Jogtudományi Közlöny, 1869
1869-11-21 / 47. szám
Kitetszik ez egyrészről sz. István II. rendeletének, bevezetéséből, hol maga ekként szól : „§. 2. Et quomamumaquaeque gens propriis regitur legibus" — hol tehát beismeri, hogy az ország lakosainak már vannak saját törvényeik. De kitetszik másrészről sz. István I. rendeletének 7-ik fejezetéből is, hol sz. István fiát, Imrét, arra inti, hogy intézkedéseiben az ország nagyjainak tanácsát kövesse. És még inkább kitetszik ez onnan, hogy sz. István a II. rendelet 6. fejezetében a királyt megillető javakról és jogokról is épen úgy rendelkezik, miként a lakosokéról , világosan kijelentvén , hogy valamint jogteljességgel birják a lakosok tulajdonaikat, épen ugy jogteljességgel birja és birhassa a király a magáét; mert hogy nem ezen 6-ik fejezettel alapította meg sz. István a királyi birtokjogot az országban, és nem az 5. fejezettel adott a honfiaknak oly jogot, melylyel azok azelőtt nem birtak. Sz. István II. rendeletének 5. fejezete a honpolgárok szabad rendelkezési jogát halál esetében is elismervén, e szabad rendelkezés — miként mondom, megszorítás nélkül Kálmánig fennállott, s Kálmán kezdette e rendelkezési jogot I. rendeletének 20. és 21. fejezetében megszorítani, mely megszorítás azonban — úgy látszik — annál kevésbbé emelkedhetett érvényre, mert II. András aranybullájának 4 czikkében már a következő szavak olvashatók : „Artic. IV. De facultate servientium disponendi de rebus et possessionibus suis." „Si quis serviens sine filio decessit, quartam partem possessionis filia obtineat. — De residuo sicutipse voluerit, disponat." „§. Et si morte praeventus disponere non potuerit, propinqui sui, qui eum magis contingunt, obtineant. — Et si nullam poenitus generationem habuerit, rex obtinebit." András e törvénye a honfiaknak halál és magszakadás esetére korlátlan rendelkezési jogát ismervén el, e jogot itóbb I. Lajos szorította meg azon rendeletében, melylyel II. András aranybulláját megerősítette. —Idézzük az idevágó szavakat : ,.§. 11. Excepto solummodo ano articulo praenotato de eodem privilegio excluso, eo indelicet, quod nobiles homines sine haerede decedentes possint, et querant ecclaesiis, vei aliis, quibus volunt in vita, vei in morte dare, et legare possessiones eorum vendere, vei alienare. Imo ad ista facienda nullampoenitus habeant facicitatem, sed inter fratres proximos, et in generationes eorundem ipsorum possessiones de jure, et legitime, et pure, et simpliciter, absque contradictione aliquali devolvantur." E megszorítás eléggé szigorú volt, de — miként látjuk — magszakadás esetében az oldalági rokonokat mégsem zárta ki. Azonban elég különös, hogy noha már Kálmán I. rendeletének 21. szakasza a vett javakat és örökségeket (hoereditates) az adományozottaktól élesen megkülönbözteti, II. Lajos elégségesnek tartotta a szóban forgó megszorítást a legnagyobb átalánosságban tartani ugyan, de a királyi örökösödést, vagyis a háramlékot (caducitas) világosan megemlíteni elmulasztotta, amennyiben csak is a szabad rendelkezhetést tagadja meg a magszakadóktól, az örökösödést pedig az oldalági rokonok számára tartja fenn. Nagy Lajos e rendelete 1351-ik évről szólván, utóbb a magyar örökösödés mintegy 163. év lefolyása alatt, oly alakulásokon ment át, melyek Werbőczy idejében 1514-ben, már végleges megállapodásra jutottak, s melyek folytán a magyar örökösödési rendszer a H. T. K. I. r. 10. 17. 47. 