Jelenkor, 1843. január-december (12. évfolyam, 1-104. szám)
1843-01-29 / 8. szám
bítva.—A’nagy közönség azt vélte, azt hitte, mivel barátságunk politikai elágzásunk miatt nem szenvedett, hogy nemcsak barátilag és elvileg, de eljárásilag is egyetértenék Wesselényivel, és ekkép bennem a’ félénket, a’ gyávát látta, ki veszély óráiban barátjáért síkra ki nem állt midőn odafent—mert hiszen ott is olly színben mutatkozék azon viszony, mellyben Wesselényivel Valék—bennem megint egy nyugtalan, megelégületlen házsártást véltek látni meg nem szünőleg , ki azonban csak csalfább, ravaszabb volna Wesselényinél, ’s jobban ki tudná kerülni a’ hurkot; ’s így estem—mire már többször tettem czélzást két pad közé, hol mint langyos barát, félénk hazafi, hitelt nem érdemlő jobbágy évekig megtörve ugyan de panaszsan sínylődtem, ’s hol egyedül azon öntudatu lelkűjét — büszke érzéssel mondhatom —tartott fen némileg ’s nem engedett egészen elcsüggednem, hogy nincs borzalom, nincs kín, mellyel nézetimért és feltett szándékomért ne volnék daczolni kész, ’s ekkép Wesselényinek sorsában nemcsak osztozom, de ,fel is keresem minden bizonynyal, bármillyes lett volna is az, ’s nem vagyok olly gyáva, olly alacsony, őt sorsának hagyni át, ha eljárásában csak távolrul is egyetértek valamidőn, mi hazafiai ’s jobbágyi érzelmimet illeti, nyugolt lélekkel így kiálthatok fel: „bár ne volna nálamnál egy is langyosabb, egy is hűtlenebb!" ’S így megzsibbasztva, így megtörve szenvedtem , tűrtem évekig a’ nélkül, hogy nyilványos panaszra fakadtam volna; mert tudom, mennyire vagyok köteles a’ barátságnak. Ámde azért, mert e’ kötelességet olly szentnek tartom, azért nem tudtam megfelejtkezni azon kötelességekrűl is, mellyekkel valamint minden magyar, úgy én annál inkább vagyok kapcsolva véremhez és hazámhoz,a mennyivel több javaival áldott meg a’ sors.—Nem, e’ kötelességimrül nem tudtam hű barátságomnál fogva megfelejtkezni, mi Magyarországban olly mindennapi eset, hol gyermekkorunk vagy legalább fejletlen jellemünkhöz képest, akárhány a’ jó pajtás, a’ hű czimbora, a’ nyájas collega, de annál gyérebb a’ hazafi, kit én tartok érdemesnek e’ czímre — kit. i. nem mindig csak az embert, a’ barátot meg pártját, meg statusát ’sat. látja, hanem ki becsületesen megadván mindenkinek magáét, minden személyes hajlam és vonzalom nélkül, magasb szempontból és üszvegben is felfogni birja a’ hazát és ennek üdvét. Wesselényit illetőleg az által fizettem le baráti kötelességem díját, hogy hallgattam és évekig bírtam viselni, ha nem is mindenki de bizonyosan felette soknak szemében az álbarátság, kétszínűség undok homályát, egy olly barátét, ki el tudja hagyni veszély óráiban nemcsak hitét de barátját is, a’ nélkül hogy magamat a’ világ előtt kitisztítni akartam volna, csakhogy barátomat ne compromittáljam , és én is ne járuljak súlyos létének még nagyobb elkeserítéséhez, honunkhoz, vérünkhez viseltető kötelességtartozásomat ellenben az által iparkodtam, törekedtem leróni lassanként, hogy kis körben ugyanis kevés sikerrel, de el nem csüggedve folytatom az érintett csüggesztő időszak után is legjobb tudományom ’s legjobb hitem szerint, hazánk szolgálatjára napontai hangyamunkámat. Vagy tán most kellett volna tennem ? Tán nekem is azon hézagos hófuvatagon száguldanom, mellynek leszakadását után útfélen a’ legkisdedebb is prognosticálta? Vagy nekem is kellett volna járni azon szembekötösdi politikai tarantellát, melly közt nem volt előre látni nehéz, majd majd el lenne törve a’ mesterségesen kirakott tojás, és elkoczkázva a’ díj? Vagy legalább felszólalnom ’s vínom kellett volna tán olly tényekért, olly eljárásért,mellyekben nemcsak nem osztozom, de azokat minden módon hátráltatni iparkodom,sőt minden alkalommal—jóllehet rendszerint négy szemközt—egyenesen még kárhoztattam is?