Jogtudományi Közlöny, 1878

1878-11-08 / 45. szám

366 JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY, 39. SZÁM. nak teszi ki az államot, hogy vagy a durva tömegnek, vagy egyesek zsarnokságának jusson nyomasztó járma alá. S épen ezért, bárha a túlzó radicalizmus eszmény­képét látja benne, bárha igen sokan democratikus intéz­ménynek tartják is, végeredményében soha sem tesz a valódi democratiának szolgálatot A tapasztalás bizonyí­tása szerint vajmi könnyen kizsákmányolható arra, hogy biztosítsa a zsarnoki önkénynek az önálló politikai aka­rat nélküli tömegek fölötti uralmát, s a politikai szen­vedélyek s viharok dúlása közben romba döntse magát az államformát is. Nem a legjelentéktelenebb — se sorok irányánál fogva különösen kiemelendő — árny­oldala az, hogy a kiválóbb tehetségek háttérbe szorítá­sával rendesen a középszerűségeknek kedvez, nem részesíti kellő védelemben a kisebbségeket, s ha nyer­nek is általa megfelelő képviseletet a nagy tömegek érdekei, mellőzést szenvednek azok, melyeket — mint p. a tudomány, művészet, szóval az általános kultúra érdekeit — természeteknél fogva csak kisebbségek gon­dozhatnak. A választási jog csakis oly mérvű kiterjesztésének van benső jogosultsága, a­mely helyes arányban áll a nép kulturéletének fejlődésfokával. Ezen igazság fel­ismerésére vezet bennünket minden, képviseleti rendszer­rel bíró államnak története. Nem elsők állítjuk­­, azt, hogy hazánkban az 1848-i törvényhozás által jóval szélebb alapokra lőn fektetve a választási jog, mint a minő államéletünk egészséges fejlődésével összeegyeztethető lett volna Másfelől Anglia viszonyainak legalaposb isme­rői azon nézetben vannak, hogy az 1868-i választási reform óta az angol választók egyeteme a culturfejlődés iránt sokkal fogékonyabb elemekből áll, mint a­minők Anglia összes lakosságára kiterjedő általános szavazatjog mellett lennének nyerhetők.­ Francziaországban pedig az általános szavazatjog a társadalomra nézve mondhatlan veszélyt rejt méhében. «Sokáig — úgymond egy jeles franczia író­ — alig bírt önmagának öntudatával; az óriási tömeg sokáig nem tudta, miként mozogjon, de már rendezni, fegyelmezni kezdi magát, s a radicalismus oly egységes hadseregévé alakul, mely csak egyetlen parancsszónak fog engedelmeskedni; s a társadalom veszve leend, mihelyt e terv megvalósult. Az ily tapasztalatok, — hogy MOHL RÓBERT sza­vaival éljünk­ — minden, a gondolkozásra nem egészen képtelen demokratát is kigyógyíthatnak az általános szavazatjog istenítéséből. Minden kétségen kívül jőn a közelmúlt eseményei által helyezve, hogy milliók adhat­ják önkénytes beleegyezésüket a szabadság, a politikai jogok teljes megsemmisítéséhez, ha a kor áramlata ily irányt nyer. Nemcsak egyesek, hanem egész népek is „ruere in servitiumu, akár félelemből, akár pedig elva­kultságból. Különben is a józan államférfiúi critica ítélő­széke előtt sohasem állhat meg az általános szavazatjog, mert homlokegyenest ellenkezik a helyes képviseleti rendszer két egyaránt fontos alapelvével; mert először a választást veleszületett, mindenkit egyaránt megillető jognak tekinti, nem pedig oly megbízásnak, melylyel alkalmas­ egyének a közérdek szempontjából ruháztat­nak fel; s mert másodszor a képviseletnek atomisti­us felfogás szerinti egybeállítását feltételezi, mi súlyt sem fektetvén a társadalom fejlődése és szükségleteire. (Folytatása következik.) Dr. Molnár Antal, egyetemi magántanár. Pénzügyi­­jog (Vége.) IV. A hadügyi törvény alkotása alkalmából 1874.