Jövő, 1921. február-március (1. évfolyam, 1-31. szám)
1921-02-25 / 3. szám
I. év Megjelenik naponta, hétfő kivételével Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wien, V., Rechte Wienzeile 79 Telefon 30-57 Egyes számára: Ausztriában ............................4 korona Csehszlovákiában....................120 DK Jugoszláviában ...............1 dinár Romániában....................2 lel Hirdetéseket Aasztra területéről egyedül Schilek H. hirdető irodája (Wien, I., Wollzelle TI. :: Telefon 809, 5271) vesz föl :: Bécs, 1921 február 25. péntek 3. szám Társadalmi béke. írta Lovász Márton. Magyarországnak a társadalmi békére most olyan szüksége van, mint a falat kenyérre. Most nem lehet arról szó, hogy melyik osztály, melyik felekezet uralkodjék a többi fölött, mert bármelyik jut uralomra, csak romokon urulkodik. A legelső, a legfontosabb, a legsürgősebb feladat most a rombadőlt ország újjáépítése. Ezt pedig csak egyesült erővel lehet végbevinni. Nem lehet kizárni ebből a munkából egyetlen egy dolgozó társadalmi réteget sem, mert egyrészt, ez a hiányzó erő az amúgy is óriási feladatnál nélkülözhetetlen, másrészt, e kizárt réteg elégedetlensége megakadályozza, megbénítja a többi rétegek munkáját is. Magyarország újjáépítése éppen azért nem halad, vagy alig halad előre, mert a társadalmi béke alaposan meg van zavarva. Két év óta ott a szélsőségek uralkodnak, váltakoznak. Rosszul mondtam : nem két év óta, hanem hat év óta. Mert maga a háború, a háborús kormányzás nem volt-e egy irtózatos, szinte fölülmúlhatatlan szélsőség? A közélet ingé jár lennkéte-aki annyira jobbfelé, hogy utána egyensúlyba jutni alig képes? Nem volt-e meg a háborúnak is a maga terrorja? Nem kobozta el a háború is a közszabadságokat? És várjon a bolsevizmus nem édes gyermeke e a háborúnak? Ki támadta meg először a magántulajdont, idebent rekvirálások, odakint pusztítás és rablások útján, ha nem a háború ? Ki adott a tömegnek szemléltető oktatást a kommunizmusból, ha nem a hadsereg a maga kommunista gazdasági rendjével? A szélsőségek eme váltakozása azt hozza magával, hogy a fölülkerekedő szélsőség a másikon véres bosszút áll, így azután a gyűlölet mérge mindjobban át- és átitatja a társadalom egymással szembenálló rétegeit. Az ellentét, a távolság, az örvény mind szélesebb és szélesebb lesz a nemzet alkotó elemei között, annyira, hogy magának a nemzetnek, ennek az összefoglaló eszmének a fogalma mindjobban elhalványul, elsorvad. Ma már — fájdalmas igazság, de meg kell mondani — alig lehet beszélni magyar nemzetről; ennek az országnak a népe egymást gyűlölő, egymást letörni akaró rétegekre szakadt, ahol a mindenkori elnyomott, egyszer egyik, másszor másik, néma kétségbeeséssel várja a fölszabadulás — és természetesen a megtorlás óráját Hát lehet-e ilyen állapotban az ország újjáépítésének a munkájáról még csak beszélni is? De nincs e végső pusztulásra ítélve az a nemzet, amelynek kebelében ilyen hosszú ideig ilyen borzalmas állapotok uralkodnak? Kivált amikor az a nemzet egy kicsiny, gyönge, elmaradt nemzet, rokonok és barátok nélkül, amelyet urai a lelketlenül elnyújtott háború alatt a végsőig, embertelenül kimerítettek? Pedig hát ezeknek az állapotoknak nincs talajuk, nincs gyökerük a magyar népben. A magyar földmivelő nép, a nemzetnek ez a zöme, sohasem volt türelmetlen és gyűlölködő, most sem az. Nemzetgyűlési képviselőnek, a kisgazdapártnak soraiból csak ritkán, szórványosan emelkedik egy-egy türelmetlen hang, legtöbbnyire olyanok részéről, akik a mandátum kedvéért csaptak föl kisgazdának. A pártnak az igazi kisgazdákból álló zöme bizonyos passzív rezisztenciát szögez szembe a gyűlölködés és türelmetlenség árjával. A polgárság — értem ezalatt a dolgozó polgárságot — rendet és nyugalmat akar, hogy dolgozhassák. A munkásság pedig egyenesen