Jogtudományi Közlöny, 1873
1873-01-22 / 4. szám
Nyolcaadik évfolyam. 4 • a J06TDD0H A kéziratok bérmentve a szerkesztőhöz, a megrendelések A kiadóhivatalhoz intézendők. ^(aVt/n ^-st-ti TARTALOM: A magánjogi elévülésről. Dr. Haller Károly, kolozsvári kir. egyet tanár úrtól. — A büntetőjog világtörténeti fejlődésének vázlata Dr. Schnierer Aladár pesti kir. egyet. tanár úrtól.— A képviselési elv a magánjogban. Dr. Farkas Lajos kolozsvári egyetemi jogtanár úrtól. — A kereskedelem történeti fejlődése a legújabb korban. Dr. Matlekovich Sándor, miniszt. titkár úrtól. — A párbajról. Dr. Csacskó Imre, legfőbb itélő biró urról. — Tárcza: Edmunds Krisztina. — Különfélék. MELLÉKLET: Curiai határozatok. KassVtKMegjelenik minden kedden, a „magy. jogászgyölés" tartama alatt naponként. KI A fizetési dij: Félévre 6 ft., negyedévre 3 ft. o. ért. Szerkesztői iroda: Üllői utosó szám, II. emelet. Kiadóhivatal: Egyetem-utcza 4-dik szám alatt. a nagyváradi, kassai és kolozsvári ügyvédi egyletek közlönye. A magánjogi elévülésről. (Lehet-e az elévülésről előre lemondani? vagy a törvényszabta elévülés folyamát megröviditni vagy meghosszabbitni?) Az elévülés tisztán tételes jogi intézmény, létokait tehát azon társalmi és életviszonyokban kell keresnünk, melyek rendszerint a tételes jognak keletkezési alapját képezik. A tételes jognak rendeltetése, hogy "bizonyos életviszonyokat jogviszonyokká szilárdítson a mennyiben azt a társalmi rend s a közjó szükségessé teszi. A magánjog elismeri a feleknek azon jogát, melynél fogva jogviszonyaikat bizonyos határig tetszésük és belátásuk szerint szabályozhatják s a szabad intézkedésnek csak ott szab határokat, hol a jogok védelme, az egyéni szabadság biztonsága, a közerkölcsiség, szóval a közjó ily megszorítást indokol; a magánjog azonban gondoskodik oly eshetőségekről is, ha a felek jogviszonyaiknak szabályozását elmulasztották s ily esetre határozott szabályt állít fel, mely szerint a kérdéses jogviszony megítélendő. Ezen u. n. pótló törvény (lex dispositiva) kiegészíti a felek hiányos intézkedését s tökéletesen igazolva van azon feltéves által, miszerint a felek, nem élvén a törvény által nekik megengedett önszabályozási jogukkal, hallgatagon belenyugodtak az ily esetre vonatkozó törvényes szabályokba, melyeket különben is mindenkinek ismerni kell, s melyek nemtudása mentségül nem szolgál. Valójában és lényegében az elévülést szabályzó azon jogtételek, melyek egyedül az érdekelt felek akaratától függő jogviszonyra vonatkoznak, ily pótló törvény természetével bírnak, hogy mégis némely magánjog *) az elévülésre vonatkozó ezen szabványait is kényszerítő (lex cogens) törvény tekintélyére emeli, ennek okát legbiztosabban azon tévedésben kereshetjük, miszerint az elévülés intézményét sokan ma is tisztán közjogi jellegűnek hajlandók tekinteni. Márpedig, ha figyelembe vesszük az okokat, melyek az elévülés intézményének a tételes jogok keretében helyet vívtak ki, nevezetesen, hogy az elévülés a jogi forgalmat biztosabbá, a jogviszonyt szilárdabbá teszi azáltal, hogy annak javára, ki valamely dolgot jogszerű czímen és jóhiszemben, habár a nemtulajdonostól is szerez, a szerzemény teljes biztonságát eszközli, hogy oly esetekben, midőn valamely jog valósággal megszereztetett, vagy valamely kötelezettség valósággal már megszűnt, de erre a bizonyítékok hiányzanak, a törvényes idő eltelte e hiányt pótolja, — ezen a társalmi élet szükségleteiből merített érvek mellett békésen megfér a tulajdon természetéből folyó azon rendelkezési szabadság, melynél fogva valaki az őt megillető vagyonjogról nyíltan vagy hallgatagon, feltétlenül vagy feltételesen lemondhat. Az elévülés pedig nem egyéb, mint a jogosítottnak hallgatag lemondása következtében a jogviszonyban beállott változás, melynek bekövetkezése a jogosított akaratától függ. Ily hallgatag lemondás mindenesetre felvehető akkor, midőn a törvény, melyet ismerni mindenki köteles, a jog érvényesítésének meghatározott idő alatti elmulasztásához annak megszűnését köti. Kétséget nem szenved, hogy az akarat, mely valamely jogviszonynak létet ad, tartama tekintetében korlátolva lehet, tehát a jogviszony és abból eredő jogosítvány és kötelezettség időhatárhoz lehet kötve, melynek meghatározása az érdekelt félek megegyezésétől függ.. Ha a felek között ez irányban különös megegyezés nem jött létre, a törvény erre vonatkozó (pótló) szabálya alkalmazandó, például: A mint haszonbérlő kötelezi magát a haszonbérnek félévenként előre fizetésére, — ha a kikötött időben nem fizet, a lejárt haszonbérrészlet elévülése kezdetét veszi s 3 év alatt befejeztetik (ausztr. p. t. k. 1480. § ) Ha ellenben a felek a törvényben szabályzott elévülési határidőktől eltérőleg kívánnak egyezkedni, ez daczára az ausztr. p. t. k. 1502. §-ának, mely szerint a törvényben meghatározott elévülési időt meghosszabbítni nem szabad, lényegileg mégis szabadságukban áll; például, hogy az egyes haszonbérrészleteket mindanynyiszor beperelni ne kénytelenittessék, de azokat az elévülés veszélyének se tegye ki, kiköti, hogy a haszonbér félévenként tőkesitve kölcsönképen az adósnál maradjon s kamataival együtt 6 év múlva fizetendő; itt az elévülési idő tényleg meg van hosszabitva. Ily kikötés, habár az egyenesen az idézett 1502. §. megszorítását szünteti meg, épen nem ellenkezik az elévülés intézményének szellemével s nem is törvényellenes. Eltekintve attól, hogy a jogok elévülése szoros jogi szempontból egyátalában nem igazolható, már a művelődés története is tanúsítja azt, hogy az emberek törvényeiket és intézményeiket elsősorban a gyakorlati élet. *) Ausztr. mj. 1502. §. Code Napoleon 2220. §. Hesseni t. 33. cz. Szászorsz. t. k. 152. §. Ellenben a porosz t. k. az elévülés kizárását, rövidebb vagy hosszabb elévülési idő kikötését, bizonyos feltételek mellett magánegyezménynek hagyja fenn ^565—567. §§.)