Jövő, 1921. február-március (1. évfolyam, 1-31. szám)

1921-02-25 / 3. szám

I. év Megjelenik naponta, hétfő kivételével Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wien, V., Rechte Wienzeile 79 Telefon 30-57 Egyes szám­ára: Ausztriában ............................4 korona Csehszlovákiában....................120 DK Jugoszláviában ...............1 dinár Romániában....................2 lel Hirdetéseket Aasztra területéről egyedül Schilek H. hirdető irodája (Wien, I., Wollzelle TI. :: Telefon 809, 5271) vesz föl :: Bécs, 1921 február 25. péntek 3. szám Társadalmi béke. írta Lovász­ Márton. Magyarországnak a társadalmi békére most olyan szüksége van, mint a falat kenyérre. Most nem lehet arról szó, hogy melyik osztály, melyik felekezet uralkodjék a többi fölött, mert bárme­lyik jut uralomra, csak romokon urul­kodik. A legelső, a legfontosabb, a leg­sürgősebb feladat most a rombadőlt or­szág újjáépítése. Ezt pedig csak egye­sült erővel lehet vég­bevinni. Nem lehet kizárni ebből a munkából egyetlen egy dolgozó társadalmi réteget sem, mert egyrészt, ez a hiányzó erő az amúgy is óriási feladatnál nélkülözhetetlen, más­részt, e kizárt réteg elégedetlensége meg­akadályozza, megbénítja a többi rétegek munkáját is. Magyarország újjáépítése éppen azért nem halad, vagy alig halad előre, mert a társadalmi béke alaposan meg van zavarva. Két év óta ott a szélsőségek uralkodnak, váltakoznak. Rosszul mond­tam : nem két év óta, hanem hat év óta. Mert maga a háború, a háborús kormány­zás nem volt-e egy irtózatos, szinte fö­lülmúlhat­at­lan szélsőség? A közélet in­­gé jár­­ lenn­k­éte-a­ki annyira jobbfelé, hogy utána egyen­súlyba jutni alig képes? Nem volt-e meg a háborúnak is a maga terrorja? Nem kobozta e­­l a háború is a köz­szabadságokat? És várjon a bolsev­izmus nem édes gyermeke e a háborúnak? Ki támadta meg először a magántulajdont, idebent rekvirálások, odakint pusztítás és rablások útján, ha nem a háború ? Ki adott a tömegnek szemléltető oktatást a kommunizmusból, ha nem a hadsereg a maga kommunista gazdasági rendjével? A szélsőségek eme váltakozása azt hozza magával, hogy a fölülkerekedő szélsőség a másikon véres bosszút áll, így azután a gyűlölet mérge mindjob­ban át- és átitatja a társadalom egy­mással szembenálló rétegeit. Az ellentét, a távolság, az örvény mind szélesebb és szélesebb lesz a nemzet alkotó elemei között, annyira, hogy magának a nemzetnek, ennek az összefoglaló eszmének a fogalma mindjobban el­halványul, elsorvad. Ma már — fájdal­mas igazság, de meg kell mondani — alig lehet beszélni magyar nemzetről; ennek az országnak a népe egymást gyűlölő, egymást letörni akaró rétegekre szakadt, ahol a mindenkori elnyomott, egyszer egyik, másszor másik, néma kétségbeeséssel várja a fölszabadulás — és természetesen a megtorlás óráját Hát lehet-e ilyen állapotban az ország újjáépítésének a munkájáról még csak beszélni is? De nincs e végső pusztulásra ítélve az a nemzet, amely­nek kebelében ilyen hosszú ideig ilyen borzalmas állapotok uralkodnak? Kivált amikor az a nemzet egy kicsiny, gyönge, elmaradt nemzet, rokonok és barátok nélkül, amelyet urai a lelketlenül el­nyújtott háború alatt a végsőig, ember­telenül kimerítettek? Pedig hát ezeknek az állapotoknak nincs talajuk, nincs gyökerük a magyar népben. A magyar földmivelő nép, a nemzetnek ez a zöme, sohasem volt türelmetlen és gyűlölködő, most sem az. Nemzetgyűlési képviselőnek, a kis­gazdapártnak soraiból csak ritkán, szórványosan emelkedik egy-egy türel­metlen hang, legtöbbnyire olyanok részéről, akik a mandátum kedvéért csaptak föl kisgazdának. A pártnak az igazi kisgazdákból álló zöme bizonyos passzív rezisztenciát szögez szembe a gyűlölködés és türel­metlenség árjával. A polgárság — értem ezalatt a dolgozó polgárságot — rendet és nyugalmat akar, hogy dol­gozhassák. A munkásság pedig egyenesen