Jövő Mérnöke, 1959 (6. évfolyam, 1-43. szám)
1959-01-05 / 1. szám
TANULNI, TANULNI, TANULNI... Furcsa dolog a vizsgaidőszak. Még a szorgalmas ember is sokszor szeretné az óra mutatóját tolni, hogy jobban teljen az idő vagy valamilyen indokkal felállni, mert a fiatal izom és csont is belefájdul az állandó ülésbe. Ez elmélet. A gyakorlat az, hogy a nyugodtnak, idegesnek, jó tanulónak vagy gyengébbnek ilyenkor bizony két műszakban kell tanulni, mindenkinek másért. Dehát miért fejtegetnénk ezt is. Egyszóval tanulni, tanulni, tanulni. Ez itt a lényeg. A Ménesi úti leány-diákotthon tanulószobájában karácsony után még az elővizsgákra készülnek. „Az ördög vinné el ezt a padlót, hogy nyikorog.” Biztosan egyszerre gondolják sokan, amikor belopakodunk. „Hát így nem lehet tanulni, ha mindig zavarják az embert.” Ezt már nemcsak gondolják, ki is fejezik néhányan, hónuk alá csapva a könyvet, elmennek nyugalmasabb helyre. — Ez aztán az érthető kritika gondolom én és savanyúan nézek körül. Különös dolog ez. Az elővizsgák időszakában ilyen nagyon komolyan veszik a tanulást? Vagy már annyira belemelegedtek. Néhány leány háta mögül a jegyzetébe pisadtak. Ezek vegyészek. Azt a rengeteg képletet! A vegyésznek biztosan más agya van, mint más földi halandónak — gondolom. — Nem, dehogy! — nyugtat meg Csolák Vera, ő IV. éves vegyész, biztosan jobban tudja, mint én, vagy nem vette észre, mikor ment végbe fejében agyváltozás, mert azt mondja — több ezer képlet is megfér kicsi helyen a fejben egymás mellett. — Na jó, jó. Beszéljünk inkább másról. — A nevet, s én felteszem a lehető legbutább kérdést. Hogy megy a tanulás? — Hát, hogy is mondjam — mondja elgondolkodva —, megy. — Na igen, hát mit lehet erre válaszolni— gondolja. Igaza van. — Szóval maga vegyész lesz. — Igen — s nevet hozzá. Ilyen sután kezdődött a beszélgetés, s hogy lett belőle értelmes dolog, ma sem tudom, de néhány perc múlva mégiscsak az életnél kötöttünk ki. Vera valahogy így mondta: — Igen, az évfolyam-társaim, no meg az elődök is, bizony itt akarnak maradni Pesten. Mondogatják, mit keresne vidéken egy vegyész. Sokan úgy gondolják, meggyőzően hangzik ez. Én mégis vidékre megyek. Nem azért, mert onnét jöttem, de egy most születő új vegyiműben fiatal vegyész számára is akadhat érdekes feladat, hát nem jobb ez, mint például elmenni laboránsnak a Chinoinba? Mire az emberből valami lehetne, tán mindent elfelejt, amire építeni kérve. — Milyen egyszerűen mondja, és milyen igaza van — gondolna. Milyen jó lenne, ha sonkái többen lennének, akik így gondolkoznak. — Hogy hogyan készülök erre? — kérdezi vissza. — Négyes átlagom volt tavaly, remélem, az idén is meglesz. — Azon gondolkodom, kívánjam, hogy így legyen? — de nincs rá idő. Tovább beszél. — Milyen jó lenne, ha Kazincbarcikán vagy Tiszapalkonyán tudnák, hogy él egy Csolák Vera, tudnák azt, hogy én szeretnék odakerülni és milyen jó lenne, ha néha az egyetemmel meglátogathatnánk őket. ■— Igen — felelem, aztán megfordítok egy jegyzetet, amelynek alján kézírással ez áll: „lapot küldeni anyunak”. Nevet. — Jaj, hogy mindent meglát. Huszonhetedikém volt az anyám születésnapja. — Igen — milyen természetes dolog, hogy a szülőkkel levelezünk, hogy a barátainknak üdvözletet küldünk. Sokszor megírjuk örömünket, bánatunkat. Mi lenne, ha Vera és a többiek a jövő munkahelyeikkel esetleg levelezhetnének. Merész ábránd, de tán jobban menne a tanulás. De erre most nincs idő, hogy mindezt el is mondjam, mert aki holnap vizsgázik, ugye annak elsősorban mégiscsak tanulni kell. Hát nyikorog újra a padló, s a lányok föllélegzenek. Végre elmentek (mert ketten voltunk), nyugodtan tanulhatunk. Bár lehet, hogy egy fél óra múlva van olyan közülük, aki arra gondol, bár már jönne valaki, hogy ki lehetne jól nyújtózkodni vagy fölállni, kimenni, mert őrjítő ez a csend. Dehát tanulni kell. Sz. J. Toldi Istváné a szó Cseng a telefon, ajtók