Jogtudományi Közlöny, 1874
1874-01-29 / 5. szám
Pauléra exil. még csak a hazai szaklapoknak sem küldi meg törvjavaslatait és igy talán bíráink legnagyobb részben nem is ismerik ama javaslatot; de daczára mindezen körülményeknek, végtelen indolentia kívántatik ahhoz, hogy eddig a birói kar részéről szó nélkül hagyatott a fentebb jelzett megalázás. Semmit se hittünk volna kevésbbé annál, hogy egy Pauler legyen képes arra, hogy a bírói pályára való lépést a szakképzettség rovására nyújtott kedvezmények által megkönnyíteni törekedjék. Bittónak ily irányú törekvését elnézhettük volna azon fohászszal: Uram bocsáss meg neki, mert nem tudja, hogy mit mivel. De egy oly tudósnak mint Pauler, kinek alkalma is volt rövid időre a gyakorlati birói pálya nehézségeiről meggyőződni, — neki soha meg nem bocsáthatjuk azon bűnt, hogy a szóbanforgó törv.javaslat indokolásában foglalt saját szavai szerint: „a gyakorlati birói államvizsga letételét az ügyvédi vizsgához képest — lehetőleg megkönnyiti". És e törekvésében annyira megy, hogy conservativ hajlamainak megtagadásával az 1869. IV. t.cz. módosításába bocsátakozik, a mennyiben az id. törvény 7. §-ától eltérőleg három helyett csak két évi joggyakorlatot követel. Az idézett törvényszakasz 2. b) pontja ugyanis az utolsó elméleti vizsga letételétől számítandó három évi jogi gyakorlatot és pedig egy évet valamely bíróságnál, a más két évet pedig valamely bíróságnál vagy ügyvéd mellett szab feltételül. A törvény ezen intézkedése által az ügyvédi és birói képesítés közti paritás méltó kifejezést nyert, Horváth B. ez után is óhajtván az ügyvédi kar tekintélyét emelni. Pauler ellenben nem irigylendő logicával egyrészt kötelezi a bírójelöltet, hogy összesen véve két évi joggyakorlatát csakis bíróságnál vagy ügyészségnél töltheti, — tehát az ügyvédi praxist semmibe sem veszi, — noha másrészt a gyakorlati bírói vizsga letételét — „az ügyvédi vizsgához képest" — lehetőleg megkönnyíti. Ily épületes összhangzást lelünk egy 14 §-ból állójavaslat indokolásában, és mégis törvényhozási politikánk tervszerűségéről akarunk ábrándozni! No de minthogy a zene is a hangvegyület összhangzásában áll, talán rajtunk múlik, a fölfogása hiánya, ezért lássuk a végczélt, melyre törvényhozásunk a matjavaslat által tereltetik. „A külön birói vizsga felállításának — úgymond ajavaslat indokolása — mindazon külföldi államokban, ahol az tényleg létezik, azon indok szolgált alapul, hogy egyrészről a különösen a birói szakmára készülő jogászok elméleti tanulmányaik befejezése után azonnal a bíróságok körébe vonassanak és gyakorlati idejüket a birói teendők tanulmányozására fordítsák; másrészről pedig, hogy a birói pályára való lépés a szükséges képzettség feladása nélkül nyújtott kedvezmények által is megkönnyíttessék". Íme tehát nem tévedtünk, midőn ajavaslat keltét a qualifikált bírói személyzet érezhető hiányából származtattuk. Bámulatos csak az, hogy a kormány mikép juthatott e hiány pótlásának fentebbi módozatára? A miniszter úr e tekintetben hivatkozik a külföldi államokban követett hasonló irányra ! Ezen ily általános felületességben tartott állítás odavetése, még hírlapi czikkezésnek sem válnék becsületére. Más államokban a törvényjavaslatok indokolásánál a vonatkozó törvényhozási kérdések egész literatúrája és pragmaticája szokott kimerítőleg tárgyalva előterjesztetni. Az előttünk fekvőjavaslat indokolása azt meg sem kísérti. Nem tudjuk, hogy a jogügyi bizottság előadója Schmausz Endre tanulmányai mennyiben múlják fölül dr. Pauler ismereteit, hogy