Jogtudományi Közlöny, 1893

1893-01-13 / 2. szám

Huszonnyolczadik évfolyam. 2. SZ. Budapest, 1893. január 13. SZERKESZTOSEG: Zöldfa~utcza 11aik szám. Megjelelt minden pénteken. KIADO-HIVATAL: Egyetem^utcza 4-ik szám. Előfizetési dij: „e^edévre 3 '. A megrendelések a kiadó-hivatalhoz intézendők. — A kéziratok bérmentve a szerkesztői irodába. KAPCSOLATBAN A DÖNTVÉNYEK GYŰJTEMÉNYÉVEL. Tartalom: VAJKAY KÁROLY az ügyvédi szervezet kérdéséről. — Régi magyar feltételes ítéletek Debreczen sz. kir. város törvényszéki gyakorlatában. Közli: SZÉLL FARKAS debreczeni kir. táblai tanácselnök. — Különfélék. Melléklet: Curiai Határozatok. — Kir. táblai határozatok. — Tanács­beosztás a kir. itélő tábláknál az 1893. évre. — Kivonat a «Budapesti Közlöny»-ből. Vajkay Károly az ügyvédi szervezet kérdéséről. Vajkay Károly, mint az ügyvédvizsgáló bizottság elnöke, a bizottság ez évi megalakulása alkalmából tüzetesen­ nyilatko­zott az ügyvédi kérdésről. A kiváló horderejű megnyitó beszéd így hangzott: Nagy a feladat, melynek teljesítésére van az ügyvéd­vizsgáló bizottság hivatva. Felelősséggel járó súlyos köte­lességet hárít ez a bizottság minden egyes tagjára. Ma talán kétszerte is súlyosabbat, mint volt az, mely a bizottságot csak a közel­múltban is terhelte. Nem zárkózhatunk el mi sem ama mozgalom figyelembe vétele elől, mely köztudomás szerint legközelebb élénk for­rongást idézett elő az ügyvédi karban. Ebben néhányan a megélhetés kérdését vetették fel s alig tagadhatni, hogy ez a kérdés, ha sérti is az ügyvédi hivatás fenkölt fel­fogásáért rajongóknak erkölcsi érzékét, manap jogosultan szellőztethető." A mindennapi kenyér megszerzésének felté­telei a jelenkorban más körökben is élénken foglalkoztatják az elméket, hullámoztatják s nyugtalanítják a kedélyeket. A megfigyelő mindenütt ráakadhat ennek nyomaira. Nem feladatunk, hogy e kérdéssel szemben állást fog­laljunk. Azonban, ha viszonyaink még ma nem is fejlettek annyira, hogy úgy, mint Angolországban, az ügyvédség ki­egészítésére szükséges növedék nevelése és ügyvéddé ava­tása — minden más befolyástól menten — kizárólag tekin­télyes ügyvédi testületek, hogy ne mondjam czéhek hatás­körébe utaltathassék: azt az egyet meg sem szabad feled­nünk, hogy mi mindannyian, kik a bizottság tagjai vagyunk — kinevezettek és választottak — abban a minőségben, mely minket most e terembe vezetett, az ügyvédi karnak vagyunk közegei, e kar bizalmának letéteményesei. Bizonyítja ezt hiva­talos czégünk, elnevezésünk is: «Ügy­véd vizsgáló bizottság.» Tőlünk várja jogosultan az ügyvédi kar jogvédői ma­gasztos hivatásának megfelelő kiegészítését. Tőlünk reményli a nagy­közönség is, hogy senkit se engedjünk a jog őreinek, a jogvédőknek szentélyébe jutni, a­ki kellő készültség hiánya miatt a közönség érdekei körében, tanácsával és működésé­vel csak kontárkodhatni fogna. Azok, kik a helyzet javulását az ügyvédek zárt számá­nak megállapításától várják, azt feledik ki — ha nem téve­dek — számításaikból, hogy szerzett jogtól igazságosan senki sem fosztható meg önkényüleg. Ez okból a «zártszám» meg­honosítása legjobb esetben sem fogná rögtönösen, hanem csak egy emberöltő múlva éreztetni hatását. Ellenben azt eszközölheti az ügyvédvizsgáló bizottság, még­pedig azonnal, hogy legalább ebben az évben, melyre megbízatása kiterjed, az