyekben nemcsak nem osztozom, de azokat minden módon hátráltatni iparko­­dom,sőt minden alkalommal—jóllehet rendszerint négy szem­közt—egyenesen még kárhoztattam is?—Elhi­szem, helyzetemben nem egy kapott volna mohón ez alkalmon, mint én a’ hiú magyart ismerem, mihez ké­­pest Damon szerepét ügyesen játszva, ’s a’ nélkül hogy csak bőrén is karczoltatnék meg , magát a’ jó­szívűség és baráti elszántság olly szép világába állítsa, miszerint csak ő róla volna szó, ’s csak ő lenne a’ köz­tetszésnek, köz dicséretnek ünnepellye. Nekem azon­ban illy szerepeskedés nem lehetett ínyemre, mert va­lamint soha nem vala sóvárgásom­ olly taps után, mellynek alapja nincs—’s hogy lehetne olly tapsnak alapja, melly meggyőződés elleni lényért jutalmaz— szintúgy nem vágytam soha is az olcsó mártírok sorá­ba állni, azokéból, i. kik ingyen, vagy aránylag csak felette kevés haszonnal tán csak egy ideáért költik él­tüket; ’s éppen olly kevéssé vágytam valami regedös­­nek, Vagy valami oppositionalis vezérnek diadal-ta­lapzatára emeltetni ’s ott fénydegélni, milly sors tán, könyörületre könnyen hajló, ’s ekkép minden csábnak martalékul kitett szívandalgó honi állapotunknál fog­va, meglehet, igen könnyen kerekedhetett volna sze­mélyemre, ha t. i. elég ügyes is lettem, ’s illyes mó­dokhoz leereszkedni vagy inkább lesülyedni akartam is volna, hogy meggyőződésem ellen viseljem a’ pár­toló vagy együttbukó barátnak bitorlóit tisztét.—Nem, ennél—azt hiszem—felfogásom hazafiuibb volt;’s ha most visszatekintek azon évekre, mellyek az 183­9-i febr. ai gyásznap óta lefolytak, lehetetlen, mikép némi meg­­elégülést ne érezzék, hogy úgy cselekvém, mint cse­lekedtem, és nem máskép, mert hiszen ha azóta ál­talam hazánkat illetőleg nem is történt sok vagy va­lami felette különös, azért azt gondolom, szabad ál­lásomban még­is inkább hordhattam, hordhattam egy egy mákszemet az egészhez, mint ha egy kis ephemer fényért én is megzsibbasztom magam, és én is úgy sínylem évek óta valami külföldi exiliumban, mint tisz­telt barátom. — Mi azonban ennél tán magasb szempont, az, hogy most, miután itt van mind kormányt mind a’ ma­gyar vért illetőleg—ha saját magunknak legnagyobb ellenségei lenni nem akarunk—a’ viszonyos tökéle­tes és nemcsak elv szerinti és papirosra mázolt pan­­declák és pacta conventák utáni, de nedvbe vérbe át­menő őszinte kibékülésnek, egyetértésnek ’s együtt— munkálásnak ideje: azt hiszem, tán én lehetek — ’s ha éltemben nem, legalább halálom után —­ én, ki megtörve vagyok ugyan mindkét részről, de lebilin­cselve egy részről sem, én lehetek, mondom—kivált ha nem felejtjük, hogy az égi lakosok malasztos ne­­gédje nem ritkán a’ legkisebbek által szeret végbe­vitetni leghasznosbat — azon kiábrándult felfogásnak — ha úgy lehet mondani—,alkusza/ megkedveltetéje, mellyhez képest mindenki előtt teljes világba jöne, hogy Magyarország csak úgy lehet lehető legboldo­gabb, ha udvarával lehető legbarátságosb viszonyok­ban áll; ennek elérésére pedig semmi nem vezet olly biztosan—egy két szóval mondva, mielőtt e’ sarkkér­­désrül bővebben volna alkalmam értekezni—mint elő­ször : ha a’ kormány figyelmét soha nem kerüli el, hogy a’ magyar nem akar, nem tud egyéb lenni, mint alkotványos magyar — ez által könnyűl, nehezül-e a’ kormányzás, ide számításba sem jővén; — ’s másod­szor: ha viszont a’ magyar sem felejti soha is, hogy nem önálló ,nötelenc, de