Jövő Mérnöke, 1959 (6. évfolyam, 1-43. szám)

1959-01-05 / 1. szám

TANULNI, TANULNI, TANULNI... Furcsa dolog a vizsga­idő­­szak. Még a szorgalmas ember is sokszor szeretné az óra mu­tatóját tolni, hogy jobban tel­jen az idő vagy valamilyen indokkal felállni, mert a fia­tal izom és csont is belefájdul az állandó ülésbe. Ez elmélet. A gyakorlat az, hogy a nyugodtnak, idegesnek, jó tanulónak vagy gyengébb­nek ilyenkor bizony két mű­szakban kell tanulni, minden­kinek másért. Dehát miért fej­tegetnénk ezt is. Egyszóval ta­nulni, tanulni, tanulni. Ez itt a lényeg. A Ménesi úti leány-diákott­hon tanulószobájában kará­csony után még az elővizs­gákra készülnek. „Az ördög vinné el ezt a padlót, hogy nyi­korog.” Biztosan egyszerre gon­dolják sokan, amikor belopa­kodunk. „Hát így nem lehet tanulni, ha mindig zavarják az embert.” Ezt már nemcsak gondolják, ki is fejezik néhá­nyan, hónuk alá csapva a könyvet, elmennek nyugalma­sabb helyre. — Ez aztán az érthető kritika gondolom én és savanyúan nézek körül. Különös do­log ez. Az elővizsgák időszaká­ban ilyen nagyon komolyan veszik a tanulást? Vagy már annyira belem­elegedtek. Né­­hány­ leány háta mögül a jegy­zetébe pisadtak. Ezek vegyé­szek. Azt a rengeteg képletet! A vegyésznek biztosan más agya van, mint más földi halandónak — gondolom. — Nem, dehogy! — nyugtat meg Csolák Vera, ő IV. éves vegyész, biztosan jobban tudja, mint én, vagy nem vette észre, mikor ment végbe fejében agyváltozás, mert azt mondja — több ezer képlet is megfér kicsi helyen a fejben egymás mellett. — Na jó, jó. Beszéljünk inkább másról. — A nevet, s én felteszem a lehető legbu­tább kérdést. Hogy megy a ta­nulás? — Hát, hogy is mondjam — mondja elgondolkodva —, megy. — Na igen, hát mit le­het erre válaszolni— gondolja. Igaza van. — Szóval maga vegyész lesz. — Igen — s nevet hozzá. Ilyen sután kezdődött a beszél­getés, s hogy lett belőle értel­mes dolog, ma sem tudom, de néhány perc múlva mégiscsak az életnél kötöttünk ki. Vera valahogy így mondta: — Igen, az évfolyam-társaim, no meg az elődök is, bizony itt akarnak maradni Pesten. Mondogatják, mit keresne vi­déken egy vegyész. Sokan úgy gondolják, meggyőzően hang­zik ez. Én mégis vidékre me­gyek. Nem azért, mert onnét jöttem, de egy most születő új vegyiműben fiatal vegyész szá­mára is akadhat érdekes fel­adat, hát nem jobb ez, mint például elmenni laboránsnak a Chinoinba? Mire az emberből valami lehetne, tán mindent elfelejt, amire építeni kérve. — Milyen egyszerűen mondja, és milyen igaza van — gondolna. Milyen jó lenne, ha sonkái többen lennének, akik így gon­dolkoznak. — Hogy hogyan készülök erre? — kérdezi vissza. — Né­gyes átlagom volt tavaly, re­mélem, az idén is meglesz. — Azon gondolkodom, kívánjam, hogy így legyen? — de nincs rá idő. Tovább beszél. — Milyen jó lenne, ha Ka­zincbarcikán vagy Tiszapalko­­nyán tudnák, hogy él egy Cso­lák Vera, tudnák azt, hogy én szeretnék odakerülni és milyen jó lenne, ha néha az egyetem­mel meglátogathatnánk őket. ■— Igen — felelem, aztán megfordítok egy jegyzetet, amelynek alján kézírással ez áll: „lapot küldeni anyunak”. Nevet. — Jaj, hogy mindent meg­lát. Huszonhetedikém volt az anyám születésnapja. — Igen — milyen természe­tes dolog, hogy a szülőkkel le­velezünk, hogy a barátaink­nak üdvözletet küldünk. Sok­szor megírjuk örömünket, bá­natunkat. Mi lenne, ha Vera és a többiek a jövő munka­helyeikkel esetleg levelezhet­nének. Merész ábránd, de tán jobban menne a tanulás. De erre most nincs idő, hogy mindezt el is mondjam, mert aki holnap vizsgázik, ugye an­nak elsősorban mégiscsak ta­nulni kell. Hát nyikorog újra a padló, s a lányok föllélegze­­nek. Végre elmentek (mert ketten