Jogtudományi Közlöny, 1893
1893-01-13 / 2. szám
Huszonnyolczadik évfolyam. 2. SZ. Budapest, 1893. január 13. SZERKESZTOSEG: Zöldfa~utcza 11aik szám. Megjelelt minden pénteken. KIADO-HIVATAL: Egyetem^utcza 4-ik szám. Előfizetési dij: „e^edévre 3 '. A megrendelések a kiadó-hivatalhoz intézendők. — A kéziratok bérmentve a szerkesztői irodába. KAPCSOLATBAN A DÖNTVÉNYEK GYŰJTEMÉNYÉVEL. Tartalom: VAJKAY KÁROLY az ügyvédi szervezet kérdéséről. — Régi magyar feltételes ítéletek Debreczen sz. kir. város törvényszéki gyakorlatában. Közli: SZÉLL FARKAS debreczeni kir. táblai tanácselnök. — Különfélék. Melléklet: Curiai Határozatok. — Kir. táblai határozatok. — Tanácsbeosztás a kir. itélő tábláknál az 1893. évre. — Kivonat a «Budapesti Közlöny»-ből. Vajkay Károly az ügyvédi szervezet kérdéséről. Vajkay Károly, mint az ügyvédvizsgáló bizottság elnöke, a bizottság ez évi megalakulása alkalmából tüzetesen nyilatkozott az ügyvédi kérdésről. A kiváló horderejű megnyitó beszéd így hangzott: Nagy a feladat, melynek teljesítésére van az ügyvédvizsgáló bizottság hivatva. Felelősséggel járó súlyos kötelességet hárít ez a bizottság minden egyes tagjára. Ma talán kétszerte is súlyosabbat, mint volt az, mely a bizottságot csak a közelmúltban is terhelte. Nem zárkózhatunk el mi sem ama mozgalom figyelembe vétele elől, mely köztudomás szerint legközelebb élénk forrongást idézett elő az ügyvédi karban. Ebben néhányan a megélhetés kérdését vetették fel s alig tagadhatni, hogy ez a kérdés, ha sérti is az ügyvédi hivatás fenkölt felfogásáért rajongóknak erkölcsi érzékét, manap jogosultan szellőztethető." A mindennapi kenyér megszerzésének feltételei a jelenkorban más körökben is élénken foglalkoztatják az elméket, hullámoztatják s nyugtalanítják a kedélyeket. A megfigyelő mindenütt ráakadhat ennek nyomaira. Nem feladatunk, hogy e kérdéssel szemben állást foglaljunk. Azonban, ha viszonyaink még ma nem is fejlettek annyira, hogy úgy, mint Angolországban, az ügyvédség kiegészítésére szükséges növedék nevelése és ügyvéddé avatása — minden más befolyástól menten — kizárólag tekintélyes ügyvédi testületek, hogy ne mondjam czéhek hatáskörébe utaltathassék: azt az egyet meg sem szabad felednünk, hogy mi mindannyian, kik a bizottság tagjai vagyunk — kinevezettek és választottak — abban a minőségben, mely minket most e terembe vezetett, az ügyvédi karnak vagyunk közegei, e kar bizalmának letéteményesei. Bizonyítja ezt hivatalos czégünk, elnevezésünk is: «Ügyvéd vizsgáló bizottság.» Tőlünk várja jogosultan az ügyvédi kar jogvédői magasztos hivatásának megfelelő kiegészítését. Tőlünk reményli a nagyközönség is, hogy senkit se engedjünk a jog őreinek, a jogvédőknek szentélyébe jutni, aki kellő készültség hiánya miatt a közönség érdekei körében, tanácsával és működésével csak kontárkodhatni fogna. Azok, kik a helyzet javulását az ügyvédek zárt számának megállapításától várják, azt feledik ki — ha nem tévedek — számításaikból, hogy szerzett jogtól igazságosan senki sem fosztható meg önkényüleg. Ez okból a «zártszám» meghonosítása legjobb esetben sem fogná rögtönösen, hanem csak egy emberöltő múlva éreztetni hatását. Ellenben azt eszközölheti az ügyvédvizsgáló bizottság, mégpedig azonnal, hogy legalább ebben az évben, melyre megbízatása kiterjed, az