Jogtudományi Közlöny, 1871

1871-08-01 / 31. szám

így elvontan amúgyis meddő kérdésétől eltekintünk, a lehető különbség immár tisztán áll, mely hol consoli­dátió és codificátió, hol incorporátió és codi­ficátió közt szokott létezni. Consolidátiónak oly összefoglaló törvényhoza­tal neveztetik, melynél a valamely tárgyra vonatkozó és eddigelé különböző régibb és újabb egyes törvények­ben foglaltatott valamennyi szabványok egyesíttetnek, codificátiónak pedig annak ellenében egy egész jogi életkör rendezéséhez megkívántató valamennyi jogszab­ványoknak rendszeres és kimerítő feldolgozása. Amaz czélszerűnek tartatik, ha idő múltával és a viszonyok és nézetek lassú változtával egyes tárgyra vonatkozólag oly számos és annyira különféle törvények halmozódtak össze, hogy a valóban érvényes jog csak nehezen ismer­hető fel vagy épen kétes, mihez képest egyszerűsítés és felvilágosítás a consolidátió czélja; ellenben codificátió akkor javaltatik, midőn a valamely életkörre vonatkozó jog lényegein különböző kütforrásokon vagy épen ellen­tétes alapelveken nyugszik, vagy ped­ig, midőn gyökeres átalakítás szándékoltatik, a nehezebb feladat itt az lé­vén, átható alapeszméket felállítani és ezeket az illető jogi és­zkör valamennyi viszonyain részletesen megala­kítani és keresztülvinni. Csak részben esik össze ez ellentéttel, a jogi élet helyesebb felfogásán alapul, s azért sokkal találóbb azon különböztetés, mely incorporátió és codificátió nevezete alatt létezett. Amaz: összegyűjtése, megrostá­lása és czélszerű rendezése a valamely életkörre vonat­kozó és érvényben lévő összes jogszabványoknak, hogy azáltal az addigi jog összes tartalma fentartassék, csak egyesben változtassék; emek: összefoglalása és utoni formulázása valamely életkor összes jogának, a­mint ez a törvényalkotás pillanatában a törvényhozás, illetőleg a törvénykészítők tudatában volt és azontúl érvényre van hivatva. Az átfogó törvényművek vagy törvénykönyvek körüli különbség tehát legfőkép azon viszonyra vonat­kozik, melybe az új törvénymű tartalma az addigi jog tartalmával helyeztetik, vagyis azon kérdésre, teljesen eltörli-e amaz az utóbbit, avagy pedig érvényben hagya­tik-e a sem fel nem vett, sem ellenkező szabvány felvé­tele által határozottan nem mellőzött régibb jog? És ezen kérdés ugyanazon egy törvénykönyv tartalma iránt is nyerhet különböző megfejtést, mennyiben t. i. az, mint p. o. a szász polgári törvénykönyv, helyenként incorporálhat, helyenként codificálhat is, meddig a tör­vényhozás az addigi jogot megtartani akarta, incor­porátiónak veendő, a­hol a múlttal szakított, codificá­tiónak. Ezen abstract szempontokat és irányeszméket, me­lyek helyességéről a jogelmélet mai tana és a legújabb törvényhozatali tapasztalat együttesen kezeskednek, kiin­dulásul vévén, már most a magyar törvényhozás által magánjog dolgában megoldandó concret feladat és en­nek miként eszközlendő megoldásának módozatai állapí­tandók meg. (Folyt. köv.) A polgári peres eljárás reformja. (Folytatás.) A tárgyalási elv, egész merevségében alkalmazva, az anyagi igazság megközelítését nem teszi lehetővé, ellenben az anyagi igazság leginkább kideríthető, a tár­gyalási elv szabadabb felfogása mellett, s épen a tárgya­lási elv e szabadabb felfogása teszi lehetővé, hogy a kérdezési jog, az igazság kiderítésének ezen egyik legfontosabb eszköze, a mely a vizsgáló rendszerben a fő szerepet játsza, meg tisztultan s a peres eljárásban mindenkor szem előtt tartandó magánjogi elvnek teljes méltánylása s méltatásával, a tárgyaló rendszerbe is behozható.