voltunk), nyugodtan ta­nulhatunk. Bár lehet, hogy egy fél óra múlva van olyan közü­lük, aki arra gondol, bár már jönne valaki, hogy ki lehetne jól nyújtózkodni vagy fölállni, kimenni, mert őrjítő ez a csend. Dehát tanulni kell. Sz. J. Toldi Istváné a szó Cseng a telefon, ajtók csa­pódnak. A gépész­kar dékáni hivatalában nagy a sürgés-for­gás. — Toldi elvtárs egy pilla­natra ... — Toldi elvtárs, várják! — Egy sürgős levelet hoz­tam ... És Toldi István — a gépész­kar dékáni hivatalának veze­tője — mindenki számára sza­kit egy „pillanatot”. Most a Jövő Mérnökének mondja el, mi mindent tett a dékáni hivatal a vizsgák sikeres lebonyolítása érdeké­ben. — Már december első felé­ben megszerveztük a januári vizsgákat. A hallgatók 10­ és 18-a között jelentkezhettek a különböző tanszékeken. Diák­jaink a kifüggesztett vizsga­­nap-táblázat szerint maguk ál­lították össze kollokviumi rendjüket. December 15-én miniszteri utasítást kaptunk. Eszerint megváltozik az utóvizsgák díja, 8 forintról 10 forintra. Vizsgá­ra csak olyan tanulókat bo­csáthatunk, akik félévi tanul­mányi kötelezettségeiknek ele­get tettek (zárthelyi, rajzbe­adás st­b.). Ez év szeptemberében ve­zettük be a különeljárási díjat. Maguk a hallgatók is helyesnek tartják. Már eddig is lemérhető eredményeket könyvelhetünk el. Az 5-10-20 forintos pontatlansági, mulasz­tási bírságok segítségével igyekszünk a tanulókat a ha­táridők betartására bírni. A dékáni hivatal az egye­temisták érdekeit képviseli, és tanulásukat igyekszik meg­könnyíteni munkájával. mntiiiiiiniiiMiHiMiiiiiiiiniiiimiiiiimjimiuMiiiiiMHiiiiiuiiMiiiitiiimnmiiiHiiiiiiiHimimiiiimiiiimiiiiiiiiimHiiHiiiiiiiiliiiii­ Az Egyetemi Színpadon december 21-én — vasárnap délelőtt — az „Ifjúsági Rádió” tartotta nyilvános stúdiófelvé­­telét. A szép számmal jelenlevő közönséget a Műszaki Egye­tem, a Közgazdasági Egyetem és az Eötvös Loránd Tud. Egye­tem diákjai alkották. A „December 32.” c. műsor mindvégig — a címéhez méltó _n kellemes és jó szórakozást nyújtott. A neves művészek mellett, a különböző játékok keretében a diákok is jól szere­peltek és értékes ajándékokat nyertek. Fotó: Szökrön László RÉGI TÖRTÉNET tettek tehát a bírósági eljárás­sal, egyszerűen h­at érnél tart bennünket. Utunk ez alkalom­mal, Budapest toloncház, majd később Kistarcsa- Garamú in­ternáló táborok voltak. Az itt szerzett élmények közül a to­­loncházi emlékeket szeretném elmondani. Horthy ezen intézménye egész Európában közismert volt. Hírhedtségét annak kö­szönhette, hogy hozzá hasonló embertelen körülményeket nem lehetett találni egyetlen kapitalista állam börtönében sem. Késő este érkeztünk meg abba a csodálatos penzióba. Húszan voltunk fiatalok, idő­sebbek, KIMSZ- és KMP-ta­­gok. Vártuk a kihallgatást, ami őrizetbevételünk alkalmá­val is, most is elmaradt és ké­sőbb sem került rá sor. Beraktak bennünket egy te­rembe, ahol „el volt szállásol­va” vagy 100—120 ember, akiknek rendelkezésére állt kb. 30—35 fekvőhely. Megborzadtunk a látvány­tól, ami elénk tárult. Hosszú hónapokat töltöttek itt embe­rek anélkül, hogy egyetlen al­kalommal kihallgatták volna őket. De nem erről akarok beszél­ni, hanem arról, hogy mi tör­tént akkor, amikor az ott le­vők megtudták, hogy kommu­nisták vagyunk. Bennünket is meglepett és csak később értettük meg. Az történt, hogy saját tár­saikat elzavarták a fekhelyek­ről, hogy mi le tudjunk feküd­ni. őrséget szerveztek mel­lénk, akik éjjel-nappal mellet­tünk voltak és vigyáztak cso­magjainkra. Miért tették mindezt? Közülük sokat a nyomor vitt a bűnözés útjá­ra. És a börtönben megismer­kedtek a lebukott elvtársak­kal. Megismerték a kommu­nisták határozottságát, sze­rénységét. Tudták, hogy a mi