Jogtudományi Közlöny, 1871
1871-08-01 / 31. szám
így elvontan amúgyis meddő kérdésétől eltekintünk, a lehető különbség immár tisztán áll, mely hol consolidátió és codificátió, hol incorporátió és codificátió közt szokott létezni. Consolidátiónak oly összefoglaló törvényhozatal neveztetik, melynél a valamely tárgyra vonatkozó és eddigelé különböző régibb és újabb egyes törvényekben foglaltatott valamennyi szabványok egyesíttetnek, codificátiónak pedig annak ellenében egy egész jogi életkör rendezéséhez megkívántató valamennyi jogszabványoknak rendszeres és kimerítő feldolgozása. Amaz czélszerűnek tartatik, ha idő múltával és a viszonyok és nézetek lassú változtával egyes tárgyra vonatkozólag oly számos és annyira különféle törvények halmozódtak össze, hogy a valóban érvényes jog csak nehezen ismerhető fel vagy épen kétes, mihez képest egyszerűsítés és felvilágosítás a consolidátió czélja; ellenben codificátió akkor javaltatik, midőn a valamely életkörre vonatkozó jog lényegein különböző kütforrásokon vagy épen ellentétes alapelveken nyugszik, vagy pedig, midőn gyökeres átalakítás szándékoltatik, a nehezebb feladat itt az lévén, átható alapeszméket felállítani és ezeket az illető jogi észkör valamennyi viszonyain részletesen megalakítani és keresztülvinni. Csak részben esik össze ez ellentéttel, a jogi élet helyesebb felfogásán alapul, s azért sokkal találóbb azon különböztetés, mely incorporátió és codificátió nevezete alatt létezett. Amaz: összegyűjtése, megrostálása és czélszerű rendezése a valamely életkörre vonatkozó és érvényben lévő összes jogszabványoknak, hogy azáltal az addigi jog összes tartalma fentartassék, csak egyesben változtassék; emek: összefoglalása és utoni formulázása valamely életkor összes jogának, amint ez a törvényalkotás pillanatában a törvényhozás, illetőleg a törvénykészítők tudatában volt és azontúl érvényre van hivatva. Az átfogó törvényművek vagy törvénykönyvek körüli különbség tehát legfőkép azon viszonyra vonatkozik, melybe az új törvénymű tartalma az addigi jog tartalmával helyeztetik, vagyis azon kérdésre, teljesen eltörli-e amaz az utóbbit, avagy pedig érvényben hagyatik-e a sem fel nem vett, sem ellenkező szabvány felvétele által határozottan nem mellőzött régibb jog? És ezen kérdés ugyanazon egy törvénykönyv tartalma iránt is nyerhet különböző megfejtést, mennyiben t. i. az, mint p. o. a szász polgári törvénykönyv, helyenként incorporálhat, helyenként codificálhat is, meddig a törvényhozás az addigi jogot megtartani akarta, incorporátiónak veendő, ahol a múlttal szakított, codificátiónak. Ezen abstract szempontokat és irányeszméket, melyek helyességéről a jogelmélet mai tana és a legújabb törvényhozatali tapasztalat együttesen kezeskednek, kiindulásul vévén, már most a magyar törvényhozás által magánjog dolgában megoldandó concret feladat és ennek miként eszközlendő megoldásának módozatai állapítandók meg. (Folyt. köv.) A polgári peres eljárás reformja. (Folytatás.) A tárgyalási elv, egész merevségében alkalmazva, az anyagi igazság megközelítését nem teszi lehetővé, ellenben az anyagi igazság leginkább kideríthető, a tárgyalási elv szabadabb felfogása mellett, s épen a tárgyalási elv e szabadabb felfogása teszi lehetővé, hogy a kérdezési jog, az igazság kiderítésének ezen egyik legfontosabb eszköze, a mely a vizsgáló rendszerben a fő szerepet játsza, meg tisztultan s a peres eljárásban mindenkor