69. czikkelyek tanúsítása szerint azon alakot nyerte, melyet az 1848. évet megelőző korból ismerünk és ismertünk. Mielőtt azonban e végleges megalakulás bekövetkezett, közbejött II. Lajos feljebbi törvénye után 88 évvel, tehát már a második nemzedék alatt az 1439. évi 16-ik tv. czikk Albert alatt, hol a király világosan azt igéri és fogadja, hogy nem idegeneknek s külföldieknek, hanem az ország érdemes fiúnak fog jószágokat és birtokjogokat adományozni. — És ezen törvényünk az, mely Nagy Lajos följebbi törvénye után 1351-ből megakadályozta azt, hogy a magyar föld a királyok birtokába teljes tulajdoni joggal menjen át, hanem épen ugy, mint a szent korona, melylyel szintén a nemzet rendelkezett, a nemzeté, s annak tulajdona maradjon. Ezek előrebocsátásával átmegyek azon örökösödési rendszerre, mely a magyar korona országaiban az 1848. évet megelőzőleg, ugy a végrendelkezés esetében, mint végrendelet hiányában divott. SIMON FLÓRENT: A semmizési jog gyakorlatára az 1868. évi LIV. t. cz. által hivatott birói hatóságok. Azon értelem szerint, melyet az 1868. évi LIV. t. cz. idevonatkozó intézkedéseinek a magas curia semmitő osztálya folyó évi julius 7-én 122. sz. alatt, itélő osztálya pedig folyó évi julius 26-án 153. sz. alatt hozott határozatából kitűnőleg tulajdonított, a semmitőszék ebbeli hatósága egyedül azon alaki hibákra terjedne ki, melyeket a mondott törvényben megállapított rendes bíróságok követnek el; ellenben a 22 — 28. §§-ában érintett bíróságok által elkövetettekre nézve a semmitő hatalmat felülvizsgálat útján a legfőbb ítélőszék gyakorolná, az eddigi mód szerint ezentúl is, mint a volt hétszemélyes tábla utódja. Ugyanis a semmitőszék hivatkozott határozatában (1. a „Jogtudományi Közlöny" 32-ik számához mellékelt curiai határozatok közt 11. alatt) a folyó évi márczius 30-án kelt igazságügyminiszteri rendelet XIX. cz. 1. pontja alapján az urbéri, s igy minden ezen czikkben felszámlált perekre nézve magát illetéktelennek nyilvánította; ezen perek felülvizsgálat utján az itélő osztály mint semmitőhatóság alá esnének. A magas curia ítélő osztálya pedig is váltó ügyekre nézve e hatalmat maga részére annálfogva követelte, mert a váltóvégrehajtások tárgyában folyó évi áprilisán kelt igazságügyminiszteri rendelet 74. §. és a fent hivatkozott i. cz. 26 — 29.§§. a váltó- és kereskedelmi ügyekben a fokozatokat határoztan kijelölték, másrészről pedig az eljárást a fennálló gyakorlat szerint tartották fenn, e szerint pedig a semmiségi panaszok a hétszemélyes táblához terjesztettek fel, s általa láttattak el. A közlő igénytelen véleménye szerint, a magas curia mindkét osztályának ezen határozatai téves alapra fektették, és ezek iránti felszólalásra azon meggyőződés indította, hogy a ,,Jogtudományi Közlöny mely a curia elvi jelentőségű határozatait nemcsak köztudomásra hozás végett, tájékozásul és követésül, hanem különösen azért is közli a szakértő közönséggel, miszerint azok felett felmerülhető észrevételeket hasábjain felvéve, üdvös eszmecserére nyújtson alkalmat, egyszersmind pedig az igazságügyminisztérium figyelmét felhíva, ez a törvény körüli tévedések meggyökeresedésének ideje korán a maga útján, és módján elejét vehesse. Egyébiránt közlőnek az lévén meggyőződése, hogy ha valahol, úgy bizonyára a fenforgó kérdésnek fejtegetésénél nem vétethetik az tekintetbe, hogy ki a mondó, hanem az, hogy mi mondatik, ezen okból erre vonatkozó nézeteit névtelenül beküldeni határozta el magát.