Jogtudományi Közlöny, 1875
1875-01-13 / 2. szám
35. SZÁM. JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY hez hozzájárult. E felfogáson alapul azon ismeretes tantétel, mely szerint a bűnszerző tevékenysége a létrejött bűntény főokát (causa principalis), a bűnsegéd működése ellenben annak csak mellékokát (causa auxiliatrix) foglalná magában,így fogta fel a bűnszerző és bűnsegéd közötti különbséget a régibb jogtudósok túlnyomó többsége, különösen pedig Gretman, Feuerbach, Kleinschrod, Luden, stb.) Az újabb tudomány kritikájának volt fentartva ezen tantétel alaptalanságát napfényre deríteni - az első, ki ezen irányban sikerrel működött Köstlin valakitalálóan megyjegyzi, hogy a végesség körében feltétlenül működő okokról helyesen szó nem lehet, hanem minden emberi cselekvény hatása a külső körülmények és mellékokok egész sorától akkér van feltételezve, hogy a létrejött concret eredmény épen csak mindezen okok és feltételek összhatásának tulajdonítandó. És valóban az emberi gondolkodás csak a következő alternatívumot ismerheti el: a működésben egyesülő erők vagy voltak valóban tényezői a létrejött eredménynek, mely esetben minden egyes erő egyaránt fontos tényező gyanánt jelenkezik — vagy az erők egyike minden hatás nélkül maradt, ds hogy a beállott eredmény csak a többi tényezőknek hatásául tekintendő — egy harmadik esetet nem lehet képzelni és azért nincs bölcsészeti igazoltsága azon tannak, mely a bűntény létrehozása körül fő- és mellékokokat megkülönböztet. Ezen nyomós ellenvetések daczára voltak jogtudósok, kik, mivel a régi felfogástól végkép elvállni nem tudtak, a megdöntött tantételt némileg megváltoztatott alakban újra felélesztették. Az újabb formulázás szerint bűnszerzőnek azokat kell nyilvánítni,kik a bűntett tényálladékát létrehozó kiviteli cselekményt (Ausführungs-Begehungshandlung) követték el ; bűnsegédnek ellenben azon személy tekintendő, mely a bűnszerzők főcselekvényét előmozdító, támogató tevékenységet gyakorolt. (így fogják fel e különbséget: Abegg, Steltzer, Jarke, Temme, Krug, Schütze és legújabban Werner). Nincs kétség, hogy a tantétel ezen alakban előterjesztve, a régibb formula felett bizonyos elsőbbséggel bír, amennyiben ismérvül itt a cselekvénynek kisebbnagyobb jelentősége s azon különbség vétetett fel, mely a bűntény létrehozására szolgáló fő- és mellékcselekvények között tényleg létezik, és mint olyan gyakran birói cognitio alá is kerülhet. Teljesen kifogástalannak mindazonáltal még ezen határozást sem mondhatjuk; — az ellentét a két fogalom között oly kifejezésekkel jelöltetik, melyek valóságos és specificus különbséget nem jeleznek, melyek tehát a helyett, hogy a gyakorlati alkalmazásban biztos ismérvül szolgálnának, a zavart és bizonytalanságot még inkább gyarapítják. A bűn elkövetése vagy véghezvitele és a bűntett előmozdítása között nincs minőségi különbség, hanem különbség csak a mennyiség szerint. Minthogy pedig a merően quantitatív különbözetek, melyek végnélküli fokozatokban képzelhetők, a valóságos életben egymásba folynak s elmosódnak, azért a gyakorlatban bizonyára nem ritkán fognak előfordulni oly esetek, melyekben a bíróra nézve nagyon nehéz, sőt talán épen lehetetlen meghatározni hogy több, a bűntény elkövetésében részesülő személyek melyike létesítette a fő- vagy kiviteli cselekvényt, és kik gyakoroltak erre nézve csak előmozdító tevékeny,séget; nehéz leend ez főleg azon esetekben, midőn a bűntény létrehozására megkívántató cselekvények több személy között akkér voltak felosztva , hogy a II. 311. 