-ben a né­met parlamentben szóba került budget-kérdés. A pénzügyre az állam egyik intézménye sem hat oly mélyen, mint a hadügyi szervezet. A régi német katonai államnak szükségszerű folyo­mánya az absolutisticus pénzügyi jog megalkotása és fejlesztése volt. Minden védelmi rendszernek sajátos, pénzügyi joga van. Így Anglia zsoldoshadának, Északamerika és a Svájcz polgári hadseregének, conscriptionális hadseregnek ép ugy mint az általános védkötelezettség rendszerének. Midőn Poroszország a modern Európában ez utóbbi rendszert úttörőként meghonositá a pénzügy összesége feletti korlátlan rendelkezés joga még a fejedelem kezé­ben összpontosult, és igy a hadügyi kiadások fedezése mi nehézséggel sem járt. A viszonyok azonban 1848-ban az alkotmányos rend­szer inauguratiojával változtak. A korona viselt dolgaihoz egy eddig nem ismert factornak, a parlamentnek is volt jogos szava. A feladat tehát az alkotmányos pénzügyi jognak a védrendszer követelményeivel való összeegyeztetéséből állott. Egészen uj államjogi probléma megoldásáról volt tehát szó idegen mintákat bajos volt utánozni. Anglia, az alkotmányos jog classicus hazája az állandó hadsereget a Stuartok óta,­­a polgári szabadság ellentéteként*) tekinté. (A miben tökéletes igaza volt B. L.) Az angol hadsereg máig sem képez rendes, alkot­mányszerű, hanem csak kivételes intézményt. Belgiumnak ujonczozó és helyettesítést engedő véd­rendszerét szintén nem akarták követni. A régibb német államszervezetekben is, csupán a würtembergi alaptörvény (1819. 99. §.) mondja azt: «hogy a szükséges haderő létszáma évenként a rendek hozzá-s járulásával állapittatik meg». A többi német államokban az iskolát, a jó közle­kedési utakat s. t. efféle békés intézményeket többre becsülték a vont ágyúnál. Az 1814. szept. 3-kán hozott védtörvénynyel az álta­lános védkötelezettséget Poroszország mondta ki először. o o Ezen rendszer szerint az állandó hadsereg nem más mint a nemzet harczi iskolája, hivatva fegyverre szólítani az egész nemzetet. Az állandó hadsereg csak keretül é­s szolgál azoknak, kik háború idején védkötelesek. Azonban csakhamar szükségesnek mutatkozott az állandó hadsereg létszámát megállapítani és azt a hon­védséggel összekötni. Erre nézve a király az 1819. évi decz. 22-kén kelt rendeletet bocsátta ki, mely a törvények gyűjteményében közzétéve, az alkotmányos aeróban is törvényül tekinte­tett, és 1850—62 ig szolgált a költségvetés tárgyalásánál alapul, és a parlament e tizenkét év alatt a hadügyi költségvetésen ki is próbálta erejét. A költségvetés egyes tételeiből sokat töröltek ugyan, azonban az u. n. ellátási költségvetésnek a hadsereg ruházatára, zsoldjára és élel­mezésére vonatkozó tételek a törvényesen meghatározott mérvben szavaztattak meg. A törvényesen meghatározott alapot a korona és parlament egyaránt kötelezőnek i­smerte el, mindaddig, míg a törvényhozás újat nem­­ alkot. Ezen békés egyetértésen 1862­­-ban nem a parlament, de maga a minisztérium ütött rést, kijelentvén azt, hogy 4 V. ö. a «Die conservative Reaction» cz. essay-t a «Gegenwart» 1874. évi V. köt. 145. 1. 5 HENRI LASSERRF. : De la reforme et de L'organisation normálé du sufErage universel. Paris, 1874.. 11. 1. 6 ROB. v. MOHL : Saatsrecht, Völkerrecht und Politik. Tübingen, 1862. 21—21. 1.

Next