óhajtja azt, hogy a nemzeti újjáépítő munkában részt vehessen. Nem kíván egyebet, mint az üldözések megszünte­tését és azt, hogy őt megillessék mind­azok a jogok, amelyek a munkásságot a világ minden műveit államában meg­illetik. Meg­van tehát Magyarország né­pében a készség és a kellő hangulat arra, hogy a társadalmi béke létrejöhessen. Csak egy kicsiny csoport lámája és erőszakoskodása és a sajtó egy részé­nek lehetetlen uszítása az, amely a belső harmónia létrejöttét és ezzel a te»*m«4e *» nemzeti *4j kép;‘é» megindultát akadályozza. Ez azonban nem tarthat sokáig. Annak a kicsiny, de annál lármásabb csoportnak a bomlása szemmel lát­ható. Másfél éve, hogy mint a sáska­­had, ellepték a magyar közéletet és azóta uralkodnak ezen a szerencsétlen országon, de ezalatt a másfél év alatt semmi pozitívet nem alkottak, semmi hasznosat nem teremtettek. A gyűlöl­ködés politikája nem is lehet más, mint meddő és terméketlen. Azt hiszik, hogy az ország nem látja meddőségüket, kudarcaik hosszú sorozatát? Dehogy hiszik, ők maguk is látják, hogy az ország kiábrándult belőlük és már nem veszi be hazug és kegyetlen jelszavai­kat. Ők maguk panaszkodnak legjobban a „kurzus”" lecsúszásáról, ők maguk jósolgatják legsűrűbben annak közeli bukását, amelyet mindenfelé ételinjek­ciókkal iparkodnak elhalasztani. Hát igazuk lesz! Jóslásuk hamaro­san be fog válni. Nincs messze az az idő, amikor Magyarország népének osz­tályai, rétegei és felekezetei teljes tu­datára jutnak egymásrautaltságuknak és fölismerik az ámító jelszavak rom­boló hatását. Amikor az ország egész népe azt mondja: elég volt a szélső­ségekből, a bosszúból, a megtorlásból, fátyolt a­ múltakra, fogynak a munká­hoz, vállvetve, testvéri megértéssel és szeretettel Sforza olasz külügyminiszter újabb nyilatkozata a Habsburgok és a Horthy-különítmények ellen. Buchinger Manó az olasz külügyminiszternél tett látogatásáról. — A J 6­v 8 tudósítójától — SOCB, február 24. Tudomásunk volt arról, hogy Buchin­­ger Manó a magyar szociáldemokraták megbízásából küldetésben járt az olasz szociáldemokrata pártnál. Minthogy arról is értesültünk, hogy Buchingernek al­kalma volt az olasz külügyminiszterrel való beszélgetésre, megkértük, hogy mondjon el erről az érdekes találkozá­sáról egyet-mást a „Jövő” olvasói szá­mára. Buchinger kérdésünkre a követke­zőket mondotta el: — Az olasz külügyminiszternél való látogatásom az olasz elvtársaim kíván­ságára történt. A párt vezető emberei előtt vázoltam a magyar munkásosztály mai helyzetét és a magyar politikai viszonyokat Elvtársaim okvetlenül szükségesnek tartották, hogy amiket elmondottam, azok az olasz külpolitika hivatalos intézőivel is megismertessenek és ezért arra kértek, hogy velük együtt menjek el gróf Sforza külügyminisz­terhez. — Rómában a Consulté-n levő hi­vatalában fogadott bennünket a minisz­ter, az ott lefolyt beszélgetésről azon­ban, sajnos,­­ nem nyilatkozhatom, mert erre nézve a miniszter úrnak határozott ígéretet kellett ten­nem. Magam­ sajnálom ezt legjobban, mert a beszélgetés, amely jó félóráig tartott, valóban érdekes volt és mind­azokról a kérdése­­kről szólt, amelyek a legutóbbi hetekben Olaszor­szág és Magyarország között való vo­natkozásban a nyilvánosság előtt föl­merültek. — Aminek közlésére talán mégis felhatalmazottnak érzem magam, az a következő: —■ Azt kérdeztem a minisztertől: — Megengedi-e miniszter úr, hogy barátaimmal közölhessem hogy Olasz­­ország változatlanul és határozottan ellene lesz annak, hogy a Habs­burgok Magyarországon újból trónra juthassanak és megengedi-e miniszter úr, hogy azt is közöl­hessem barátaimal, hogy Olaszország ragaszkodni fog a mai magyarországi hadseregnek a tria­noni tockaaxarzoiciós értelmében és az abban foglalt mértékig való le­szereléséhez? — A miniszter úr erre azt mon­dotta : — Ezt nemcsak, hogy közölheti barátaival, de