szem előtt tartandó magánjogi elvnek teljes méltánylása s méltatásával, a tárgyaló rendszerbe is behozható. A kérdezési jog ezen alakjában az anyagi igazság megközelítését s a tárgyalási elvnek, (helyes értelemben véve) keresztülvitelét egyedül teszi lehetővé, s a bitónak, mint a jog őrének az igazság kiderítésére irányult tevékenységét a felek szabadságával helyes összhangba hozza. A kérdezés jogát azon perrendtartások, melyek a szóbeliség rendszerére vannak fektetve, (Badeni perv. 276. §, Franczia 119. §.) de leginkább átalánosságokban maradnak, a hannoveri prot. 111. §-a habár parancsolólag nem mondja is ki, hogy a kérdés a felek előterjesztéseiből legyen merítve, mindazáltal világosan arra utalja a bírót, hogy a „felek előadásainak alapját képező tényekről meggyőződést szerezzen", tehát ugyanazt mondja, mit fentebb a tárgyalási elv helyes értelmezéséről mondottunk: t. i. a bíró jogosítva van az előadások alapján a tényeket, melyekre a felek előadásaikat alapítják, megvizsgálni. A hannoveri pvdt. idézett §-a továbbá azt rendeli, hogy ha a lényeges állításokra az ellenfél épen nem, vagy nem határozottan nyilatkozott, a bíróság, akár kéri erre őt a másik fél, akár nem, utasítást adhat arra, hogy az ellenfél nyilatkozzék, mert ellenkező esetben az fog feltételni, hogy a másik fél állítását beismerte. Habár a hannov. perrendtartás igen sokban megtartja az esetlegi elvet, e pontban azt kiküszöbölte; a „qui tacet consentit" vagyis a hallgatag beismerés fictióját a fentebbi intézkedés elveti, és a hallgatással mellőzött körülményre nézve, a fél megkérdezését rendeli e részben az intézkedés egészen correct. Ha a fél, nemcsak ellenfele állítására, hanem a bírónak azon kérdésére, hogy azt elismeri-e vagy nem? s mit tud ellene felhozni ? nem nyilatkozik, akkor a bíró — nem kényszeríthetvén a félt a tárgyalásra — abból szél, amit ki bírt deríteni, de azért az ellenfél állításait nem kell szükségkép beismertnek vennie, mert részint a per körülményeiből, részint a felek későbbi nyilatkozataiból, a biró meggyőződhetik arról, hogy a kérdéses állítás nem való, s azt ez esetben mindkét fél által elfogadottnak nem mondhatja ki; — mert a biró nem ítélhet meggyőződése ellen, ha olyant mond ki igaznak, amit lelkiismeretében — maga sem tart annak, az ítélet fiction fog alapulni, s az anyagi igazság nem fog kiderittetni. A hannoveri prdt. kifejezése helyett czélszerűbben használtathatott volna az, hogy ha a fél a kérdésre nem válaszol, a bíró a per körülményei szerint a felmerült tények s bizonyítékok alapján fog ítélni. Ha a per egyéb körülményei a homályban maradt kérdésre világot nem vetnek, a biró veheti ugyan elismertnek a hallgatással mellőzött körülményt, de nem tartozik szükségkép beismertnek venni. A bírónak a való megbirálásában teljes szabadságot kell engedni, ha az törvényhozó szabályokat ír elő, mit, mikor s milyen körülmények közt, s mennyiben vehet a biró igaznak, a biró nem a concret esetet fogja megítélni, hanem a concret esetet egy átalános normára fogja rákényszeríteni. Nem lehet tehát előleg kimondani, hogy mit vegyen a bíró beismertnek, ezt a biró belátására kell bízni. De nemcsak a beismerésre, hanem más bizonyítékokra sem lehet előleges szabályokat felállítani a részben, mit s mennyiben tartson a biró igaznak. A biró nem ítélhet jobb meggyőződése ellen, s a törvényhozás a bíró lelkiismeretét nem helyettesítheti az által, hogy