óhajtja azt, hogy a nemzeti újjáépítő munkában részt vehessen. Nem kíván egyebet, mint az üldözések megszüntetését és azt, hogy őt megillessék mindazok a jogok, amelyek a munkásságot a világ minden műveit államában megilletik. Megvan tehát Magyarország népében a készség és a kellő hangulat arra, hogy a társadalmi béke létrejöhessen. Csak egy kicsiny csoport lámája és erőszakoskodása és a sajtó egy részének lehetetlen uszítása az, amely a belső harmónia létrejöttét és ezzel a te»*m«4e *» nemzeti *4j kép;‘é» megindultát akadályozza. Ez azonban nem tarthat sokáig. Annak a kicsiny, de annál lármásabb csoportnak a bomlása szemmel látható. Másfél éve, hogy mint a sáskahad, ellepték a magyar közéletet és azóta uralkodnak ezen a szerencsétlen országon, de ezalatt a másfél év alatt semmi pozitívet nem alkottak, semmi hasznosat nem teremtettek. A gyűlölködés politikája nem is lehet más, mint meddő és terméketlen. Azt hiszik, hogy az ország nem látja meddőségüket, kudarcaik hosszú sorozatát? Dehogy hiszik, ők maguk is látják, hogy az ország kiábrándult belőlük és már nem veszi be hazug és kegyetlen jelszavaikat. Ők maguk panaszkodnak legjobban a „kurzus”" lecsúszásáról, ők maguk jósolgatják legsűrűbben annak közeli bukását, amelyet mindenfelé ételinjekciókkal iparkodnak elhalasztani. Hát igazuk lesz! Jóslásuk hamarosan be fog válni. Nincs messze az az idő, amikor Magyarország népének osztályai, rétegei és felekezetei teljes tudatára jutnak egymásrautaltságuknak és fölismerik az ámító jelszavak romboló hatását. Amikor az ország egész népe azt mondja: elég volt a szélsőségekből, a bosszúból, a megtorlásból, fátyolt a múltakra, fogynak a munkához, vállvetve, testvéri megértéssel és szeretettel Sforza olasz külügyminiszter újabb nyilatkozata a Habsburgok és a Horthy-különítmények ellen. Buchinger Manó az olasz külügyminiszternél tett látogatásáról. — A J 6v 8 tudósítójától — SOCB, február 24. Tudomásunk volt arról, hogy Buchinger Manó a magyar szociáldemokraták megbízásából küldetésben járt az olasz szociáldemokrata pártnál. Minthogy arról is értesültünk, hogy Buchingernek alkalma volt az olasz külügyminiszterrel való beszélgetésre, megkértük, hogy mondjon el erről az érdekes találkozásáról egyet-mást a „Jövő” olvasói számára. Buchinger kérdésünkre a következőket mondotta el: — Az olasz külügyminiszternél való látogatásom az olasz elvtársaim kívánságára történt. A párt vezető emberei előtt vázoltam a magyar munkásosztály mai helyzetét és a magyar politikai viszonyokat Elvtársaim okvetlenül szükségesnek tartották, hogy amiket elmondottam, azok az olasz külpolitika hivatalos intézőivel is megismertessenek és ezért arra kértek, hogy velük együtt menjek el gróf Sforza külügyminiszterhez. — Rómában a Consulté-n levő hivatalában fogadott bennünket a miniszter, az ott lefolyt beszélgetésről azonban, sajnos, nem nyilatkozhatom, mert erre nézve a miniszter úrnak határozott ígéretet kellett tennem. Magam sajnálom ezt legjobban, mert a beszélgetés, amely jó félóráig tartott, valóban érdekes volt és mindazokról a kérdésekről szólt, amelyek a legutóbbi hetekben Olaszország és Magyarország között való vonatkozásban a nyilvánosság előtt fölmerültek. — Aminek közlésére talán mégis felhatalmazottnak érzem magam, az a következő: —■ Azt kérdeztem a minisztertől: — Megengedi-e miniszter úr, hogy barátaimmal közölhessem hogy Olaszország változatlanul és határozottan ellene lesz annak, hogy a Habsburgok Magyarországon újból trónra juthassanak és megengedi-e miniszter úr, hogy azt is közölhessem barátaimal, hogy Olaszország ragaszkodni fog a mai magyarországi hadseregnek a trianoni tockaaxarzoiciós értelmében és az abban foglalt mértékig való leszereléséhez? — A miniszter úr erre azt mondotta : — Ezt nemcsak, hogy közölheti barátaival, de