Jó Pajtás, 1920. (12. évfolyam, 1-24. szám)

1920-08-01 / 15. szám

­ 15. szám. 227 JÓ PAJTÁS De most aztán nem tehettünk semmi kifogást. Felkeltünk, de íme, Jakab bácsi ágya üres volt, kihajtotta a kecs­kéket s a juhokat rendes szokása sze­rint a völgybe, ahol egész napját velük töltötte, vidáman szortyogtatva pipáját. A kis kecske is persze vele volt. Hát nem volt senki, aki megmondta volna Jakab bácsinak, hogy ma van a neve­lt apja? Ebben az időben, amelyről beszélek, a szikrázó gyufát hírből sem ismerték, a tűz akkor nagyon megbecsült jószág volt. Nem lehetett kényelmesen a zseb­ben hordani, mint ma, minden félelem nélkül, hogy esetleg kiégeti a zsebünket. Kemény ütésekkel csiholtunk a kőből tüzet, alig csillant meg, taplóval erősí­tettük a lángot, és jó ideig tartott, míg rendes tűz lett belőle. Minden egyes esetben az embernek jócskán meg kel­lett dolgoznia érte. Nagyon fáradságos, s türelmet kívánó munka volt ez , ennél még az én szelíd anyám is gyakran el­vesztette a türelmét. Bármilyen gondo­san takarta is be a parazsat a hamu alá este, reggelig majdnem mindég ki­aludt. Mennyit fáradt szegény anyám, hogy a parazsat ismét életre fújja a hamu alatt, é­s mindég hiába ! Akkor kezdődött a tűzcsiholás kővel, tapló­val, s bizony mi gyerekek már jócskán éhesek voltunk, amikor anyánk még a tüzet sem bírta meggyújtani, amelyen a reggelinket akarta megfőzni, így volt ez Jakab bácsi nevenapján is. Már jó darab ideje hallottuk, hogy anyánk csiholja a tüzet a konyhán, s végre felkiáltott: — Hát soha se lesz itt ma tűz!? Úgy látszik, a gonosz szellem belekö­pött a tűzhelybe, meg ebben a kőben sincs már egy szikra se, a tapló is nedves, s itt várnak a reggelire, aztán bejött a szobába s így szólt hozzám: — Menj, Péterke, fuss át Fazekas nénihez, kéretem szépen, adjon egy lá­bas parazsat a tűzhelyb­ől. Vigy egy kenyeret neki érte. Fuss hamar,, fiam, hogy egy-kettőre reggelizhessünk. Hamar felhúztam kis vászonnadrá­gomat, s úgy ahogy voltam, mezítláb, hajadon főtt, fogtam a jókora kenyeret, s futottam a parázsért. — Te napsugár, — mondottam, amíg mentem, — szégyeld magad, hiszen még egy levest sem tudsz megfőzni ! Most emiatt el kell mennem Fazekas nénihez ! De megállj csak! Nemsokára vidám lesz a tűzhelyünk, a lángok nyal­dosni fogják a fahasábokat, a fal piros lesz, a fazekak mormogni fognak, a füst kiömlik a kéményen keresztül, s el fog fedni téged. És igaza lesz, ha elfed téged, mert mi levest, meg kalá­csot fogunk ma enni, amit a Jakab bácsi nevenapjára fognak sütni, s mind­ebből semmit sem látsz ! Mialatt ilyen társalgást folytattam a nappal, s lefelé haladtam a lejtőn, el­fogott a csintalanság. A kenyér, ame­lyet a kezemben tartottam, oly kerek volt, mintha fából ki lett volna eszter­­gályozva. Nálunk mindég sokáig tar­tották a kenyeret, mert így kétszer annyi ideig ettük. Igaz, hogy néha evés idején vaskalapáccsal kellett szétdara­bolni. De az én kenyerem oly kerek volt, amilyennél kerekebb már bajosan lehe­tett volna, el-eleresztettem a lejtőn, aztán meg utána futottam, s ismét megfogtam. Nagyon mulatságos játék volt ez, s szerettem volna, ha összes testvéreim velem lehettek volna, s együtt gyönyör­ködhetünk benne. Amint így boldogan le s föl­futkároztam a lejtőn, egyszer csak eltévesztette a kenyerem az utat, elfutott, sebesebben a szélnél a két lábam között, igyekezett, gurult, vág­tatott, gyorsabban mint egy szarvas a vadászkutyák elől, letért a lejtőről, le a völgybe, s eltűnt szemem elől. Úgy álltam ott, akár egy tuskó, s azt hittem, összeesem az ijedtségtől, vagy legurulok én is a völgybe. Egy darabig fel-alá jártam, de mert semmit sem láttam a sűrűben, elrohantam Fa­zekas nénihez. Itt persze szép, nagy tűz égett a tűzhelyen. — Mit akarsz, Péterke ? — kérdezte a néni barátságosan. — Nálunk kialudt a tűz­­—hadartam gyorsan — nem tudunk főzni, s anyám egy fazék parazsat kér, s majd meg fogja adni a néninek !

Next