—Elhiszem, helyzetemben nem egy kapott volna mohón ez alkalmon, mint én a’ hiú magyart ismerem, mihez képest Damon szerepét ügyesen játszva, ’s a’ nélkül hogy csak bőrén is karczoltatnék meg , magát a’ jószívűség és baráti elszántság olly szép világába állítsa, miszerint csak ő róla volna szó, ’s csak ő lenne a’ köztetszésnek, köz dicséretnek ünnepellye. Nekem azonban illy szerepeskedés nem lehetett ínyemre, mert valamint soha nem vala sóvárgásom olly taps után, mellynek alapja nincs—’s hogy lehetne olly tapsnak alapja, melly meggyőződés elleni lényért jutalmaz— szintúgy nem vágytam soha is az olcsó mártírok sorába állni, azokéból, i. kik ingyen, vagy aránylag csak felette kevés haszonnal tán csak egy ideáért költik éltüket; ’s éppen olly kevéssé vágytam valami regedösnek, Vagy valami oppositionalis vezérnek diadal-talapzatára emeltetni ’s ott fénydegélni, milly sors tán, könyörületre könnyen hajló, ’s ekkép minden csábnak martalékul kitett szívandalgó honi állapotunknál fogva, meglehet, igen könnyen kerekedhetett volna személyemre, ha t. i. elég ügyes is lettem, ’s illyes módokhoz leereszkedni vagy inkább lesülyedni akartam is volna, hogy meggyőződésem ellen viseljem a’ pártoló vagy együttbukó barátnak bitorlóit tisztét.—Nem, ennél—azt hiszem—felfogásom hazafiuibb volt;’s ha most visszatekintek azon évekre, mellyek az 1839-i febr. ai gyásznap óta lefolytak, lehetetlen, mikép némi megelégülést ne érezzék, hogy úgy cselekvém, mint cselekedtem, és nem máskép, mert hiszen ha azóta általam hazánkat illetőleg nem is történt sok vagy valami felette különös, azért azt gondolom, szabad állásomban mégis inkább hordhattam, hordhattam egy egy mákszemet az egészhez, mint ha egy kis ephemer fényért én is megzsibbasztom magam, és én is úgy sínylem évek óta valami külföldi exiliumban, mint tisztelt barátom. — Mi azonban ennél tán magasb szempont, az, hogy most, miután itt van mind kormányt mind a’ magyar vért illetőleg—ha saját magunknak legnagyobb ellenségei lenni nem akarunk—a’ viszonyos tökéletes és nemcsak elv szerinti és papirosra mázolt pandeclák és pacta conventák utáni, de nedvbe vérbe átmenő őszinte kibékülésnek, egyetértésnek ’s együtt— munkálásnak ideje: azt hiszem, tán én lehetek — ’s ha éltemben nem, legalább halálom után — én, ki megtörve vagyok ugyan mindkét részről, de lebilincselve egy részről sem, én lehetek, mondom—kivált ha nem felejtjük, hogy az égi lakosok malasztos negédje nem ritkán a’ legkisebbek által szeret végbevitetni leghasznosbat — azon kiábrándult felfogásnak — ha úgy lehet mondani—,alkusza/ megkedveltetéje, mellyhez képest mindenki előtt teljes világba jöne, hogy Magyarország csak úgy lehet lehető legboldogabb, ha udvarával lehető legbarátságosb viszonyokban áll; ennek elérésére pedig semmi nem vezet olly biztosan—egy két szóval mondva, mielőtt e’ sarkkérdésrül bővebben volna alkalmam értekezni—mint először : ha a’ kormány figyelmét soha nem kerüli el, hogy a’ magyar nem akar, nem tud egyéb lenni, mint alkotványos magyar — ez által