csapódnak. A gépészkar dékáni hivatalában nagy a sürgés-forgás. — Toldi elvtárs egy pillanatra ... — Toldi elvtárs, várják! — Egy sürgős levelet hoztam ... És Toldi István — a gépészkar dékáni hivatalának vezetője — mindenki számára szakit egy „pillanatot”. Most a Jövő Mérnökének mondja el, mi mindent tett a dékáni hivatal a vizsgák sikeres lebonyolítása érdekében. — Már december első felében megszerveztük a januári vizsgákat. A hallgatók 10 és 18-a között jelentkezhettek a különböző tanszékeken. Diákjaink a kifüggesztett vizsganap-táblázat szerint maguk állították össze kollokviumi rendjüket. December 15-én miniszteri utasítást kaptunk. Eszerint megváltozik az utóvizsgák díja, 8 forintról 10 forintra. Vizsgára csak olyan tanulókat bocsáthatunk, akik félévi tanulmányi kötelezettségeiknek eleget tettek (zárthelyi, rajzbeadás stb.). Ez év szeptemberében vezettük be a különeljárási díjat. Maguk a hallgatók is helyesnek tartják. Már eddig is lemérhető eredményeket könyvelhetünk el. Az 5-10-20 forintos pontatlansági, mulasztási bírságok segítségével igyekszünk a tanulókat a határidők betartására bírni. A dékáni hivatal az egyetemisták érdekeit képviseli, és tanulásukat igyekszik megkönnyíteni munkájával. mntiiiiiiniiiMiHiMiiiiiiiiniiiimiiiiimjimiuMiiiiiMHiiiiiuiiMiiiitiiimnmiiiHiiiiiiiHimimiiiimiiiimiiiiiiiiimHiiHiiiiiiiiliiiii Az Egyetemi Színpadon december 21-én — vasárnap délelőtt — az „Ifjúsági Rádió” tartotta nyilvános stúdiófelvételét. A szép számmal jelenlevő közönséget a Műszaki Egyetem, a Közgazdasági Egyetem és az Eötvös Loránd Tud. Egyetem diákjai alkották. A „December 32.” c. műsor mindvégig — a címéhez méltó _n kellemes és jó szórakozást nyújtott. A neves művészek mellett, a különböző játékok keretében a diákok is jól szerepeltek és értékes ajándékokat nyertek. Fotó: Szökrön László RÉGI TÖRTÉNET tettek tehát a bírósági eljárással, egyszerűen hat érnél tart bennünket. Utunk ez alkalommal, Budapest toloncház, majd később Kistarcsa- Garamú internáló táborok voltak. Az itt szerzett élmények közül a toloncházi emlékeket szeretném elmondani. Horthy ezen intézménye egész Európában közismert volt. Hírhedtségét annak köszönhette, hogy hozzá hasonló embertelen körülményeket nem lehetett találni egyetlen kapitalista állam börtönében sem. Késő este érkeztünk meg abba a csodálatos penzióba. Húszan voltunk fiatalok, idősebbek, KIMSZ- és KMP-tagok. Vártuk a kihallgatást, ami őrizetbevételünk alkalmával is, most is elmaradt és később sem került rá sor. Beraktak bennünket egy terembe, ahol „el volt szállásolva” vagy 100—120 ember, akiknek rendelkezésére állt kb. 30—35 fekvőhely. Megborzadtunk a látványtól, ami elénk tárult. Hosszú hónapokat töltöttek itt emberek anélkül, hogy egyetlen alkalommal kihallgatták volna őket. De nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy mi történt akkor, amikor az ott levők megtudták, hogy kommunisták vagyunk. Bennünket is meglepett és csak később értettük meg. Az történt, hogy saját társaikat elzavarták a fekhelyekről, hogy mi le tudjunk feküdni. őrséget szerveztek mellénk, akik éjjel-nappal mellettünk voltak és vigyáztak csomagjainkra. Miért tették mindezt? Közülük sokat a nyomor vitt a bűnözés útjára. És a börtönben megismerkedtek a lebukott elvtársakkal. Megismerték a kommunisták határozottságát, szerénységét. Tudták, hogy a mi elvtársaink nem egyéni érdekekért harcolnak, hanem a közösség érdekeit tartják szem előtt. Tudták, hogy a börtönben sem adják fel a harcot, ott is ki tudnak harcolni emberibb körülményeket, mely őket is érinti. Meg ezek az emberek is megismerték a KIMSZ és a KMP tagjait, akik mindenütt, még a börtönben is megbecsülést, tiszteletet, tekintélyt szereztek a pártnak. Ennek megtartása most már a ti feladatotok. Úgy vigyázzatok a KISZ becsületére, tisztaságára, ahogy elődeitek megteremtették azt. A KISZ becsülete most a ti keretekben van. Sarlós