Jogi Hirlap, 1939. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1939-07-02 / 27. szám
JOGI HÍRLAP 202 vezeti, az következik, hogy ez a joghatály a sorrendi végzés jogerőre emelkedésével már beáll és sem a már megtörtént kielégítést, sem a sorrendi végzés rendelkezése szerint, utóbb leendő kielégítést külön per útján megtámadni rendszerint nem lehet, hanem csak az 50. sz. teljesülési határozat indokolásában felhozott kivételes esetekben. — V. C. 778—1939. Hutás másodelnök, 1939. V. 10. 525. Kártérítés. Veszélyes üzem köre. A felperes akként szenvedett balesetet, hogy motorkerékpárjával az egyik vasúti átjárónál lévő sorompó tartóoszlopába ütközött. A perben megállapítást, nyert, hogy a felperes a kérdéses alkalommal az átjáró út jobboldalán haladt, amely történetesen javítás alatt állott. A felperes kártérítési keresetét egyfelől az alperes vasút tárgyi felelősségére, másfelől a méltányosságra és a vétlen károkozás szabályaira alapítja. A Kúria a következő indokolással utasítja el a keresetet: Téves az első bíróság ítéletének a fellebbezési bíróság által helyesnek elfogadott az az álláspontja, hogy az alperes kártérítési kötelezettségére a tárgyi felelősségnek az 1874. évi XVII1. tc.-ben meghatározott szabályait kell alkalmazni. Ezeknek a szabályoknak az alkalmazása a m. kir. Kúria 84. sz. polgári jogegységi döntvénye szerint már ezért sem foghat helyet, mert a felperes balesete nincs okozati összefüggésben azokkal a körülményekkel, amelyekre figyelemmel az alperes üzeme veszélyes üzemnek minősül. A felperes balesete ugyanis úgy következett be, hogy ő a motorkerékpárján haladva, beleütközött az alperes vágányai mellett felállított sorompó tartóoszlopába. Az alperes üzeméhez tartozó berendezési tárgyak közül egyedül ennek a tartóoszlopnak volt szerepe a baleset előidézésében, márpedig nyilvánvaló, hogy az ezzel való összeütközés veszélye nem volt nagyobb, mint az úttesten szilárdan elhelyezett bármely más oszloppal vagy hasonló tárggyal való összeütközés tekintetében fennálló veszély és kétségtelen az is, hogy a vaspályaüzemet nem az ilyen eshetőségekre tekintettel kell veszélyes üzemnek minősíteni, a törvény tehát nem az ilyen veszélyre tekintettel mondta ki a vaspálya-üzem fenntartójának tárgyi felelősségét. Az, hogy a vágányokon ott, ahol azok a közutat keresztezik, javítási munkát végeztek és emiatt az úttestnek egyik oldala a közúti közlekedésre időlegesen alkalmatlanná vált, szintén nem olyan körülmény, amely az alperes üzemének veszélyes üzemmé minősítése szempontjából figyelembe jöhet. De ha az alperes által fenntartott veszélyes üzem működése a felperes balesetének közreható oka lett volna is, akkor sem lehetne az alperes tárgyi felelősségét megállapítani amiatt, mert a felperes maga is veszélyes üzemű járóműnek — motorkerékpárnak — a használata közben szenvedte a balesetet és ezért a m. kir. Kúria 551. sz. elvi határozatában is kifejezésre jutó azt a jogszabályt kellene alkalmazni, hogy ha a kárt két veszélyes üzemnek működése az üzemek körében idézte elő, a veszélyes üzemekre vonatkozó rendelkezéseknek az egyik, vagy másik fél javára alkalmazása helyett a felelősség megállapításánál az általános magánjogi szabályok az irányadók. Ezek szerint nem az alperesnek kell a tárgyi felelősség alól őt az 1874. évi XVIII. tc. 1. §-a szerint mentesítő okot kimutatnia, hanem a felperesnek kell az alperes tagadásával szemben bebizonyítania, hogy a balesetet az alperes valamely közegének, vagy megbízottjának vétkes magatartása okozta. A felperes balesetének közvetlen előidézője az volt, hogy ő az út baloldaláról, amelyen szabály szerint haladnia kellett volna és amelyen baj nélkül át is haladhatott volna a vasúti átjárón, az útnak az éppen javítás alatt álló és ezért közlekedésre alkalmatlan jobb oldalára tért át. Ez pedig szabálytalan magatartás volt a felperes részéről, még akkor is, ha ő arról, hogy az úton javítás folyik, egyáltalán nem is tudott. Ha a felperesnek a