Jövő, 1922. október (2. évfolyam, 222-247. szám)

1922-10-01 / 222. szám

2 Az igazmondó Batmen, Bethlen István úgyis mint miniszterelnök, úgyis mint az egységes kormánypárt politikai vezére, szabadságát arra is fölhasználja, hogy szabadságot vegyen magának és a külföldi lapokat tájékoztassa Magyarország helyzetéről, az úgynevezett jogrendről és a szabadalmazott Bethlen-féle konszolidációról. A miniszterelnök egyik nyilatkozata a „Düsseldorfer Nachrichtenében jelent meg és e német lap munkatársának Bethlen, a tőle megszokott igazmondással, többek között a következőket jelentette ki: »Magyarországon ma senki sem gondol többé arra, hogy faji, nemzetiségi és vallási megkülömböztetést tegyen polgár és polgár között vagy nemzetiségi és politikai jogainak gyakorlásában bárkit is megakadályozzon. Akármilyen hihetetlen is, így nyilatkozott a magyar miniszterelnök Horthy-Magyarország közállapotairól! Hogy mi a mi véleményünk nekünk erre a nyilatkozatra vonatkozóan, azt hisszük, nem is kell mondani. Itt közöljük azonban, hogy mi a mondanivalója ezzel a nyilatkozattal kapcsolatosan a magyar munkásság lapjának, aNépszaváénak, amely abban a kellemes helyzetben van, hogy közvetetten tapasztalatai lehetnek a Bethlen-féle közszabadságok gyakorlásában. A „Népszava“ a bethleni igazmondásról a következőket írja: Tájékozás okából közöljük a miniszterelnök urat, hogy tegnap még nagyon nagy differenciák voltak polgár és polgár közötti aszerint, hogy ki melyik társadalmi osztályhoz, politikai párthoz vagy világfölfogáshoz tartozott. Például munkásnak lenni még másodrendűség volt, szociáldemokratának lenni meg bűne tegnap. A szociáldemokrata érzelmű munkásságnak még tilos volt az, ami más párthoz tartozóknak természetes polgárjog gyanánt dukált ki. Tegnap még nem volt szabad szervezkedniük a vasutasoknak, a dohánygyári munkásoknak, a tanítóknak, tanároknak, városi és állami alkalmazottaknak, a villamosalkalmazottaknak, a magyar rög robotosainak, tegnap még nagy csomó hatósági végzést hozott a posta külömböző szervezeteknek gyűlések, értekezletek betiltásáról, lapok betiltásáról.. Igen, tegnap még hemzsegtek a »megtiltom!“, — „nem veszem tudomásul! — kategórikus imperativuszok, tegnap még »transzportment Zalaegerszegre, szörnyű bűnökkel terhelt prolikkal, olyanokkal, akik piros virágtól csokrot rendeltek vagy nem tudtak elég kenyeret venni a keresetükből s igy bátrak voltak több bért igényelni. Mindez tegnap történt és azelőtt, most már három éve és ma is ez a helyzet vagy tán valamivel rosszabb, mert hiszen -- konszolidálódunk. Ami pedig a politikai jogok szabad gyakorlását illeti — hát ez egy kicsit régebbi keletű, de szintén folytatólagos és a folytonos fokozás elméletére van fölépítve. Már tudniillik a politikai jogok gyakorlásának hatósági és kormányzati akadályozása. Talán még emlékszik a miniszterelnök úr, modernizált oligarchatanácsának lelkiismeretkönnyítő véleményére.500.000 felnőtt, érett embert taszított ki a választójogból, amely embertömeg nagy része nem tartozott éppen a miniszterelnök úr társadalmi osztályához. Azután Gömbös úr, mint választási főigazgató: választási geometria házi használatra, cenzúra, gyűlések betiltása, csendőri, hatósági erőszakoskodások és ezer más sika- Déka minden és mindenki ellen, ami vagy aki nem esküdött örök hűséget a kormánypártnak. így volt eddig, s így van ma. Így értelmezték és kezelték a politikai jogok szabad gyakorlását, az ehhez szolgáló vezeték gombját pedig a miniszterelnöki palotából nyomogatták és nyomogatják ma is... Nyilatkozott Bethlen miniszterelnök a német szélsőjobboldali