Ferenc Amikor az új KISZ-tagsági könyvet megkaptátok, a taggyűlésen elmondtam egy kis epizódot a KIMSZ tagjainak munkájáról. Úgy érzem, el kell mondanom még egy epizódot, mely szintén az illegalitás éveiben történt és összefüggésben van a mostani tagkönyvcserével. Néhány nappal azután, amikor a fasiszta Németország megtámadta a Szovjetuniót, abban a vidéki kisvárosban ahol éltem letartóztatták a „politikailag gyanús elemeket" vagyis a kommunistákat. Bizonyíték a rendőrség kezében senki ellen sem volt, így hát újabb vádat nem tudtak emelni ellenük, nem állíthattak bennünket újból bíróság elé. — Dehát ezen könnyen túltette magát Horthy rendőrsége, hisz érvényben volt az internálás, amit félévenként újítottak meg, az emberi kor végső határáig. Nem is kísérte- Tagkönyv csere A KIMSZ megalakulásának 40. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi taggyűléseken bonyolították le a KISZ- alapszervezeteink a tagkönyvek cseréjét. A két esemény egybeesése nem volt véletlen, a KISZ-tagság ezzel kívánta kifejezni azt, hogy a KIMSZ hagyományai örökösének tartja magát. A tagkönyvek kiosztásával együtt zajlott le a még fogadalmat nem tett új KISZ-tagok felvétele is. A taggyűléseken idősebb elvtársak, a KIMSZ régi harcosai is részt vettek. Beszélgettek az ifjúság Horthy-rendszer alatti keserű életéről a bátorságról és hősiességről, amellyel a KIMSZ-tagok munkájukat végezték. A gyűlésekre a KISZ-alapszervezetek oktatókat is meghívtak. Radocsány János, a Villamos V. évfolyam KISZ-alapszerv titkára kiosztja az új tankönyveket RÉGI ÉS ÚJ SZAKEMBEREK Az elmúlt hetekben úgy hozta a véletlen, hogy több régi évfolyamtársammal találkoztam. Nagy érdeklődéssel kérdezgettük egymást, kinek hogy alakult a sorsa, milyen problémákkal találta magát szembe az életben. Csodálatos módon szinte mindenki egyformán felelt, most érzem csak, milyen keveset tudok. Nyilvánvaló, hogy ez ilyen formában nem felel meg a valóságnak. Elég egy pillantást vetni a tankönyvekre és jegyzetekre, hogy bizonyságot szerezzünk: a mi egyetemünk színvonala semmiben nem marad el a világ legjobbnak ítélt technikai főiskoláitól. A fiatal mérnökgyakornokok javarésze sok esetben nagyobb elméleti tudással lép ki a termelésbe, mint amilyennel a sokéves gyakorlatra visszatekintő kollégák rendelkeznek. Ugyanakkor azonban az „öregek” mégis minden tekintetben fölényben vannak a fiatalokkal szemben. Hiába ismeri ugyanis valaki a legmodernebb, minden tényezőt számításba vevő méretezési eljárásokat, ha néha nincs tisztában a kivitel legelemibb szabályaival. Az általános mérnök munkaterületéről veszem a példákat: nagyon hasznos, ha a vasút-tagozatos hallgató ki tudja számítani az íves kitérő minden adatát, de mit ér, ha adandó alkalommal semmiféle kitérőt sem tud fektetni. Kétségtelen eredmény, ha valaki ismeri a leszívási görbe differenciálegyenletét, de ugyanakkor aggasztó, ha tanácstalanul áll, miközben a munkahelyet víz önti el. Rövid oktatói pályámon történt, hogy a mérnökkar V. évfolyamán egy zárthelyin a hallgatók többsége nem ismerte a bedöngölési tényező fogalmát. Amikor azután elmondtam, hogy ez az 1,2—1,3 körüli szám azt jelenti, hogy 1 köbméter beton készítéséhez mennyi adalékanyag szükséges, a társaság meglehetősen hitetlenkedve fogadta a magyarázatot. Mindez persze nem újság az egyetem vezetői előtt. A mérnökkar komolyan foglalkozik a mérnökképzés új rendjének megvalósításával. E szerint a rendes egyetemi oktatás során a hallgató a mindennapos gyakorlat számára szükséges alapokkal ismerkedik meg, majd ennek elvégzése után külön tanfolyamon specializálhatja magát, ha ennek szükségét érzi. E törekvés, amely a műszaki oktatásban a legkorszerűbbnek mondható, előreláthatólag megoldja a végzett hallgatók problémáját. Hogyan lehetne az így körvonalazott programot valóra váltani? Tudomásom szerint a legkiválóbb oktatókból alakult bizottság foglalkozik a