Jóbarát, 1970 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1970-01-29 / 5. szám

PÉLDAKÉPEINK A KOMMUNISTÁK NYOMDÁSZ Nem emlékszem, mióta tart a barátságunk Nikolits Árpáddal — de ez köztünk maradjon —, mert már szinte hallom válaszát: kezdete csak a számtanórának lehet... Meg a vitának, ami ezután kerekedne... Hogy miért tartom barátomnak? — azt tudom ám! Nyughatatlan ember. Két év alatt mesterséget tanult, nem is akár­milyet, nyomdász lett, gépmester — nem is akármilyen. Mondta egy­szer, hogy a dán szaklap szerint.. Nem, nem tanult meg dánul, lefor­dittatta a szöveget — nem tudom .lany gépmester fordíttat magának dánból. Ekkor az én Árpád barátom harmadik éve volt nyomdász.... Mondja aztán egyszer, hogy Lip­csében nyomdatechnikai-grafikai pályázatot hirdettek, és grafikus­társat keres, a nyomdai munkát ő végezné... Lipcséig hosszú ám az út, kezdődik a nagyváradi selej­tezővel, aztán a hazai pályázókkal, s csak a legjobb munkákat küldik oda. Nos, a Nikolits-Fux Pál pálya­munka megjárta Lipcsét, és szer­zőinek dicsérő oklevelet hozott. Szóval, nyughatatlan ember... Egy este mondja, hogy számításai sze­rint a gépi szedést, korrigálást fele időre lehetne csökkenteni, ha a kéziratok helyett magnóval dolgoz­nának. Mit mondhat ilyen ötletre az ember, aki nem is ért a szakmá­hoz? Bólogatott a nyomdaipar né­hány szakembere is. Két év múlva aztán felhív a barátom, s kérdezi hallottam, hogy máshol bevezették a magnóról szedést? De nem ez a nagy fogás: a matricamosást kellene valahogy gépesíteni, pél­dául ha ultrahanggal próbálkozná­nak.... Idén tavasszal kerestem a gép­teremben, mondták: tanár lett és délután tanít. Tanár? Igen, oktató, az új fiúkat tanítja. Harminckét éves tanára még nem volt a nyomdának Váradon. Most van. Volt — ezt ő mondja. — És most mi lesz? Semmi. Azaz lenne va­lami... írtam egy riportot, elolvas­­sátok? És ez számomra megint csak valami újat jelent, s azt hiszem, tízegynéhány év után még ma sem ismerem eléggé. Nyughatatlanabb, mint hinném? Olvasom a riportot és úgy érzem, barátom írása hamarább jelenik meg nyomtatásban, mint ez az írás a barátomról. Albumunk máso­dik lapján Ion An­­dreescu egyik híres festményét mutat­juk be. A nagy ro­mán realista festő je­lentős alkotásai kö­zül megemlítjük még: Útmenti ház, A szén­égető háza, Falu­végén, Szántás, Vá­sár Buzău környé­kén, A nagy út, A gémeskút, Tej Bar­­bizonban, Önarc­kép, Tölgyfaerdő, A premonti sziklák. Parasztlány portréja — olajfestmény (A Köztársaság Szépművészeti Mú­zeuma, Nemzeti Galéria) HORIA HORŞIA". ION ANDREESCU Andreescu életpályája akkor zá­rult, amikor más még alighogy meg­találja a maga sajátos egyéniségét a művészetben. 32 éves korában már komoly életmű volt a háta mö­gött, ennek láttán mondhatta Gr­­gorescu: «Andreescunál nem volt nagyobb művésze ennek az ország­nak...» És valóban, egyike legjelen­tősebb festőinknek, a múlt század második felében, egyetlen évtized alatt alkotott műve semmit sem vesztett értékéből. Maradandósá­­gát főleg realista látásmódjának, eredeti értelmezésének, kivételes természetfelidéző képességének köszönheti. A tájak, virágok és csendéletek festője ugyanakkor ki­váló portré-festő. Itt láthatjátok egyik legjelentősebb alkotását eb­ből a műfajból. Háromféle cím alatt szokás emlegetni: Parasztlány, port­réja, Parasztlány zöld nagykendővel, Zöld fejkendős parasztlány. A kép a 1 1850-1882 ) festő utolsó éveiből való, széles vonalakkal és mértéktartó színek­kel fejezi ki a fiatal nő lelki finom­ságát és egyben határozott karak­terét. Andreescut érdekelte az egy­szerű emberek nehéz, küzdelmes élete, felfedezte bennük a szilárd emberi méltóságot, mint ahogyan a tájakban meglátta a tágas tereket, a természet monumentalitását. A művész üzenetét egymásnak adják át a múló évtizedek. MEGDICSÉRJÜK Zsigmond Évát, aki alig 13 éves, a marosvásárhelyi «Bolyai» is­kola ötödik osztályában tanul, egyaránt szeretik tanárai, tanuló­társai, mert szerény és barátságos kislány, no meg jól tanul és szívesen segít másoknak is. Vajon mit csinál otthon, hogyan osztja be idejét, hiszen játszani is kell, s van is, akivel, kis húgával, aki most második elemista. Ha nem tudnánk Éváról, hogy elfoglaltsága mellett még sportol és balettezik is, önszorgalomból fest és verseket ír, talán nem is volna érdekes időbeosztása, íme, mit mond Éva: — Először mindig megtanulom a másnapi leckémet, aztán edzésre megyek. A sportpálya után jólesik ismét elővenni a könyvet, s ilyenkor olvasni meg irogatni szoktam, vagy festeni. Ez nekem öröm. Hetenként többször elmegyek a balett-körbe, s ott, ha fizikailag ki is fáradok egy kicsit, aztán ismét kedvem van itthon foglalatoskodni. Biztosra vesszük, ha továbbra is ilyen lelkiismeretesen és szorgalmasan dolgozik, meg lesz az eredménye!

Next