párt lapjának, a „Deutsche Zetung“-nak is. Ebben a nyilatkozatában többek közt a következőket igaz mondja: — A német közvéleményben a magyarországi közállapotokról még mindig meglehetős tájékozatlanság uralkodik ... Azt hiszem semmi kétség sem lehet abban a tekintetben, hogy a hírhedt magyar reakció, amelyről a külföldön annyit írnak és beszélnek, tulajdonképen nem más, mint fantazmagória, amelyet ellenséges kezek és tollak tudatosan és meglehetős nagy raffináltsággal rögzítenek és mélyítenek ki. A választások, mint ismeretes, nagy többséget hoztak a kormány politikájának (Lásd föntebb, hogy minő eszközök igénybevételével. — A szerk.) és teljesen igazolták azt a magatartást, amelyet a kormány a legutóbb lezajlott sorsdöntő eseményekkel szemben tanúsított. A nyilatkozat egyéb részei is körülbelül hasonló igazmondásokat tartalmaznak : a magyarországi reakciós fantazmagória, a Gömbös-féle választások a kormány politikáját igazolták. Úgy látszik, Bethlen teljesen összezavarja a fogalmakat, már azt sem tudta mi a valóság, mi az igazság, mi a képzelet és mi a képtelenség. Ha fogalma volna minderről, akkor maga is megállapíthatná, hogy nyilatkozata és annak minden mondata vagy képtelenség vagy a legfantasztikusabb hazugság. Zégrác. Irta Nagy Andor. Messzi világok tengerfenekének mi köze lehet vájjon távol országok embereihez, emberekhez, akik sohase mozdulnak el a maguk kis városából, a Bzoba-konyha szegényes odvából, élet és világ nagy tengerének legaljáról . . . Béna volt az egyik asszony, szélütött, sorvadó sápadt gyengeség, járni se tudott szegény. Tolókocsiban ült, mindennap kitolták a gangra konyhájuk elé, sovány kis madártestét verőfényes napokon is nagy takarókba burkolták. Fonnyadt arca finom és szelíd volt, a gyógyíthatatlan betegek megható finomságával; diabama szeme lángolt, az ürökre bénák száguldozó szárnyaival. Szegények voltak ők is, mint az emberek valamenynyien e tájon, de azért ő tisztára kifürdetve, gonddal öltöztetve, ápoltfehéren ült a tolókocsiban. Fehér krézlit viselt s az hófehér volt mindig, ragyogó szép vasalással. Ilyen volt fején a főkötő is, amely alól áttetsző halántékán sima fésüléssel nézett ki haja sötétje. Ilyen áttetszően tiszta, sima szelíd ember volt az ura is, aki csak halkan beszélt, szőke, puha-gyér szakálla volt, szeme fájdalmas tekintetű, benne szelíd szomorúság és gyöngéd szerelem, mint Krisztus szemeiben a szomorú képeken. Ilyen volt az ember, Szolga Péter, aki kárpitos volt , aki reggel úgy ment be a nagy bútorgyárba, ahol dolgozott, mint egy halk sóhajtás, amely elszáll a tolókocsiból, félénken és alázatosan, hogy senkinek útjában ne legyen. Alig hallották szavát a műhelyben is, ahol úgy kerültek L. alól a Szokát, selyem, plus és mindenféle drága párnás bútorok, mintha nem is műhelyben, hanem patikában készülnének. Este hazament, lábujjhegyen és halkan, egy örökös kórházlakó nesztelen életével; keresetét évek óta simán letette az asztalra Mari-mama elé, az öregasszony kezeihez, aki húsz éve még nem állt meg egy pillanatra, hogy megkérdezze önmagától, tulajdonképen miért is szolgál ebben a házban húsz év óta egyazon lélegzetnélküli sietséggel, úgy, ahogy a haldoklóhoz hívott serénykedik a gyertyavilágos házban. Ő se kérdezte, az ember, Szolga Péter se kérdezett semmit, mert az asszony ült a tolókocsiban, tisztán és hófehéren, panasz és kívánság nélkül, mintha nem is élne, mintha felhőkön ülne, mint a holtan mosolygó angyalok. A másik asszony csatkos és szurtos, gubancos nőszemély volt, tuman a másik házban. Örökké piszkos rongyaiból csak két nagy kidolgozott keze