kérdéssel , de talán nem veszik majd szerénytelenségnek, ha e mindenkit érdeklő vitában szót kérnek a Jövő Mérnöke olvasói is. Nyilvánvaló, hogy hozzászólóink nem rendelkeznek majd mindenben a szükséges tudással és áttekintéssel, de talán néhány szempontra fel tudják hívni a figyelmet. Végül pedig, nem lenne haszontalan, ha sikerülne megszólaltatni az ipar kiváló szakembereit, akik minden bizonnyal hasznos tanácsokkal szolgálnak a mérnökképzés új rendjének kialakításában. S. F. 4 VÁMOS TIBOR Ha ma végigmegyünk a Műegyetem folyosóin, még felidézni is nehéz azokat a tizennégy év előtti napokat, amikor az ostrom után újra megindult az élet a Technikán. A náci és nyilas hordák utolsó percig védték a Műegyetemet. 1945 április közepén gyalogoltak át Pestről Budára az első vállalkozó szellemű fiatalok a Műegyetemre beiratkozni. Kapu még nem volt nyitva, a kerítés egy félig bedőlt részén lehetett átmászol. Rom, törmelék, piszok mindenütt. Mégis az aula közelében egy szobaajtón friss felírás, bent idősebb egyetemi tisztviselő. — Ha lesz elég jelentkező, megpróbáljuk elkezdeni az oktatást — mutatott a kézzel vonalazott jelentkezési ívre, melyen én voltam a harmadik jelentkező. — Ez volt a felszabadulás utáni első felvételi vizsga a Műegyetemre. Nehéz helyzet Nehéz idők jártak ezután is. Heteken keresztül a hallgatók két napon át tanultak, a harmadik napon romot takarítottak. A professzorok legjobbjai velünk dolgoztak, Pattantyús, Muttnyánszky és több más idős professzor nemcsak irányított, hanem ihaga is hordta a talicskával a romot. Vegyes társaság gyűlt össze az egyetemen. Ez az egyetem a Horthy-korszak alatt az ellenforradalom egyik fellegvára volt, innen indították — tízpengős napidíjakkal — az imrédista tüntetőket, itt működött az egyik legjobboldalibb diákszervezet, a Hungária. A diákok jelentős része ezt a nevelést szívta magába, ha később sokan közülük meg is változtak, akkor többségükben az úri rend védelmezőinek érezték magukat. Legjobb esetben „nyugati demokratává” képezték át magukat, az ügyesebbek a különböző pártokba igyekeztek tömörülni, volt idő, amikor a Kisgazdapárt a Műegyetemen igen baloldali szervezetnek számított a sok pfeiferista, sulyokista, bararakovicsista csoport mellett. Kommunista igen kevés akadt, 1945-ben 20—30 fiatal kommunista kezdett el dolgozni 4000 hallgató között, a tanszemélyzetben egyáltalán nem akadt párttag. Helyisége éveken keresztül egy szervezetnek volt csak a felszabadulás után a Műegyetem épületében: a Máriakongregációnak. A szervezet távolról sem volt olyan vallásos, mint a neve mutatta. Egy rendkívül ügyes jezsuita, Szabó páter vezette, aki nyilvános politikai előadásokat tartott az egyetemen. Hosszú ideig Szabó páter állt minden mögött, ami a Műegyetemen a diákpolitikában történt. A műegyetemi ifjúsági hivatalos szervezete, a technikus kör sokáig ezt a politikai helyzetet tükrözte. Harc a tömegekért A kommunista fiatalok éjszakáikon keresztül vitatkozva, sok-sok kudarc és kevés kis eredmény tanulságait leszűrve alakították ki azokat a módszereket, amelyekkel ezen a helyzeten változtatni lehetett. Az egyetlen lehetséges út az volt, hogy először munkánkkal megnyerjük a hallgatók jobbérzésű többségének bizalmát, majd erre a bizalomra támaszkodva nyerjük meg őket politikánknak. „Aprómunka” — ez volt ennek az időszaknak a fő jelszava és a kommunista fiatalok — mivel a választásokon mandátumot nem kaptak — funkció nélkül mentek be a technikus körbe dolgozni a tömegek bizalmáért. Jelentős áldozatvállalás volt ez, hiszen sok-sok olyan munkát kellett ellátni, amit ma az állami szervek hivatalból intéznek, így a tanulásra sokszor csak éjszaka maradt idő, tanulni pedig kellett, mert a mozgalom elvárta, hogy a vezetői jó tanulók legyenek, és hogy ez nemcsak papírjelszó volt, arról a jeles oklevelek és a kandidátusi fokozatok egész sora tanúskodik. Ebben az időben az ösztön-