ügyvédi kar ne nyerjen olyan új növedéket, melyet sem az ügyvédi kar, sem a közönségnek jogvédelemre szoruló része nem fogna nyereségnek tekinthetni. Hivatásunk, feladatunk eme része Magyarországban ki­válóan fontos. Az általunk kiállított ügyvédi oklevelek nem­csak minősítők, nem tanúskodnak egyedül a jelölt készült­ségéről. Nem szorulnak azok — mint legtöbb más ország­ban — felsőbb hatalomnak külön felavatási engedélyére. Az oklevél maga jogosít azonnal az ügyvédi működés megkez­désére. Az, hogy a képesített köteles magát e végett vala­mely ügyvédi kamarába tagul felvétetni, az oklevél jelzett jelentőségén mit sem változtat. Az ügyvédi kamara nem vizs­gálja felül a képesítést; ez a felvételnél — ha szabad ezt így mondanom — csak rendőri feladatot teljesít. A ránk nehezedő feladat horderejének eme tudata, éppen ez tenné szükségessé, hogy hivatásunkat olyan viszonyok közt gyakorolhassuk, melyek teljesen megnyugtatók arra nézve, hogy képesítő és nem képesítő határozataink kimon­dásánál nem tévedtünk. Sok évi tapasztalataim azonban arról tanúskodnak, hogy legalább én erre a megnyugtató meggyőződésre nem jutot­tam minden egyes esetben. Midőn ezt nyíltan kimondom: nem vagyok a vizsgák túlzó szigorításának szószólója. A magam részéről, sajátos viszonyainknál fogva, hibásnak tartom a vizsgára jelentkezők képességének és készültségének megbírálásánál úgy a túlzóan enyhe, mint a túlzóan szigorú felfogást, de kizárandónak vélem főleg és feltétlenül a pillanat indokolatlan szeszélyét s a mérleg ingadozását az egyesek megbírálásánál. Egyenlő, mindig egyenlő mértéket s igazságot követelek e tekintetben is, hivatásunk gyakorlása közben. Sajnálattal kell azonban beismernem, hogy a feltétlenül igazságos, a személyektől eltekintő tárgyilagos bírálatot igen megnehezíti a ma érvényben fönálló vizsgarendszer, ugy a mint ezt az 1874: XXXIV. tcz., továbbá az ügyvédi vizsga módozatáról ugyancsak 1874-ik évben és az ügyvédvizsgáló bizottság­­ ügyrendéről 1875-ik évben kiadott igazságügyminiszteri ren­deletek megállapították, a gyakorlat pedig a megszabott keretben fejlesztette. Hogy ez a rendszer téves s az elérni óhajtott czélnak nem megfelelő, ezt elismerte Magyarország illetékes igazság­ügyi kormánya is akkor, a­midőn szerencsés tapintattal a gyakorlati bírói vizsgának rendeleti úton történt szabályozá­sakor sok olyan hiányon, bár nem valamennyin, segíteni törekedett, miket a szintén gyakorlatinak c­ímezett ügyvédi vizsga mai napig elszenvedni kénytelen. Talán ez annak egyik oka, hogy az elmék ma már mind élénkebben foglalkoznak az említett két gyakorlati vizsga egységesítésének eszméjével. Meglehet, közel is áll a több felől hangoztatott óhajtás megvalósulása. Nem tartom éppen lehetetlennek, hogy mostani minőségemben még nekem, kinek az egységes budapesti királyi ítélő­táblának, eme kiválóan magyar jellegű intézmény­nek, törvénynyel elrendelt szétforgácsolását — mint nem tagadhatom, talán nehéz szívvel — kellett végrehajtanom, a másik hazai intézményt, a magyar ügyvédi vizsgát is, éppen nekem kellene elbúcsúztatnom. Erre vall legalább, a nálunk most sokban — nem kizárólag az igazságügy terén — némi előszeretettel után­zott német birodalmi minta. Ezeknek egyikében, jelesül az 1878-ik évi július 1-én kibocsátott ügyvédrendtartás i­ ső §-ában

Next