könnyűl, nehezül-e a’ kormányzás, ide számításba sem jővén; — ’s másodszor: ha viszont a’ magyar sem felejti soha is, hogy nem önálló ,nötelenc, de házas, és ekkép—bár tessék bár ne , mi szintelly kevéssé veendő számba — belé kell magát gondolhatnia és ildomosan belé is illeszthetnie azon nemzetek családi körébe, mellyek a’ közbirodalmat képezik, ’s mellybe belé iktatátt a’ sors, az isteni végzés, Vagy akármi — minek hasonlag hasztalan kifürkészni titkát, valamint hasznát is; minthogy az, mi van ’s mi létezik, nem kíván megmutatást, mert e’ nélkül sem vétethetik kérdésbe. (Jövő számban adjuk a’ folytatást.) Gr. Széchenyi István: Budapesti napló. Néhány hónap előtt egy igen tisztes, böcsületes német polgár halt meg hires Budavárában , mellynek megláthatásáért olly igen igen sok viszontagsággal daczolt egykor a’ peleskei nótárius; azon polgár néhány héttel halála előtt, életének midik évében, jelenlétünkben mondá , miszerint mégis csak sajnálja, hogy meg kell halnia, mielőtt Pesten lett volna. És ezen polgár Budán született, hogy pedig magyarul nem tudott, azt említenünk is fölösleg. Ez olly tény, mellyet pecsétes bizonyítványokkal is tanúsíthatunk , ’s ezért említjük most meg hogy. Török urnak a’ „Magyar Gazda" szerkesztőjének, több kedve lehessen Würtembergből néhány százezer gyarmatost szállítani hazánkba, nemzeti dicsőségünk öregbítésére. Tur ugyanis olly törökösen handabandáz lapja múlt vasárnapi számában ellenünk és az idegen elem mellett, hogy szinte csehül éreztük magunkat, midőn marezona harezbeszédét végig olvastuk. Igen is, mi végig olvastuk azt, és buzgón reményijük, hogy ez által vétkeink nem csekély részére nézve tökéletesen bűnhődtünk. Először is arra felelünk néhány szót, mi egyenesen e’ naplót illeti, l. i. a’ német kertész iránt lelt megjegyzésünkre. T. ur azt mondja , hogy a’ kérdéses egyed nem tud ugyan magyar értekezést írni, de azért magyarul beszélhet a’ napszámosakkal; tehát talán csalatkoztunk, gondoltuk, és még egyszer meglátogattuk a’ kertészt, ’s mit tapasztaltunk? Csodadolgokat! ő a’ hamut nem mondja mamunak, söt még a’ macskát sem nevezi kocskának, mint az egyszeri cseh kapitány ; de azért magyarul mégsem tud beszélni , habár Magyarország kellő középpontján született is, és igy csakugyan igazak maradnak szavaink , és mi azokból egyetlen bötüt sem vonunk vissza ; T. úr azon állítását pedig, hogy egész Magyarországban nem kaphatni magyarul jól beszélő kertészt, értjük : ügyes kertészt, szabad legyen egész tisztelettel nem hinnünk, azt ellenben erősen hinnünk , hogy minden magyar intézetnek v.igazi magyar lelkű bizományosának egyik fő kötelessége arról gondoskodni, hogy minden ügyeinek kezelésére lehetőségig magyar egyedeket alkalmazzon. Az sem tetszik T. urnak, hogy eféle ügyeket szőnyegre hozunk, és inkább óhajtaná, ha hézagainkat más tárgyakkal pótolnák. Bocsásson meg T. úr, hogy ezen talán saját maga szükségén segítő tanácsot nem követhetjük , mert mi érdekes anyagból még soha nem fogytunk ki; továbbá mi azt hiszszük, miszerint nemcsak illő , hanem egyszersmind mulaszthatlan kötelességünk hazánk minden nyilvános intézeteinek sáfárjai fölött szigorúan ellenőrködni, és mindent napfényre deríteni, mit azok tetteiben vagy nemzetiségünk kifejlésére nézve károsnak, vagy mit általánosan balságnak hiszünk. Tetszik , ez azután T. úrnak, vagy bárki fiának, azzal ugyan keveset gondolunk ! Ennélfogva tehát most