Jogtudományi Közlöny, 1882
1882-01-13 / 2. szám
IO JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY. 2. SZÁJVI. keze jónak látta magát így kifejezni, s mivelhogy tőle függött a házban azt tartani, amit azzal együtt hagyományozni akart, a 90. §. a félreérthetlen rendelkezést egyenesen meghiusítja. De miután már a javaslat 26. §-a is kimondja, hogy a jogszabályok alkalmazását azoknak nem tudása ki nem zárja, nem látok veszélyt abban, ha a javaslat 90. §-a megmarad , akinek érdekében áll, ám alkalmazza rendelkezését ahhoz. Nem tartom feleslegesnek a 91. tj. azon kijelentését, hogy a 85—90. §§. rendelkezései csak pótló jellegűek. A dolgok osztható minőségét nem tartom oly sajátságnak, mely azok valamely lényeges megkülönböztetésének alapul szolgálhatna s az ellenkezőről az indokolás 45. és 50. pontjai sem győznek meg; tökéletesen osztozom Ungernek nézetében, ki a dolgok oszthatóságát a közös dolgok felosztásának tanára nézve tartja gyakorlati jelentőségűnek, következőleg az erre vonatkozó törvényes meghatározásoknak a tulajdon közösségéről és ennek megszünte - téséről szóló részben van legillőbb helye. De a végén i is a 92. §. tartalma helyes s ha jónak találtatik, az átalános részben egy §-sal több vagy kevesebb, nem igen árt. A dolgoknak a 93. és 94. §ú-ban elhasználható és helyettesíthető dolgokra tett megkülönböztetését gyakorlati jelentőség nélkülinek, tehát mint felesleges törvényes meghatározást egyenesen károsnak tartom. Az elhasználható és helyettesíthető dolgok között csak természetes különbség van, melyet majd a tanszék fog figyelembe venni , de a jogélet számára ennek semmi jelentősége nincs. Minden elhasználható dolog egyszersmind helyettesíthető, s ha ez megfordítva nem is áll, azaz ha nem minden helyettesíthető dolog egyszersmind természetileg elhasználható, példa könyv, öltöny, ez a jogviszony megítélésénél közönyös. A jogviszonyban a dolog emlílett természetes minősége soha sem bír jelentőséggel, csakis annak helyettesíthető volta, mint jogi minőség; péld. egy sertés vagy csirke mindenesetre elhasználható dolog, mégis jogilag elhasználhatatlannak vagyis helyettesíthetetlennek tekintetik mindazon esetekben, melyekben nem eledelül való felhasználás, hanem tenyésztés vagy más czélból való megszerzés az ügylet érdeke. Ha tehát valamely dolog egyediségére van a súly fektetve,akkor az nem helyettesíthető, habár természetileg elhasználható is. Ennélfogva a 93. §-t törlendőnek vélem, s habár nincs kétségem, hogy ez be is fog következni, mégis a fel sem tett ellenkező esetre bátor vagyok figyelmeztetni, hogy abban az elhasználható dolgok fogalma ellenmondólag van meghatározva, midőn az indokolás szerint csupán a pénz kedvéért mindazon dolgok elhasználhatóknak jelentetnek ki, melyeknek használata elidegenítésből áll. E mellett a gépraktárban levő cséplőgépek, a bútorraktárban levő bútorok stb. mind elhasználhatók, mert sokkal inkább elidegenítésre vannak szánva, mint az a pénz, melyet a fösvény gyűjt. Mi marad ezután a helyettesíthető dolgok csoportja számára ? A 94. §-ra külön észrevételem nincs. Hogy melyek a forgalmon kívüli dolgok, ezt törvényben kimondani legalább is felesleges; mert hogy a levegőt, világosságot, a nap melegét kizárólag birtokba venni természetes okoknál fogva lehetetlen, ez annyira igaz, hogy nem szükséges erről a netalán kétkedőt az átalános magánjog egy tételével meggyőzni. A 95. §. b) pontjában megnevezett dolgok pedig nem forgalmon kívüli dolgok, mint ezt a javaslat maga is elismeri e szavaiban: „mig ezen rendeltetésük tart". Az országutak, terek stb. az állam vagy község tulajdonában vannak s amig nem eladók, csak annyiban forgalmon kívüli dolgok, mint bármely más