Jogtudományi Közlöny, 1874
1874-01-22 / 4. szám
Kilenczedik évfolyam. prf SZERKESZTŐI IRODA: ÜLLŐI- UT 1-sö ti., II. em. KIADÓ-HIVATAL: EGYETEM-UTCZA 4-dik szám alatt. ( 4. sz. Budapest, 1874. január 21. II II JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY A NAGY-VÁRADI, KASSAI ÉS KOLOZSVÁRI ÜGYVÉDI EGYLETEK KÖZLÖNYE.MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN. ELŐFIZETÉSI DIJ: félévre ... 6 frt negyedévre 3 „ A MEGRENDELÉSEK a kiadó hivatalhoz A kéziratok bormentve A SZERKESZTŐHÖZ, TARTALOM : A biróságok reorganisatiója. Dr. Dárdai Sándor úrtól. — Adalékok a magyar keresk. törvénykönyv tervezetének bírálatához. Dr. Plósz Sándor, kolozsvári egyet, tanár úrtól. — Az örökösödési eljárás reformja. Zrinszky Imre, k. táblai pótbíró úrtól. — Jogirodalom. —Törvénykezési szemle. — Különfélék. MELLÉKLET: Curiai határozatok A biróságok reorganisatiója. III. Az előbbi czikkben hangsúlyozott szigorúbb felügyelet és a bírói felelősség szigorítása csupán óvszeszerek, melyeket a bírósági szervezet kivitelénél elkövetett balfogások ellensúlyozására hoztunk javaslatba. Hogy azonban törvénykönyvek hiánya mellett az adott körülmények között törvénykezésünk tűrhetőbbé váljék, s a legsürgősebb törvényhozási intézkedések közé tartozik még az ügyvédi és közjegyzői rendtartások mielőbbi megalkotása. Bizonyára merész állításnak, sőt vakmerőségnek bélyegeztetett volna azon állításunk, hogy törvényhozói önrendelkezési jogunk visszaszerzése után 7 évi időszakba fog telleni ama várva várt és soha senki által sem ellenzett, hanem folyton csak sürgetett törvények alkotása. Legkevésbbé hittük volna azonban, hogy a bírósági szervezet ezen intézmények létesítését megelőzze, mégpedig évek számára előzze meg. Ezen egy tény is elegendő volna törvényhozási politikánk elitélésére, még ha nem is a magasabb legislatori bölcseséget, hanem a takarékosság politikájához megkívántató észszerűség azon átlagát veszszük mérvül, melyet németül „Hausverstand"-nak szoktak nevezni. Hiszen ha eltekintünk is azon áldástól, melyet az ügyvédi rendtartás nyújtana, és melyet maga az ügyvédi kar becsülne legtöbbre, mert az önfegyelem fentartására törvényes eszközökkel rendelkezhetne, nem nyújthatott-e elegendő ösztönt a közjegyzői intézmény rögtöni létesítésére ama körülmény, hogy a hagyatékok és egyéb peren kívüli eljárás teendőinek átruházása által a bíróságok és közvetve az államháztartás vállairól mily roppant terhet emelnénk le? Avagy talán oly rendkívüli nehéz kérdések megoldásától függ ama törvények alkotása, hogy mint pl. a szóbeliség említésénél régi táblabiráink keresztet hánynak magukra, az ifjabb nemzedék pedig, mert azt orientális tunyaságánál fogva szintén nem ismeri, s ezért szintén hajlandó annak elfogadását „salto mortale"-nak tekinteni? Nem! Mind a nehézségek nem állanak útjában. Az öreg táblabírói és az ifjabb nemzedék egyaránt megbarátkozott az ügyvédi rendtartás és a közjegyzői intézmény behozatalának eszméjével. A közjegyzői intézmény behozatala körül csakis az u. n. ,jegyzői kényszer" keltett fel érdekharczot, melynek jellemzésére elegendő azon megjegyzés, hogy az ügyvédi kényszer védői a leghevesebb támadói ama másik kényszer nemének. A magyar jogászgyűlésen is heves vita folyt e kérdés fölött, noha az nem is jogi, hanem pusztán czélszerűségi kérdés. Álláspontunk e kérdés iránt eléggé ismeretes, s ezért csak sajnálkozásunkat fejezhetjük ki a fölött, hogy Pauler igazságügyi miniszter a kormány által előbb a közjegyzői kényszer mellett foglalt álláspontot elejte, mert szereti a nehézségeket elkerülni a hol csak lehet. Az pedig tagadhatlan, hogy a jegyzői kényszer nélkül az egész intézmény még csak ellenzőre sem akad. Meg fog-e azonban így a hozzá kötött várakozásnak felelni oly országban, hol a jogbiztonság kellékei iránt minden érzék teljesen hiányzik, az egészen más kérdés, és reméljük, hogy a törvényhozás annak megfontolása mellett nem fogja ez intézményt a közjó érdekében kívánatos közjegyzői kényszer nélkül elfogadni. Az ügyvédi rendtartásnál csupán az ügyvédség elnyerésére megkívántató gyakorlati évek száma képezi komolyabb discussio tárgyát, de ennél is törvényhozásunk a mennél nagyobb szigor pártolására biztosan számíthat, mert hiszen egyelőre jogvédők tekintetében embarras de richesse-ben sinlünk, és egyike legnagyobb bajainknak az, hogy azután a „titulus mensae" vajmi gyakran követeltetik az államtól. Alkalomszerűnek tartjuk azért e helyen a 21-es bizottság "figyelmét jogoktatásunk rendszerére fordítani. Hasztalan minden jajveszéklés a fölött, hogy ifjuságunk még mindig majdnem kivétel nélkül a jogi pályához fordul, noha a jogoktatás immár megszűnt, csupán a padagogiához tartozni mint hajdan, midőn 12 évi joglyceumi tanulmány a közpályára való nevelés kellékének tekintetett olyannyira, hogy még a mérnöki szakmára való kiképzést is rendesen a jogi tanulmányok befejezése előzte meg, világos jeléül annak, hogy a jogoktatás nem a tudomány műveletére, hanem mint a közpályára szükséges encyklopádiai ismeretek megszerzésére véletett szükségesnek. Hasztalan minden felszólalás, hasztalan minden komoly intés a fentebbi irány elhagyására, amig a hajdani jogoktatás módja fentartatik. Hasztalan marad minden intés, mig az orvosi pályára 5" évi, a műszaki pályára 4 — 5 évi műegyetemi, sőt a nem épen kecsegtető középtanodai tanári pályára 4 évi philologi vagy bölcsészeti cursus kívántatik meg, melyekre a világvárosi drágasága miatt az ifjúság részére nem könnyen megközelíthető Budapesten nyilik egyedül alkalom, míg a jogászi pályára majdnem minden provinciális városban, sőt némely mezővárosban is 3, sőt 2 évi cursus alatt, nem ritkán elbutító oktatásmód és újabb időben pláne nagy mérvben engedélyezett magántanulási engedély mellett nyílik be, olcsó és kényelmes, bár rosz alkalom, De nemcsak hasztalan minden intés, hanem komolyan veszélyeztetjük is a nyakunkra növekvő ifjabb jogászi nemzedék sorsát, ha itt is esztelenül mint min-