közölheti azzal a kiegészítéssel, hogy én, mint a magyarság barátja, tartom szükségesnek, hogy Olaszország csakisz a föltételekhez rendületlenül ragaszkodjék, mert e föltételek megvalósulása nélkül nehezen tudom elképzelni Magyarország jövő boldogulását. Ezeket mondotta el nekünk Buchinger. Mi annyira fontosnak tartjuk ezt a dolgot, hogy még külön is foglalkozunk majd a nyilatkozattal. Egyelőre úgy látjuk, hogy a külföld végre jól és helyesen kezdi megismerni a mai Magyarország igazi állapotait . A bírói lelkiismeret írta dr. Vámbáry Rusztam. E cikket neves szerzője Budapesten akarta megjelentetni de ezt a cenzúra megtiltotta, noha szemmel látható, hogy a szerző olyan formát keresett, hogy cikke kegyelemre találjam Örflensunkre szolgál hogy cenzuramentes országban nyilvánosságot adhatunk e tanulmánynak. Másfél év telt el a kommunizmus bukása óta és — sajnos — még mindig folyamatban vannak igazoló meg fegyelmi eljárások a proletárdiktatúra alatt tanúsított magatartás miatt. Ha legitimista látószögből szemléljük az eseményeket, amire a jogfolytonosságot hirdető jogász bizonnyal még leginkább jogosult, a bírói kar egyes tagjainak a kommunizmus alatt történt kisiklásait elítélő fegyelmi határozatok ellen nem tehető kifogás. Legfittebb annyiban, hogy a feleletre vonásban nem érvényesült a legalitás perjogi alapelve, hogy a felelősséget nem mindenki ellen érvényesítették, aki arra rászolgált. De elvégre lehetnek a fegyelmi jogszolgáltatásban is esetek, amelyekben az opportunitás elvének alkalmazását állami érdek kívánja s itt már tilos politikai térre tévednénk, ha fölvetnék a kérdést: quis custodiet custodes? Eddig tehát a dolog rendben van. De már nincs rendben és nem is hagyható szó nélkül, hogy az úgynevezett bolsevista fegyelmi ügyekben,amelyeknek csúnya mellékhajtása, hogy többnyire áskálódás és besúgás alapján indultak, nem egyszer a bíráknak a világfölfogása és politikai érzülete is megítélés alá került. Nomina sunt odiósa, noha talán furcsán hangzik, hogy ez odiózus nevek közt nem egy van, amely akkor, ha a tudás, tehetség és jellem kérdése kerül szóba, nemcsak nem odiózus, hanem éppen a legjobb csengésűek közé tartozik. De akárkire vonatkozik is, a bírói lelkiismeret szabadságába ütközik, hogy a bírónak belső meggyőződése bárki, tehát akár felügyeleti vagy fegyelmi hatóság részéről is megrovás tárgya lehessen, addig, amíg e meggyőződés az ítélkezésére bebizonyíthatólag tudatos befolyást nem gyakorolt John Stuart Millnek a gondolat- és véleményszabadság spekulatív igazolását cáfolhatatlan erővel bizonyító Liberty je óta fölöslegesnek látszik, hogy a lelkiismeretszabadságot, mint minden embernek természetes attribútumát védelmezzük. De még talán Mill érveinél is ékesebben szól a vélemény szabadsága mellett az emberi művelődés története, amely azt bizonyítja, hogy a szellemi és erkölcsi tökéletesedésnek üteme egyenes arányban áll e szabadság fokával. Bury a „Gondolatszabadság története“ című, magyar nyelven is megjelent munkájában (Budapest, Franklin, 1915) szinte látnoki szemmel írja a következőket: Ha például valamiféle forradalmi jellegű társadalom mozgalom válnék uralkodóvá, amelyet oly férfiak vezérelnek, akiket hitcikkelyek inspirálnak, mint ahogy a francia forradalom embereit is ilyenek inspirálták és akik eléggé elszántak ahhoz, hogy ezt a hitüket elterjesszék, a tapasztalat tanúsága szerint, a kényszer alkalmazása ily esetben csaknem elkerülhetetlen volna. Bury mégis arra az eredményre jut, hogy a véleményszabadság társadalmi jelentőségének elismerésén ma már ily kísérlet előbb-utóbb hajótörést szenved. Miután a bolsevista terrort, amely a véleményszabadság gúzsbakötését megkísértette, átszenvedtük, bizonyára nincs okunk, hogy annak elvi elismerését az alkotmányos uralom helyreállításától féltsük.