magánszemélynek oly háza, mely nem eladó. A c) pont is felesleges, mert hogy a törvény által a forgalomból kivett dolgok forgalmon kívüli dolgok, ez is annyira igaz, hogy külön kimondani nem kell. A 96. §-hoz igen lényeges megjegyzéseim vannak, s tekintve az értéknek gyakorlati nagy jelentőségét, melylyel az a polgári életben bír, legyen megengedve, hogy nézetemet e tárgyban kissé bővebben kifejtsem. A magánjog az érték meghatározásában és fajainak megállapításában nem követi a nemzetgazdaság tanait, hanem a közforgalom szükségletéhez alkalmazott elvekre alapítja megállapításait, anélkül azonban, hogy intézkedései mai alakjukban akár az igazság követelményeit, akár a forgalom érdekeit kielégíteni képesek lennének. Hazai közönséges magánjogunk a javak értékének becslés útján való megállapítását csak a pénzbeli elmarasztalást magukban foglaló bírói ítéletek végrehajtása érdekében szabályozza s e tekintetben az országbírói értekezlet által megállapított ideiglenes törvénykezési szabályok 116. alapján ingó dolgok becslésére nézve az 1840: XV. tcz. II. részének 11-ik fejezete, az ingatlanokra nézve pedig az 1832/6: XV. tcz. 5—12. §-ai irányadók. Nem megy túl ezen határon a polgári törvénykezési rendtartás tárgyában hozott 1868 : 54. tcz. sem, midőn a 363. §-ban rendeli, hogy a lefoglalt tárgyak értéke birói becsű utján állapítandó meg a végett, hogy az árverésnél kikiáltási árul szolgáljon. A gyámságról és gondnokságról szóló 1877. évi XX. törvényczikk is több helyen szól a becsértékről, de közelebbi szabályozás nélkül. Ezen szabályok a közforgalom mai szükségletének nem felelnek meg, mert csak egy faját az értéknek tartják szem előtt, mely többnyire ugyan meghitett becslők által, de csak a végből állapítandó meg, hogy a végrehajtási árverés esetében a kikiáltási árt képezze. Úgy de a mindennapi tapasztalás mutatja, hogy épen ezen becslésnek alig van jelentősége, mert ha az elárverezéskor a dolog becsértéke nem ígértetik meg, az becsértéken alul is eladatik. Lényeges ellenben a dolog értékének meghatározása mindazon esetekben, melyekben a követelés kártérítésre, a visszabocsátandó dologra fordított költekezések megtérítésére, osztály eszközlésére van irányozva, vagy midőn a becslés örökségi illeték kiszabásának alapul szolgál. Mindezen esetekben két ellentétes érdek áll egymással szemben, melynek csak úgy lehet eleget tenni, ha az érték törvényes alapon, de az eset különös körülményeire is tekintettel, állapíttatik meg. Ezt az úgynevezett valóságos, vagy mint a javaslat nevezi, rendes érték meghatározása által még nem lehet elérni, mert valamely dolognak valóságos értéke nem mindig határozható meg absolute, miután ugyanazon dolog, ugyanegy időben, de viszonylag véve különböző valóságos értékkel is bírhat. Például egy faj állat a tenyésztőre nézve nagy értékű lehet, míg ugyanazon állatot a mészáros csak az anyag értéke szerint becsülheti meg. Itt ugyanazon dolognak, ugyanazon időben és állapotban két különböző személyre nézve különböző valóságos értéke van. Az 1878. V. tcz. több helyen tesz említést, de csak átalánosságban, az értékről, a hol annak magasságától függ, hogy a büntethető cselekvény bűntettnek vagy csak vétségnek ítéltessék meg. Nincs itt közelebb meghatározva, mely érték állapítandó meg , pedig ez a legtöbb esetben igen lényeges s az eset igazságos megítélésére nézve döntő lehet. Nincs ugyanis megállapítva, hogy például a lopásnál (334. §.) az elorzott dolog értéke azon haszon szerint állapítandó meg, melyet az rendszerint mindenkinek nyújtani képes, vagy pedig azon kár szerint, melyet a dolog elorrása követ * 1877: XX. tcz. 18., 289. §§. és a 285. §, vonatkozással az 1868: 54. tcz. 569. §-ára. #