házas, és ekkép—bár tessék bár ne , mi szintelly kevéssé veendő számba — belé kell magát gondolhatnia és ildomosan belé is illeszt­hetnie azon nemzetek családi körébe, mellyek a’ köz­birodalmat képezik, ’s mellybe belé iktatá­tt a’ sors, az isteni végzés, Vagy akármi — minek hasonlag hasz­talan kifürkészni titkát, valamint hasznát is; minthogy az, mi van ’s mi létezik, nem kíván megmutatást, mert e’ nélkül sem vétethetik kérdésbe. (Jövő számban ad­juk a’ folytatást.) Gr. Széchenyi István: Budapesti napló. Néhány hónap előtt egy igen tisztes, böcsüle­­tes német polgár halt meg hires Budavárában , melly­nek megláthatásáért olly igen igen sok viszontagság­gal daczolt egykor a’ peleskei nótárius; azon polgár néhány héttel halála előtt, életének midik évében, jelenlétünkben mondá , miszerint mégis csak sajnálja, hogy meg kell halnia, mielőtt Pesten lett volna. És ezen polgár Budán született, hogy pedig magyarul nem tudott, azt említenünk is fölösleg. Ez olly tény, mellyet pecsétes bizonyítványokkal is tanúsíthatunk , ’s ezért említjük most meg hogy­­. Török urnak a’ „Ma­gyar Gazda" szerkesztőjének, több kedve lehessen Würtembergből néhány százezer gyarmatost szállítani hazánkba, nemzeti dicsőségünk öregbítésére. T­­ur ugyan­is olly törökösen handabandáz lapja múlt va­sárnapi számában ellenünk és az idegen elem mel­lett, hogy szinte csehül éreztük magunkat, midőn marezona harezbeszédét végig olvastuk. Igen is, mi végig olvastuk azt, és buzgón reményijük, hogy ez által vétkeink nem csekély részére nézve tökéletesen bűnhődtünk. Először is arra felelünk néhány szót, mi egyenesen e’ naplót illeti, l. i. a’ német kertész iránt lelt megjegyzésünkre. T. ur azt mondja , hogy a’ kér­déses egyed nem tud ugyan magyar értekezést írni, de azért magyarul beszélhet a’ napszámosakkal; tehát ta­lán csalatkoztunk, gondoltuk, és még egyszer meg­látogattuk a’ kertészt, ’s mit tapasztaltunk? Csoda­dolgokat! ő a’ hamut nem mondja mamu­nak, söt még a’ macskát sem nevezi kocskának, mint az egyszeri cseh kapitány ; de azért magyarul mégsem tud be­szélni , habár Magyarország kellő középpontján szü­letett is, és igy csakugyan igazak maradnak szavaink , és mi azokból egyetlen bötüt sem vonunk vissza ; T. úr azon állítását pedig, hogy egész Magyarországban nem kaphatni magyarul jól beszélő kertészt, értjük : ügyes kertészt, szabad legyen egész tisztelettel nem hinnünk, azt ellenben erősen hinnünk , hogy minden magyar intézetnek v.igazi magyar lelkű bizományosának egyik fő kötelessége arról gondoskodni, hogy min­den ügyeinek kezelésére lehetőségig magyar egyede­­ket alkalmazzon. Az sem tetszik T. urnak, hogy eféle ügyeket szőnyegre hozunk, és inkább óhajtaná, ha hé­zagainkat más tárgyakkal pót­olnák. Bocsásson meg T. úr, hogy ezen talán saját maga szükségén segítő tanácsot nem követhetjük , mert mi érdekes anyagból még soha nem fogytunk ki; továbbá mi azt hiszszük, miszerint nemcsak illő , hanem egyszersmind mulaszt­­hatlan kötelességünk hazánk minden nyilván­os inté­zeteinek sáfárjai fölött szigorúan ellenőrködni, és min­dent napfényre deríteni, mit azok tetteiben vagy nem­zetiségünk kifejlésére nézve károsnak, vagy mit ál­­talán­osan balságnak hiszünk. Tetszik , ez azután T. úrnak, vagy bárki fiának, azzal ugyan keveset gon­dolunk ! Ennélfogva tehát most ismét új észrevétellel bátorkodunk föllépni. Tudjuk ugyanis a’ „M. G."85­. számából, hogy