ajavaslat hiányát ez irányban pótolni képes legyen. Mindenesetre megbocsátható kíváncsiság, hogy szeretnék tudni, melyek azon külföldi államok, melyekre hivatkozás történik? Azt tudjuk, hogy Angliát nem érthette, noha ép ott és a vele hason szervezetű amerikai államokban áll a bírói kar tekintélye legmagasabb polcon, és ott a bírósági az ügyvédi kar szervezetével annyira összeforrt, hogy a bírák csakis az ügyvédi karból nevezhetők vagy választhatók. Francziaországra nézve a vonatkozás szintén nem áll, éspedig az előbbihez képest ellentétes fokozatnál fogva, amennyiben itt a hierarchius bírósági és a chambres des avoués czéhszerű szervezete ugyan érintkezési pontot nem nyújt, de a bírói és ügyvédi képesítés közti párhuzam azon egyszerű oknál fogva teljesen elesik, mert külön ügyvédi vizsga nem létezik. Németországban pedig az ügyvédi kar soha sem tudott a tekintély azon magaslatára emelkedni, mint a fentnevezett államokban, mert szám szerinti megszorítás mellett lenyűgözve és a bíróságtól függő, alárendelt állásban tespedett Nem tudjuk tehát semmikép megmagyarázni maguknak ajavaslat indokolását a külföldi államok intézményei és jogviszonyaiból. De ha a jót nem oly messze földön, hanem az osztrák „Reichgezetzblatt"-ban keressük, akkor megtaláljuk ajavaslat mintáját a „praktische Richteramtsprüfung"-ban, mely azt 1—3 évig terjedő joggyakorlathoz kötötte azon időben, midőn a mindenható bürokratia érdekkörének eszközül szolgált minden, még az ügyvédség szám szerinti megszorítása is. Czélját, melyre törekedett, el is érte, mert hatalma szolgálatra kényszerített mindenkit. Jogállamban azonban a birói qualificatio leszállítása által az ügyvédség gyakorlatának concurrentiát nyitni, — ez előttünk egészen új maxima, mely behatóbb indokolást érdemelt volna akkor, midőn megöli azon intézményünket, mely eddig az ügyvédi és birói képesítés paritásán sarkallott. A tárlat válaszfalat akar emelni az ügyvédi és birói vizsga által, midőn ez utóbbira nézve teljesen kizárja az ügyvédi gyakorlatot! Nem szólunk mi sem a külön gyakorlati birói vizsga intézménye ellen, mert nem akarjuk a birójelöltet ügyvédek általi vizsgálatnak alávetni. Ezt megkívánja a birói függetlenség. De válaszfalat nem akarunk emelni a joggyakorlatban, mert azt „kedvezmények" nélkül is határozottan károsnak tartjuk. Avagy talán az ügyvédi és bírói vizsga lényegesen más feltételekhez van kötve, mely az utóbbira nézve az ügyvédi gyakorlat kizáratását indokolhatná? Írásbeli eljárás mellett nem tagadjuk, hogy némi ratiót látunk e megkülönböztetésben, de szóbeliség és közvetlenségre fektetett eljárásnál, mely úgy hiszszük törvényhozásunknak irányul szolgál, megszűnik minden ratio, mert hiszen akkor a biró nemcsak az előterjesztett bizonyítékok alapján ítél, hanem ő maga közvetlenül vezeti a bizonyítási tárgyalást, és így az ügyvédi gyakorlat nem hátrányára, hanem előnyére válnék a birói kar sarjadékának. Ha majd a bíró hivatása nem csupán az adók tanulmányozásában és kezelésében fog állani, akkor az ügyvédi gyakorlat előnye még fölülmúlja a bíróságnál töltött irattári és jegyzőkönyvvezetésben, de vajmi ritkán jogászi érvelésben álló joggyakorlatot. Ilykor kénytelenek vagyunk a tárlat azon intézkedésének, hogy a bírójelölt két évi joggyakorlatát csakis bíróságnál vagy ügyészségnél töltheti, — azon „mellékesnek" mondott indokban keresni, „hogy általa a bíróságok részére a szükséges fogalmazási segédszemélyzet biztosíttatik." Ez tehát a táslat fő czélja. Nem akarjuk vitatni ezen álláspont jogosultságát.