vasúti átjáróra, ahol a javítási munka folyt, az út kanyarodása miatt nem volt szabad kilátása, ameddig az átjáróra vagy annak a közvetlen közelébe nem ért, — amint ezt a felperes állította, — akkor már emiatt is el kellett készülnie arra, hogy az úttest szabálytalan oldalára áttéréséből veszély származhatik, ha pedig látta az átjárót olyan távolságból, amely elegendő volt arra, hogy a járművet a helyes irányba vezesse, akkor látnia kellett, a neki karfelemeléssel jelzást adó vasúti munkást, sőt magát a felbontott úttestet és az azon dolgozó munkásokat is. Az előadottaknál fogva az alperes kártérítési felelősségét közegeinek vagy megbízottainak vétkes magatartása alapján megállapítani nem lehet. Azt, hogy az alperes a vétlen kártérítési felelősség szabályai szerint a méltányosság alapján köteleztessék a felperes kárának megtérítésére, már egymagában az a körülmény kizárja, hogy a balesetet legalább részben — éspedig túlnyomó részben —a felperes saját hibája okozta. Egyébként az alperes közegeinek a terhére olyan tárgyilag jogellenes, bár vétlen magatartást sem lehet megállapítani, amely a felperes balesetével kimutathatóan okozati összefüggésben lenne és ekként az alperes vétlen kártérítési felelősségének a megállapítására alapul szolgálhatna. — С. I 1556—1939. Jakab, 1939. V. 10. 526. Ideiglenes vasúti alkalmazottak szolgálati jogállása. Az alperes vasútvállalatnál ideiglenes alkalmazotti minőségben szolgáló felperesek önkéntes toborzás folytán katonai szolgálatra vonultak be, mire az alperes vasút a felperesek szolgálati jogviszonyát néhány hónappal a szolgálat állandóvá válásához szükséges 3 év letelte előtt szabályszerű felmondással megszüntette. Az elbocsátásuk jogtalanságát vitató felperesek keresetét a Kúria a következő indokolással utasítja el: A Szolgálati Szabályzat 4. §-a 2. pontjának ama rendelkezése szempontjából, hogy a fegyvergyakorlaton vagy a póttartalékosok katonai kiképzésén kívül másnemű tényleges szolgálatban töltött idő az állandó vasúti alkalmazottá váláshoz szükséges három évi szolgálati időbe be nem számít, közömbös az, hogy az alkalmazott az állam fegyveres erejének kötelékében általános védkötelezettség alapján vagy toborzás útján teljesít-e katonai szolgálatot. Az idézett szakasznak az a szabálya, hogy a fegyvergyakorlaton és a póttartalékosok katonai kiképzésében töltött idő vasúti szolgálatban töltött időnek számít, nyilvánvalóvá teszi, hogy a másnemű, tényleges katonai szolgálat beszámítása ennek hosszabb időtartama miatt és így a vasúti szolgálat tartósabb szünetelése okából van kizárva. Ezért a perben nincs jogi jelentősége annak, hogy a felperesek ideiglenes alkalmazásuk során nem általános hadkötelezettségük alapján, hanem önkéntes toborzás folytán vonultak be katonai szolgálatra. Az 1914:XVII. tc. (Vasúti üzleti rendtartás) 53. §-ának IV. pontja és a Szolgálati Szabályzat 72. §-ának 3. pontja szerint az ideiglenes alkalmazottnak a szolgálatot bármikor, minden indokolás nélkül fel lehet mondani. Az alperes vasút azzal, hogy adott esetben a szolgálati viszonyt — a szabályszerű 14 napi felmondás előrebocsátásával — a szolgálat állandóvá válásához szükséges 3 év letelte előtt néhány hóval megszüntette, törvényes jogát gyakorolta és a felmondási jognak ilyen gyakorlását — tekintettel az ideiglenes alkalmazás 3 évi határidejének célzatára is (időtartamtűzés az alkalmasság elbírálására) — nem lehet nyilvánvalóan csak károsítás céljából történtnek és így rosszhiszeműnek tekinteni Az alperes jogosítva volt az ideiglenes alkalmazott felperesek szolgálati minősítését mérlegelni és alkalmazásuk állandóvá válásának — a saját elhatározása körében — kellő idejű felmondással gátat vetni. — C. 11. 558—1939. Ludvig, 1939. V. 4. 527. Bontóper. Fajtalankodás. A fajtalankodásra a bontóperben felhozott tényeket a Tábla azért nem minősítette a Ht. 76. §-ában meghatározott bontóoknak, mert az életközösség nem ebből az okból szűnt meg, már pedig a Ht. 1939. JÚLIUS 2.