elvtársaink nem egyéni érde­kekért harcolnak, hanem a kö­zösség érdekeit tartják szem előtt. Tudták, hogy a börtön­ben sem adják fel a harcot, ott is ki tudnak harcolni em­beribb körülményeket, mely őket is érinti. Meg ezek az emberek is megismerték a KIMSZ és a KMP­ tagjait, akik mindenütt, még a börtönben is megbe­csülést, tiszteletet, tekintélyt szereztek a pártnak. Ennek megtartása most már a ti fel­adatotok. Úgy vigyázzatok a KISZ becsületére, tisztaságára, ahogy elődeitek megteremtet­ték azt. A KISZ­ becsülete most a ti keretekben van. Sarlós Ferenc Amikor az új KISZ-tagsági könyvet megkaptátok, a tag­gyűlésen elmondtam egy kis epizódot a KIMSZ­ tagjainak munkájáról. Úgy érzem, el kell mondanom még egy epi­zódot, mely szintén az illega­litás éveiben történt és össze­függésben van a mostani tag­­könyvcserével. Néhány nappal azután, ami­kor a fasiszta Németország megtámadta a Szovjetuniót, abban a vidéki kisvárosban ahol éltem letartóztatták a „politikailag gyanús elemeket" vagyis a kommunistákat. Bizo­nyíték a rendőrség kezében senki ellen sem volt, így hát újabb vádat nem tudtak emel­ni ellenük, nem állíthattak bennünket újból bíróság elé. — Dehát ezen könnyen túltette magát Horthy rendőrsége, hisz érvényben volt az inter­nálás, amit félévenként újí­tottak meg, az emberi kor vég­ső határáig. Nem is kísérte- Tagkönyv csere A KIMSZ megalakulásának 40. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi taggyűlése­ken bonyolították le a KISZ- alapszervezeteink a tagköny­vek cseréjét. A két esemény egybeesése nem volt véletlen, a KISZ-tagság ezzel kívánta kifejezni azt, hogy a KIMSZ hagyományai örökösének tart­ja magát. A tagkönyvek kiosztásával együtt zajlott le a még foga­dalmat nem tett új KISZ-ta­­gok felvétele is. A taggyűléseken idősebb elvtársak, a KIMSZ régi har­cosai is részt vettek. Beszél­gettek az ifjúság Horthy-rend­­szer alatti keserű életéről a bátorságról és hősiességről, amellyel a KIMSZ-tagok mun­kájukat végezték. A gyűlésekre a KISZ-alap­­szervezetek oktatókat is meg­hívtak. Radocsány János, a Villamos V. évfolyam KISZ-alapszerv tit­kára kiosztja az új tankönyveket RÉGI ÉS ÚJ SZAKEMBEREK Az elmúlt hetekben úgy hozta a véletlen, hogy több régi évfolyamtársammal ta­lálkoztam. Nagy érdeklődéssel kérdezgettük egymást, kinek hogy alakult a sorsa, milyen problémákkal találta magát szembe az életben. Csodálatos módon szinte mindenki egy­formán felelt, most érzem csak, milyen keveset tudok. Nyilvánvaló, hogy ez ilyen formában nem felel meg a valóságnak. Elég egy pillan­tást vetni a tankönyvekre és jegyzetekre, hogy bizonyságot szerezzünk: a mi egyetemünk színvonala semmiben nem marad el a világ legjobbnak ítélt technikai főiskoláitól. A fiatal mérnökgyakornokok ja­varésze sok esetben nagyobb elméleti tudással lép ki a ter­melésbe, mint amilyennel a sokéves gyakorlatra vissza­tekintő kollégák rendelkez­nek. Ugyanakkor azonban az „öregek” mégis minden te­kintetben fölényben vannak a fiatalokkal szemben. Hiába ismeri ugyanis valaki a leg­modernebb, minden tényezőt számításba vevő méretezési eljárásokat, ha néha nincs tisztában a kivitel legelemibb szabályaival. Az általános mérnök munkaterületéről ve­szem a példákat: nagyon hasznos, ha a vasút-tagozatos hallgató ki tudja számítani az íves kitérő minden adatát, de mit ér, ha adandó alkalom­mal semmiféle kitérőt sem tud fektetni. Kétségtelen eredmény, ha valaki ismeri a leszívási görbe differenciál­egyenletét, de ugyanakkor aggasztó, ha tanácstalanul áll, miközben a munkahelyet víz önti el. Rövid oktatói pályámon tör­tént, hogy a mérnökkar V. évfolyamán egy zárthelyin a hallgatók többsége nem is­merte a bedöngölési tényező