Jogtudományi Közlöny, 1878
1878-11-08 / 45. szám
366 JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY, 39. SZÁM. nak teszi ki az államot, hogy vagy a durva tömegnek, vagy egyesek zsarnokságának jusson nyomasztó járma alá. S épen ezért, bárha a túlzó radicalizmus eszményképét látja benne, bárha igen sokan democratikus intézménynek tartják is, végeredményében soha sem tesz a valódi democratiának szolgálatot A tapasztalás bizonyítása szerint vajmi könnyen kizsákmányolható arra, hogy biztosítsa a zsarnoki önkénynek az önálló politikai akarat nélküli tömegek fölötti uralmát, s a politikai szenvedélyek s viharok dúlása közben romba döntse magát az államformát is. Nem a legjelentéktelenebb — se sorok irányánál fogva különösen kiemelendő — árnyoldala az, hogy a kiválóbb tehetségek háttérbe szorításával rendesen a középszerűségeknek kedvez, nem részesíti kellő védelemben a kisebbségeket, s ha nyernek is általa megfelelő képviseletet a nagy tömegek érdekei, mellőzést szenvednek azok, melyeket — mint p. a tudomány, művészet, szóval az általános kultúra érdekeit — természeteknél fogva csak kisebbségek gondozhatnak. A választási jog csakis oly mérvű kiterjesztésének van benső jogosultsága, amely helyes arányban áll a nép kulturéletének fejlődésfokával. Ezen igazság felismerésére vezet bennünket minden, képviseleti rendszerrel bíró államnak története. Nem elsők állítjuk, azt, hogy hazánkban az 1848-i törvényhozás által jóval szélebb alapokra lőn fektetve a választási jog, mint a minő államéletünk egészséges fejlődésével összeegyeztethető lett volna Másfelől Anglia viszonyainak legalaposb ismerői azon nézetben vannak, hogy az 1868-i választási reform óta az angol választók egyeteme a culturfejlődés iránt sokkal fogékonyabb elemekből áll, mint aminők Anglia összes lakosságára kiterjedő általános szavazatjog mellett lennének nyerhetők. Francziaországban pedig az általános szavazatjog a társadalomra nézve mondhatlan veszélyt rejt méhében. «Sokáig — úgymond egy jeles franczia író — alig bírt önmagának öntudatával; az óriási tömeg sokáig nem tudta, miként mozogjon, de már rendezni, fegyelmezni kezdi magát, s a radicalismus oly egységes hadseregévé alakul, mely csak egyetlen parancsszónak fog engedelmeskedni; s a társadalom veszve leend, mihelyt e terv megvalósult. Az ily tapasztalatok, — hogy MOHL RÓBERT szavaival éljünk — minden, a gondolkozásra nem egészen képtelen demokratát is kigyógyíthatnak az általános szavazatjog istenítéséből. Minden kétségen kívül jőn a közelmúlt eseményei által helyezve, hogy milliók adhatják önkénytes beleegyezésüket a szabadság, a politikai jogok teljes megsemmisítéséhez, ha a kor áramlata ily irányt nyer. Nemcsak egyesek, hanem egész népek is „ruere in servitiumu, akár félelemből, akár pedig elvakultságból. Különben is a józan államférfiúi critica ítélőszéke előtt sohasem állhat meg az általános szavazatjog, mert homlokegyenest ellenkezik a helyes képviseleti rendszer két egyaránt fontos alapelvével; mert először a választást veleszületett, mindenkit egyaránt megillető jognak tekinti, nem pedig oly megbízásnak, melylyel alkalmas egyének a közérdek szempontjából ruháztatnak fel; s mert másodszor a képviseletnek atomistius felfogás szerinti egybeállítását feltételezi, mi súlyt sem fektetvén a társadalom fejlődése és szükségleteire. (Folytatása következik.) Dr. Molnár Antal, egyetemi magántanár. Pénzügyijog (Vége.) IV. A hadügyi törvény alkotása alkalmából 1874.