­­ A kérdezési jog ezen alakjában az anyagi igazság megközelítését s a tárgyalási elvnek, (helyes értelemben véve) keresztülvitelét egyedül teszi lehetővé, s a bit­ónak, mint a jog őrének az igazság kiderítésére irányult tevékenységét a felek szabadságával helyes összhangba hozza. A kérdezés jogát azon perrendtartások, melyek a szóbeliség rendszerére vannak fektetve, (Badeni perv. 276. §, Franczia 119. §.) de leginkább átalánosságokban maradnak, a hannoveri prot. 111. §-a habár parancsolólag nem mondja is ki, hogy a kérdés a felek előterjesztéseiből legyen merítve, mindazáltal világosan arra utalja a bírót, hogy a „felek előadásainak alapját képező tények­ről meggyőződést szerezzen", tehát ugyanazt mondja, mit fentebb a tárgyalási elv helyes értelmezéséről mon­dottunk: t. i. a bíró jogosítva van az előadások alapján a tényeket, melyekre a felek előadásaikat alapítják, meg­vizsgálni. A hannoveri pvdt. idézett §-a továbbá azt rendeli, hogy ha a lényeges állításokra az ellenfél épen nem, vagy nem határozottan nyilatkozott, a bíróság, akár kéri erre őt a másik fél, akár nem, utasítást adhat arra, hogy az ellenfél nyilatkozzék, mert ellenkező esetben az fog feltételni, hogy a másik fél állítását beismerte. Habár a hannov. perrendtartás igen sokban meg­tartja az esetlegi elvet, e pontban azt kiküszöbölte; a „qui tacet consentit" vagyis a hallgatag beismerés fictió­ját a fentebbi intézkedés elveti, és a hallgatással mel­lőzött körülményre nézve, a fél megkérdezését rendeli e részben az intézkedés egészen correct. Ha a fél, nem­csak ellenfele állítására, hanem a bírónak azon kérdé­sére, hogy azt elismeri-e vagy nem? s mit tud ellene felhozni ? nem nyilatkozik, akkor a bíró — nem kény­szeríthetvén a félt a tárgyalásra — abból szél, a­mit ki bírt deríteni, de azért az ellenfél állításait nem kell szükségkép beismertnek vennie, mert részint a per körülményeiből, részint a felek későbbi nyilatkozatai­ból, a biró meggyőződhetik arról, hogy a kérdéses állí­tás nem való, s azt ez esetben mindkét fél által elfoga­dottnak nem mondhatja ki; — mert a biró nem ítélhet meggyőződése ellen, ha olyant mond ki igaznak, a­mit lelkiismeretében — maga sem tart annak, az ítélet fiction fog alapulni, s az anyagi igazság nem fog ki­derittetni. A hannoveri prdt. kifejezése helyett czélszerűbben használtathatott volna az, hogy ha a fél a kérdésre nem válaszol, a bíró a per körülményei szerint a felmerült tények s bizonyítékok alapján fog ítélni.­­ Ha a per egyéb körülményei a homályban maradt kérdésre vilá­got nem vetnek, a biró veheti ugyan elismertnek a hallgatással mellőzött körülményt, de nem tartozik szükségkép beismertnek venni. A bírónak a való megbirálásában teljes szabad­ságot kell engedni, ha az törvényhozó szabályokat ír elő, mit, mikor s milyen körülmények közt, s mennyi­ben vehet a biró igaznak, a biró nem a concret esetet fogja megítélni, hanem a concret esetet egy átalános normára fogja rá­kényszeríteni. Nem lehet tehát előleg kimondani, hogy mit vegyen a bíró beismertnek, ezt a biró belátására kell bízni. De nemcsak a beismerésre, hanem más bizonyíté­kokra sem lehet előleges szabályokat felállítani a rész­ben, mit s mennyiben tartson a biró igaznak. A biró nem ítélhet jobb meggyőződése ellen, s a törvényhozás a bíró lelkiismeretét nem helyettesítheti az által, hogy

Next