látszott, lütykös, repedezett ujjaival, feketerámás körmeivel. Arcaszine seszinű volt, mintha örökre rászáradt volna a sparhert paakolm meg a mosogatólé mozgája s ebből a vigasztalan mindenes-cseléd-lárvából két kutyaszem ijedezett, eszméletlen alázatossággal Zsugorodott kis test mint két nagy kölöncöt cipelte csopogva férje kitaposott cugoscipőit, hasán örökké nedves és ételpiszkos volt a rongyos zsákdarab, amelyet kötőként kötözött magára kócos madzaggal. Családja cselédje volt ez a nő, Pospil kárpitos felesége, a legutolsó cseléd, aki moslékos gubanccá sülyedt az örökös munkában és szegénységben ; ivott, büdös-rssz pálinkát ivott és tompult agyvelővel merült el konyhája piszkában. Nem lehetett aligtíllelni, hogy ez a nő miéntilyen volt valamikor, fiatal és jószág után, aki tiszta szép ágyba bujt esténként s akinek kacarászó kedv sütött ki testebőre alól, pedig mindez nem i3 lehetett oly rég, mert a gyerekek körülötte mind aprók voltak ! De senki se kérdezte, hogy miféle átok fojtotta bele ezt az asszonyt a törött fazekak szutykába, elbutult élete sarába. Mert Pospil, az ember, az is belefult a poloskás ócska bútorok kifordult Léteibe; rongyosműhelyében, hátul a ház mögötti zugban, a kifeszített ponyva alatt füléig értek a kidöglött fotelek, csüngő bélű gyerekhugyos matracok, szegényszagú rongyok, koszos és szörnyű ócskaságok, zsibvásárok alja-rongya, szegény-szegény uniberek vacka-bútora, amiket olcsó pénzért toldozott-foltozott éjjel-nappal dühödt nyaralással ez a hatalmas nagy ember, akinek széles melle úgy feszült a kócok és rongyok torlaszának, mintha rászakadó tengerekkel viaskodnék. Szuszopró, nagy teste pállott a verejtéktől, avult rongyok pora kimarta bőrét, szédült és fuldokolt a sietségtől, káromkodott és hajszolt gorombán mindenkit maga körül s ha megállt egy pillanatra az asszonyba belérúgott. — A zégrácot, az istenit! — harsogott minduntalan a ponyva alól s tömte, gyömöszölte a száraz, göndör csomókat a foltos matracok lyukas gyomrába. Zégrác, zégrác ... egyedül ez a titokzatos szó volt az, amely kiszállt minduntalan a ponyva alól a szitok, káromkodás és ütlegek zajából, kikelt a ponyva alól, mint a pocsolya fenekéről a fölbuggyanó buborék ... zégrác ... mi ez? valami segélykiáltás talán, halljátok meg, Pospil, a kárpitos, tuldoklik a kócok alatt! — Zégrácot az istenit! — dörögte Pospil a ponyva alól. zégrác, zégrác, milyen furcsa szó, mi lett az a zégrác, miféle titok gubancolódik göndör csomóiban? A vörös szemű trógert, aki zörgi kis talicskán hurcolta a kárpitosgyerekekkel a fürtös fonatokat s akiről a# hittem akkor, hogy trachomás szeme is hozzátartozik a zégrác titkaihoz, meg is kérdeztem egyszer. — A zégrác? — mondta a vörös szemű — Hát zégrác! A boszorkányok szakállából! Fölkapott egy csomót és ijesztett vele. A kárpitos gyerekek nevettek rajtam. És amikor később megtudtam egyszer, hogy a zégrác az tengerifü, távol tengerek fenekéről hozzák Pospil műhelyébe, egy csöppet se csudálkoztam akkor. A tenger és a tenger fenekén a tengerifü milyen messze van Pospil műhelyétől, az asszonytól, aki bárgyúvá piszkosodott és Szolgától, a Krisztusképű kárpitostól, a tolókocsitól, a meghalt angyaloktól s a trachomás szemil trógertól és mégis mind milyen együvé tartoznak! Most is hallom, kiáltja Pospil : zégrác, zégrác . . . mintha tenger fenekéről, szörnyű nagy tenger fenekéről kiáltana, kiált és fuldokol; rácsavarodott a nyomorúság, zégrác, zégrác . . jaj, befulladt Pospil a kócok alá, élet és világ nagy tengerének alján. Fenn, a magazinok tábláján, bugyborók a mélyből. Vasárnap, 1022 október 1 .YEVA A