közölheti azzal a ki­egészítéssel, hogy én, mint a magyarság barátja, tartom szükségesnek, hogy Olaszország csakisz a föltételekhez rendület­lenül ragaszkodjék, mert e föltételek megvalósulása nélkül nehezen tu­dom elképzelni Magyarország jövő boldogulását. Ezeket mondotta el nekünk Buchin­ger. Mi annyira fontosnak tartjuk ezt a dolgot, hogy még külön is foglalko­zunk majd a nyilatkozattal. Egyelőre úgy látjuk, hogy a külföld végre jól és helyesen kezdi megismerni a mai Magyarország igazi állapotait . A bírói lelkiismeret írta dr. Vámbáry Rusztam. E cikket neves szerzője Budapesten akarta megjelentetni de ezt a­ cenzúra megtiltotta, noha szemmel l­átható, hogy a szerző olyan formát keresett, hogy cikke kegyelemre találjam Örflensunkre szolgál hogy cenzuramentes ország­ban nyilvánosságot adhatunk e tanulmánynak. Másfél év telt el a kommunizmus bukása óta és — sajnos — még mindig folyamatban vannak igazoló meg fegyelmi eljárások a proletárdiktatúra alatt tanú­sított magatartás miatt. Ha legitimista látószögből szemléljük az eseményeket, amire a jogfolytonosságot hirdető jogász bizonnyal még leginkább jogosult, a bírói kar egyes tagjainak a kommuniz­mus alatt történt kisiklásait elítélő fegyelmi határozatok ellen nem tehető kifogás. Legfittebb annyiban, hogy a feleletre vonásban nem érvényesült a legalitás perjogi alapelve, hogy a felelősséget nem mindenki ellen érvénye­sítették, aki arra rászolgált. De elvégre lehetnek a fegyelmi jogszolgáltatásban is esetek, amelyekben az opportu­­nitás elvének alkalmazását állami érdek kívánja s itt már tilos politikai térre tévednénk, ha fölvetnék a kérdést: quis custodiet custodes? Eddig tehát a dolog rendben van. De már nincs rendben és nem is hagy­ható szó nélkül, hogy az úgynevezett bolsevista f­egy­elm­i ügyekben,amelyeknek csúnya mellékhajtása, hogy többnyire áskálódás és besúgás alapján indultak, nem egyszer a bíráknak a világfölfogása és politikai érzülete is megítélés alá került. Nomina sunt odiósa, noha talán furcsán hangzik, hogy ez odiózus nevek közt nem egy van, amely akkor, ha a tudás, tehetség és jellem kérdése kerül szóba, nemcsak nem odiózus, hanem éppen a legjobb csengésűek közé tartozik. De akárkire vonatkozik is, a bírói lelki­­ismeret szabadságába ütközik, hogy a bíró­nak belső meggyőződése bárki, tehát akár felügyeleti vagy fegyelmi hatóság részéről is megrovás tárgya lehessen, addig, amíg e meggyőződés az ítélke­zésére bebizonyíthatólag tudatos be­folyást nem gyakorolt John Stuart Millnek a gondolat- és véleményszabadság spekulatív igazolását cáfolhatatlan erővel bizonyító L­i­­­b­e­r­t­y j­e óta fölöslegesnek látszik, hogy a lelkiismeretszabadságot, mint minden embernek természetes attribútu­mát védelmezzük. De­ még talán Mill érveinél is ékesebben szól a vélemény szabadsága mellett az emberi művelődés története, amely azt bizonyítja, hogy a szellemi és erkölcsi tökéletesedésnek üteme egyenes arányban áll e szabadság fokával. Bury a „Gondolatszabadság tör­ténete“ című, magyar nyelven is meg­jelent munkájában (Budapest, Franklin, 1915) szinte látnoki szemmel írja a következőket: Ha például valamiféle forradalmi jellegű társadalom mozgalom válnék uralkodóvá, amelyet oly férfiak vezérelnek, akiket hitcikkelyek inspirál­nak, mint ahogy a francia forradalom embereit is ilyenek inspirálták és akik eléggé elszántak ahhoz, hogy ezt a hitüket elterjesszék, a tapasztalat tanú­sága szerint, a kényszer alkalmazása ily­ esetben csaknem elkerülhetetlen volna. Bury mégis arra az eredményre jut, hogy a véleményszabadság társadalmi jelentőségének elismerésén ma már ily kísérlet előbb-utóbb hajótörést szenved. Miután a bolsevista terrort, amely a véleményszabadság gúzsbakötését meg­kísértette, átszenvedtük, bizonyára nincs okunk, hogy annak elvi elismerését az alkotmányos uralom helyreállításától féltsük.

Next