Frauendorfból több ezer darab alma- és körtefa, azaz vad­ csemete szállíttatott, mikbe an­nak idejében jó gyümölcsök fognak oltatni. Ezen cse­metékért a­ vételáron kívül még fuvart és harmincza­­dot is kelle fizetni! E’ pénzt tehát ismét a’ külföld nyel­te el, ’s ugyan ki hinné, hogy hazánkban még csak néhány ezer vadcsemetét sem lehetne kapni, holott illyeket ajándékban is kaphatott az intézet! Vagy ta­lán mulhatlanul szükséges, hogy a’ frauendorfi inté­zetet néhány forintocskával lekenyerezzük? Ezt nem hisszük. Azonkal T. ur még almamagot is külföldről hozatott, ’s mi ezt sem találjuk helyesnek , miután a’ gyümölcskiállitáson alkalmunk vala látni, hogy bizony Éva anyánk almája sem igen lehető szebb, mellybe olly kíváncsian harapott a’ paradicsomban. Hasznos ismeretek tárát is emleget T. ur, mire csak azt jegyez­zük meg, hogy jó lesz, ha szorgalmatosan olvasgatja azon becses munkát, mert gondolatai ’s eszméji az által majd tágulandóak , ’s kissé gyakrabban fogja ol­vasóit eredeti czikkekkel megörvendeztethetni, sőt nagy utazását Debreczenböl Kisvárdáig is érdekeseb­ben fogja majd leírhatni. Ennyit a’ napló ellenében tett észrevételeire. Mi az idegen elem melletti buzgal­mát illeti, arra alkalmasint külön választ fog T­­ur nyerni, ’s mi csupán annyiban érintjük azt, mennyi­ben általányos szempontokból a’ napló megjegyzésit is sújtani akarja. Tudja meg tehát T.ur, hogy nekünk nemzetiségünk nélkül a’ lehető legmagasb és bármine­mű jóllét sem kell. Guizot minden áron békét akar Francziaországban , T. ur pedig minden áron jóllétet, habár nemzetiségünkbe kerülne is az. T. ur csinál­hat most egy kis bókocskát, mivel olly nagy férfival ha­sonlítottuk össze , ámbár különben kis dolgokat is bűn nélkül szabad a’ nagyokhoz hasonlítanunk. De az a­­karás még nem mindig szül ám eredményt! T. ur né­meteket akar behozni, és azt hiszi, hogy a’ sült ve­réb ez által mindjárt a’magyar parasztnak is szájába fog röpű­lni.Ez óriási csalódás! Lássuk csak röviden:Bács és Krassómegyében sok német helység van, részint tisz­tán német, részint ráczokkal és oláhokkal vegyítve. E’ németek közül némellyek régebben települtek meg, mások ellenben csak korábbi időkben. Ezen utóbbiak általányosan gazdabbak mint a’ régiek. Miért ? Mert nálunk idővel ellustultak. ’S mi ennek oka ? A’ hiá­nyos népnevelés ’s aránytalan földbirtok. Hát a’ rá­­czokra és oláhokra ragadt e valami német műveltség? Isten mentsen! Ők most is ollyanok, mint voltak. E’ néhány sorból hosszú értekezést lehetne nyújtani; de úgy hiszszük, hogy a’ tény maga is elég világosan be­szél. Hozzunk mi bár millió németet országunkba , mindig csak ez lesz a’ végeredmény, azon egy különb­séggel, hogy végre az idegen elem elhatalmasodván az erdélyi szászok és magyarországi tótok példáját fog­ja követhetni. Igen, akkor a’ németek is nemzetiségi ön­­­állást követelendnek, ’s azt teendik, a’ mit most az erdélyi szászok, kik még az erdélyi színházra és mú­zeumra sem fizetnek. Ha tehát nemzetiségünket virág­zásra juttatni akarjuk, úgy min magunkból kell azt ki­fejtenünk. Tunya, tudatlan a’ magyar paraszt? Ne­veljétek el szorgalmas, értelmes emberré, szabályoz­zátok a’ földbirtoki arányt és jogot, ’s minden meg van nyerve, mert azt talán maga T. úr sem akarná kimon­dani, hogy a’ német paraszt valami különösen nemesi­ agyagból van gyúrva, a’ magyart pedig már szüleié- 34

Next