népszilvtiséi svísztined szottját Bethlen nem volt hajlandó fegadni Kisfias Sislvány Budapesten. A Jövő budapesti tudósítójától. — Budapest, szeptember 30. Kínos eset foglalkoztatja a magyar politikai köröket. A múlt napokban Budapestre érkezett Reverson genfi egyetemi tanár, a népszövetség svájci megbízottja, aki egyúttal a nemzetközi szabadkőműves páholy-szervezetek nagymestere is. Reverson tanár ugyanis Genfben érintkezésbe lépett a népszövetség jelenleg is ott-tartózkodó magyarországi főmegbízottjával, gróf Bánffy Miklós külügyminiszterrel, akinek értésére adta, hogy a külföldi közvélemény és főként a nemzetközi szabadkőműves páholyok milyen véleménnyel vannak Magarországról a magyar szabadkőműves páholyok működésének betiltása és a szabadkőművesek épületeinek elkommunizálása miatt. Gróf Bánffy Miklóst ezek a szemrehányások igen kellemetlenül érintették, annál inkább, mert nagyon jól tudta, hogy a genfi főmegbizottnak teljesen igaza van és csakugyan mindenképes nevetséges dolog, azait a kurzus a szabadkőműves páholyokkal csinált, azonkívül genfi működése közben rájött a külügyminiszter arra is, hogy menyire kártékony és ártalmas a kurzuspolitika, amely minden nemzetközi szervezetet, a szociáldemokráciától kezdve a szabadkőművességig, maga ellen ingerel. Bánffy, akit a népszövetség egyéb tagjai is fölszólítottak, hogy tegyen valamit a magyar szabadkai, üres k ügyében, úgy oldotta meg a goldmss csomót, hogy fölkérte Reverson professzort, átazzék el Budapestre és haladéktalanul közölje a panaszokat gróf Bethlen István miniszterelnökkel; egyúttal pedig táviratilag fölhívta a miniszterelnök figyelmét a Népszövetség nagy befolyású svájci főmegbizottjára akit igen melegen beajánlott Bethlennek. A svájci főmegbizott, Bánffy ajánlata értelmében elutazott Budapestre ahol érintkezésbe lépett a magyar szabadkőművesek vezetőivel és ezek kíséretében megjelent mindenekelőtt a belügyminisztériumban, ahol Rakovszky Iván belügyminiszterrel kívánt beszélni Rakovszky kifizent titkárával a népszövetség svájci főmegbízottjának, hogy legnagyobb sal utálatára nincs módjában tárgyalni vele. Reversont ez a fogadtatás igen természetesen roppant kellemetlenül lépte meg és abban a hitben volt, hogy valami félreértés történt. Ezután egy képviselő kíséretében fölkereste a parlamentben gróf Bethlen miniszterelnököt Bethlen, noha pontosan tudta, hogy ki Reverson és noha tudta, hogy a svájci fér megbizott gróf Bánffy Miklós külügyminiszter kérésére utazott Budapestre és noha Bánffy ajánlotta őt kérésével egyetemben a magyar kormány fejének figyelmébe ugyancsak nem volt hajlandó a svájci főmegbizottat fogadni. A tárgyilagosság kedvéért meg kell állapítani, hogy a magyar kormány tagjai közül akadt mégis valaki, gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki belátta, hogy a Népszövetség svájci főmegbízottjával nem lehet ilyen, még csak nem is ázsiai módon elbánni. Véletlenül tudomást szerzett arról, hogy Reverson tanár a parlamentben tartózkodik, nyomban fölkereste és így legalább egy hivatalos tényező akadt Magyarországon, aki mégis kegyes volt leereszkedni, a Népszövetség svájci főmegbízottjához, aki történetesen egyúttal a nemzetközi szabadkőműves páholyok szervezetének egyik vezetője is. Nagyon jellemző azonban, úgy a kurzus közállapotaira, mint a kultuszminiszterre, hogy amikor egyik újság ezt a világra szóló botrányt kipattantotta, gróf Klebelsberg Kuni sietett megcáfolni — nem azt, hogy minisztertársai a legostobább módot nem fogadták Reversont, hanem azt hogy tárgyalt volna a svájci tömeglel- ALKALMI VÉTEL! OLCSÓ TENGERIFŰ MATRAC !