ügyvédi kar ne nyerjen olyan új növedéket, melyet sem az ügyvédi kar, sem a közönségnek jogvédelemre szoruló része nem fogna nyereségnek tekinthetni. Hivatásunk, feladatunk eme része Magyarországban kiválóan fontos. Az általunk kiállított ügyvédi oklevelek nemcsak minősítők, nem tanúskodnak egyedül a jelölt készültségéről. Nem szorulnak azok — mint legtöbb más országban — felsőbb hatalomnak külön felavatási engedélyére. Az oklevél maga jogosít azonnal az ügyvédi működés megkezdésére. Az, hogy a képesített köteles magát e végett valamely ügyvédi kamarába tagul felvétetni, az oklevél jelzett jelentőségén mit sem változtat. Az ügyvédi kamara nem vizsgálja felül a képesítést; ez a felvételnél — ha szabad ezt így mondanom — csak rendőri feladatot teljesít. A ránk nehezedő feladat horderejének eme tudata, éppen ez tenné szükségessé, hogy hivatásunkat olyan viszonyok közt gyakorolhassuk, melyek teljesen megnyugtatók arra nézve, hogy képesítő és nem képesítő határozataink kimondásánál nem tévedtünk. Sok évi tapasztalataim azonban arról tanúskodnak, hogy legalább én erre a megnyugtató meggyőződésre nem jutottam minden egyes esetben. Midőn ezt nyíltan kimondom: nem vagyok a vizsgák túlzó szigorításának szószólója. A magam részéről, sajátos viszonyainknál fogva, hibásnak tartom a vizsgára jelentkezők képességének és készültségének megbírálásánál úgy a túlzóan enyhe, mint a túlzóan szigorú felfogást, de kizárandónak vélem főleg és feltétlenül a pillanat indokolatlan szeszélyét s a mérleg ingadozását az egyesek megbírálásánál. Egyenlő, mindig egyenlő mértéket s igazságot követelek e tekintetben is, hivatásunk gyakorlása közben. Sajnálattal kell azonban beismernem, hogy a feltétlenül igazságos, a személyektől eltekintő tárgyilagos bírálatot igen megnehezíti a ma érvényben fönálló vizsgarendszer, ugy a mint ezt az 1874: XXXIV. tcz., továbbá az ügyvédi vizsga módozatáról ugyancsak 1874-ik évben és az ügyvédvizsgáló bizottság ügyrendéről 1875-ik évben kiadott igazságügyminiszteri rendeletek megállapították, a gyakorlat pedig a megszabott keretben fejlesztette. Hogy ez a rendszer téves s az elérni óhajtott czélnak nem megfelelő, ezt elismerte Magyarország illetékes igazságügyi kormánya is akkor, amidőn szerencsés tapintattal a gyakorlati bírói vizsgának rendeleti úton történt szabályozásakor sok olyan hiányon, bár nem valamennyin, segíteni törekedett, miket a szintén gyakorlatinak címezett ügyvédi vizsga mai napig elszenvedni kénytelen. Talán ez annak egyik oka, hogy az elmék ma már mind élénkebben foglalkoznak az említett két gyakorlati vizsga egységesítésének eszméjével. Meglehet, közel is áll a több felől hangoztatott óhajtás megvalósulása. Nem tartom éppen lehetetlennek, hogy mostani minőségemben még nekem, kinek az egységes budapesti királyi ítélőtáblának, eme kiválóan magyar jellegű intézménynek, törvénynyel elrendelt szétforgácsolását — mint nem tagadhatom, talán nehéz szívvel — kellett végrehajtanom, a másik hazai intézményt, a magyar ügyvédi vizsgát is, éppen nekem kellene elbúcsúztatnom. Erre vall legalább, a nálunk most sokban — nem kizárólag az igazságügy terén — némi előszeretettel utánzott német birodalmi minta. Ezeknek egyikében, jelesül az 1878-ik évi július 1-én kibocsátott ügyvédrendtartás i ső §-ában