-ben a német parlamentben szóba került budget-kérdés. A pénzügyre az állam egyik intézménye sem hat oly mélyen, mint a hadügyi szervezet. A régi német katonai államnak szükségszerű folyománya az absolutisticus pénzügyi jog megalkotása és fejlesztése volt. Minden védelmi rendszernek sajátos, pénzügyi joga van. Így Anglia zsoldoshadának, Északamerika és a Svájcz polgári hadseregének, conscriptionális hadseregnek ép ugy mint az általános védkötelezettség rendszerének. Midőn Poroszország a modern Európában ez utóbbi rendszert úttörőként meghonositá a pénzügy összesége feletti korlátlan rendelkezés joga még a fejedelem kezében összpontosult, és igy a hadügyi kiadások fedezése mi nehézséggel sem járt. A viszonyok azonban 1848-ban az alkotmányos rendszer inauguratiojával változtak. A korona viselt dolgaihoz egy eddig nem ismert factornak, a parlamentnek is volt jogos szava. A feladat tehát az alkotmányos pénzügyi jognak a védrendszer követelményeivel való összeegyeztetéséből állott. Egészen uj államjogi probléma megoldásáról volt tehát szó idegen mintákat bajos volt utánozni. Anglia, az alkotmányos jog classicus hazája az állandó hadsereget a Stuartok óta,a polgári szabadság ellentéteként*) tekinté. (A miben tökéletes igaza volt B. L.) Az angol hadsereg máig sem képez rendes, alkotmányszerű, hanem csak kivételes intézményt. Belgiumnak ujonczozó és helyettesítést engedő védrendszerét szintén nem akarták követni. A régibb német államszervezetekben is, csupán a würtembergi alaptörvény (1819. 99. §.) mondja azt: «hogy a szükséges haderő létszáma évenként a rendek hozzá-s járulásával állapittatik meg». A többi német államokban az iskolát, a jó közlekedési utakat s. t. efféle békés intézményeket többre becsülték a vont ágyúnál. Az 1814. szept. 3-kán hozott védtörvénynyel az általános védkötelezettséget Poroszország mondta ki először. o o Ezen rendszer szerint az állandó hadsereg nem más mint a nemzet harczi iskolája, hivatva fegyverre szólítani az egész nemzetet. Az állandó hadsereg csak keretül és szolgál azoknak, kik háború idején védkötelesek. Azonban csakhamar szükségesnek mutatkozott az állandó hadsereg létszámát megállapítani és azt a honvédséggel összekötni. Erre nézve a király az 1819. évi decz. 22-kén kelt rendeletet bocsátta ki, mely a törvények gyűjteményében közzétéve, az alkotmányos aeróban is törvényül tekintetett, és 1850—62 ig szolgált a költségvetés tárgyalásánál alapul, és a parlament e tizenkét év alatt a hadügyi költségvetésen ki is próbálta erejét. A költségvetés egyes tételeiből sokat töröltek ugyan, azonban az u. n. ellátási költségvetésnek a hadsereg ruházatára, zsoldjára és élelmezésére vonatkozó tételek a törvényesen meghatározott mérvben szavaztattak meg. A törvényesen meghatározott alapot a korona és parlament egyaránt kötelezőnek ismerte el, mindaddig, míg a törvényhozás újat nem alkot. Ezen békés egyetértésen 1862-ban nem a parlament, de maga a minisztérium ütött rést, kijelentvén azt, hogy 4 V. ö. a «Die conservative Reaction» cz. essay-t a «Gegenwart» 1874. évi V. köt. 145. 1. 5 HENRI LASSERRF. : De la reforme et de L'organisation normálé du sufErage universel. Paris, 1874.. 11. 1. 6 ROB. v. MOHL : Saatsrecht, Völkerrecht und Politik. Tübingen, 1862. 21—21. 1.