1.) tények egybefüggő lánczolatában minden egyesnek tevékenysége másnak megelőző vagy egyidejű működésére — mint nélkülözhetlen alapfeltételére támaszkodott. Ha a tárgyf okozatosság fentemlített elvét ilyféle esetre alkalmazzuk, a következő alternatívum fog előállani: t. i. vagy az idő szerint legutolsó cselekvényt kell véghezviteli — vagyis elkövetési cselekvénynek tekinteni, — mely esetben csak épen annak elkövetőjét nyilváníthatjuk bűnszerzőnek (pl. a tolvajlásban közreműködő személyek közül csak azt, ki azt közvetlenül a contractationális cselekvényt végezte — vagy pedig azt kell elismernünk, hogy valamennyien együtt követték el a bűntényt — minélfogva valamennyien is (bármi csekély legyen az egyesek tárgyi tevékenysége) bűnszerzőknek vagyis tetteseknek nyilvánítandók. Nyilvánvaló, hogy a kijelölt első út a bűnszerzőség fogalmának kelletén túli megszorításához, a másik út ellenben annak szerfeletti kiterjesztéséhez vezetne. Többen az újabbkori jogtudósok közül átlátván, hogy a tárgyf okozatosság elve biztos eredményhez nem vezet, túlnyomólag alanyi szempontból akarták a felvetett kérdést megoldani, szerintük a bűnszerzők (tettesek) s a segédek megkülönböztetésével minden a személy akaratelhatározásától függ s azért bűnszerzőnek azon személyt nyilvánítják, mely a bűntényt mint saját tettét (közvetlenül saját érdekéből) követi el. Bűnsegéd ellenben e felfogás szerint az, ki, mivel a bűntény elkövetésében közvetlenül saját érdekével részesítve nincsen, — csupán a bűnszerző tettéhez csatlakozik, ki tehát erőit a szerző rendelkezése alá bocsájtván — csak a szerző czélzatának akar szolgálni. E meghatározásból következik, hogy bűnsegélyről nem lehet szó, ha kérdéses személy vagy maga egyedül hajtja végre az egész bűntettet, vagy oly cselekvényt követett el, mely a bűnös eredményt közvetlenül előidézi, mert ezt a mondott személy saját bűnös czélzata nélkül el nem követhette. (E subjectív szempontból fogják fel a bűnszerző és segéd közötti különbséget. Henke, Wächter, Haeberlein, Bauer, Hepp, Köstlin, Berner a bűnrészességről írt régibb munkájában, Geib, Glaser, Schwartze és mások. Visszatérve most büntető törvényjavaslatunkhoz, lehetetlen fel nem ismerni, hogy annak 67. és 68. §-ai a bűntettes és bűnsegéd közötti különbséget merően a tárgyi akaratosság elve szerint határozzák meg. ,,A bűntényt a tettes követi el, a segéd csak előmozdító tevékenységgel járul amannak cselekvényéhez, a bűnelkövetést ő csak előmozdítja és megkönnyíti." — ez röviden összefoglalva értelme a két idézett szakasznak. Hogy az ekként megállapított ismérv nem eléggé biztos és nem is minden esetre alkalmazható, azt már fentebb mondottam s azért fölösleges megemlíteni, hogy a végtelenig változatos complicatiók közepette gyakran lehetetlen meghatározni, hogy miféle cselekvények tartoznak tulajdonkép a bűnelkövetés körébe, és minek szolgálnak amazok puszta előmozdítására. Minthogy erre nézve a javaslat szövegében kellő ! Hogy törvényjavaslatunk indokai ezen utóbbi álláspont felé hajol, alább fogjuk látni. 2. ezen ellentétes nézetekről a bűnrészességről írt értekezésemet Hoffmann Pál jog-s államtud folyóiratának I.füzetében. A szövegben előadott főelméleteken kívül említendők még némely jogtudósok közvetítő kísérletei,ez irányban fáradott különösen Burn (die Theilnahme) John (Kritiken 29, 1.) és Halschner (Lyst. 11