ismét új észrevétellel bátorkodunk föllépni. Tudjuk ugyanis a’ „M. G."85. számából, hogy Frauendorfból több ezer darab alma- és körtefa, azaz vad csemete szállíttatott, mikbe annak idejében jó gyümölcsök fognak oltatni. Ezen csemetékért a vételáron kívül még fuvart és harminczadot is kelle fizetni! E’ pénzt tehát ismét a’ külföld nyelte el, ’s ugyan ki hinné, hogy hazánkban még csak néhány ezer vadcsemetét sem lehetne kapni, holott illyeket ajándékban is kaphatott az intézet! Vagy talán mulhatlanul szükséges, hogy a’ frauendorfi intézetet néhány forintocskával lekenyerezzük? Ezt nem hisszük. Azonkal T. ur még almamagot is külföldről hozatott, ’s mi ezt sem találjuk helyesnek , miután a’ gyümölcskiállitáson alkalmunk vala látni, hogy bizony Éva anyánk almája sem igen lehető szebb, mellybe olly kíváncsian harapott a’ paradicsomban. Hasznos ismeretek tárát is emleget T. ur, mire csak azt jegyezzük meg, hogy jó lesz, ha szorgalmatosan olvasgatja azon becses munkát, mert gondolatai ’s eszméji az által majd tágulandóak , ’s kissé gyakrabban fogja olvasóit eredeti czikkekkel megörvendeztethetni, sőt nagy utazását Debreczenböl Kisvárdáig is érdekesebben fogja majd leírhatni. Ennyit a’ napló ellenében tett észrevételeire. Mi az idegen elem melletti buzgalmát illeti, arra alkalmasint külön választ fog Tur nyerni, ’s mi csupán annyiban érintjük azt, mennyiben általányos szempontokból a’ napló megjegyzésit is sújtani akarja. Tudja meg tehát T.ur, hogy nekünk nemzetiségünk nélkül a’ lehető legmagasb és bárminemű jóllét sem kell. Guizot minden áron békét akar Francziaországban , T. ur pedig minden áron jóllétet, habár nemzetiségünkbe kerülne is az. T. ur csinálhat most egy kis bókocskát, mivel olly nagy férfival hasonlítottuk össze , ámbár különben kis dolgokat is bűn nélkül szabad a’ nagyokhoz hasonlítanunk. De az akarás még nem mindig szül ám eredményt! T. ur németeket akar behozni, és azt hiszi, hogy a’ sült veréb ez által mindjárt a’magyar parasztnak is szájába fog röpűlni.Ez óriási csalódás! Lássuk csak röviden:Bács és Krassómegyében sok német helység van, részint tisztán német, részint ráczokkal és oláhokkal vegyítve. E’ németek közül némellyek régebben települtek meg, mások ellenben csak korábbi időkben. Ezen utóbbiak általányosan gazdabbak mint a’ régiek. Miért ? Mert nálunk idővel ellustultak. ’S mi ennek oka ? A’ hiányos népnevelés ’s aránytalan földbirtok. Hát a’ ráczokra és oláhokra ragadt e valami német műveltség? Isten mentsen! Ők most is ollyanok, mint voltak. E’ néhány sorból hosszú értekezést lehetne nyújtani; de úgy hiszszük, hogy a’ tény maga is elég világosan beszél. Hozzunk mi bár millió németet országunkba , mindig csak ez lesz a’ végeredmény, azon egy különbséggel, hogy végre az idegen elem elhatalmasodván az erdélyi szászok és magyarországi tótok példáját fogja követhetni. Igen, akkor a’ németek is nemzetiségi önállást követelendnek, ’s azt teendik, a’ mit most az erdélyi szászok, kik még az erdélyi színházra és múzeumra sem fizetnek. Ha tehát nemzetiségünket virágzásra juttatni akarjuk, úgy min magunkból kell azt kifejtenünk. Tunya, tudatlan a’ magyar paraszt? Neveljétek el szorgalmas, értelmes emberré, szabályozzátok a’ földbirtoki arányt és jogot, ’s minden meg van nyerve, mert azt talán maga T. úr sem akarná kimondani, hogy a’ német paraszt valami különösen nemesi agyagból van gyúrva, a’ magyart pedig már szüleié- 34