fogalmát. Amikor azután el­mondtam, hogy ez az 1,2—1,3 körüli szám azt jelenti, hogy 1 köbméter beton készítéséhez mennyi adalékanyag szüksé­ges, a társaság meglehetősen hitetlenkedve fogadta a ma­gyarázatot. Mindez persze nem újság az egyetem vezetői előtt. A mérnökkar komolyan foglal­kozik a mérnökképzés új rendjének megvalósításával. E szerint a rendes egyetemi oktatás során a hallgató a mindennapos gyakorlat szá­mára szükséges alapokkal is­merkedik meg, majd ennek elvégzése után külön tanfo­lyamon specializálhatja ma­gát, ha ennek szükségét érzi. E törekvés, amely a műszaki oktatásban a legkorszerűbb­nek mondható, előreláthatólag megoldja a végzett hallgatók problémáját. Hogyan lehetne az így kör­vonalazott programot valóra váltani? Tudomásom szerint a legkiválóbb oktatókból ala­kult bizottság foglalkozik a kérdéssel , de talán nem ve­­szik majd szerénytelenségnek, ha e mindenkit érdeklő vitá­ban szót kérnek a Jövő Mér­nöke olvasói is. Nyilvánvaló, hogy hozzászólóink nem ren­delkeznek majd mindenben a szükséges tudással és áttekin­téssel, de talán néhány szem­pontra fel tudják hívni a fi­gyelmet. Végül pedig, nem lenne haszontalan, ha sike­rülne megszólaltatni az ipar kiváló szakembereit, akik minden bizonnyal hasznos ta­nácsokkal szolgálnak a mér­nökképzés új rendjének ki­alakításában. S. F. 4­­ VÁMOS TIBOR Ha ma végigmegyünk a Műegyetem folyosóin, még fel­idézni is nehéz azokat a ti­zennégy év előtti napokat, amikor az ostrom után újra megindult az élet a Techni­kán. A náci és nyilas hordák utolsó percig védték a Mű­egyetemet. 1945 április köze­pén gyalogoltak át Pestről Budára az első vállalkozó szellemű fiatalok a Műegye­temre beiratkozni. Kapu még nem volt nyitva, a kerítés egy félig bedőlt részén lehetett átmászol. Rom, törmelék, pi­szok mindenütt. Mégis az aula közelében egy szoba­­ajtón friss felírás, bent idő­sebb egyetemi tisztviselő. — Ha lesz elég jelentkező, megpróbáljuk elkezdeni az oktatást — mutatott a kézzel vonalazott jelentkezési ívre, melyen én voltam a harmadik jelentkező. — Ez volt a fel­­szabadulás utáni első felvételi vizsga a Műegyetemre. Nehéz helyzet Nehéz idők jártak ezután is. Heteken keresztül a hallga­tók két napon át tanultak, a harmadik napon romot taka­rítottak. A professzorok leg­jobbjai velünk dolgoztak, Pattantyús, Muttnyánszky és több más idős professzor nem­csak irányított, hanem ihaga is hordta a talicskával a ro­mot. Vegyes társaság gyűlt össze az egyetemen. Ez az egyetem a Horthy-korszak alatt az ellenforradalom egyik fellegvára volt, innen indítot­ták — tízpengős napidíjakkal — az imrédista tüntetőket, itt működött az egyik legjobb­oldalibb diákszervezet, a Hun­gária. A diákok jelentős ré­sze ezt a nevelést szívta ma­gába, ha később sokan közü­lük meg is változtak, akkor többségükben az úri rend vé­delmezőinek érezték magukat. Legjobb esetben „nyugati de­mokratává” képezték át ma­gukat, az ügyesebbek a kü­lönböző pártokba igyekeztek tömörülni, volt idő, amikor a Kisgazdapárt a Műegyetemen igen baloldali szervezetnek számított a sok pfeiferista, su­­lyokista, bararakovicsista cso­port mellett. Kommunista igen kevés akadt, 1945-ben 20—30 fiatal kommunista kez­dett el dolgozni 4000 hallgató között, a tanszemélyzetben egyáltalán nem akadt párttag. Helyisége éveken keresztül egy szervezetnek volt csak a felszabadulás után a Mű­egyetem épületében: a Mária­­kongregációnak. A szervezet távolról sem volt olyan vallá­sos, mint a neve mutatta. Egy rendkívül ügyes jezsuita, Szabó páter vezette, aki nyil­vános politikai előadásokat tartott az egyetemen. Hosszú ideig Szabó páter állt minden mögött, ami a Műegyetemen a diákpolitikában történt. A mű­egyetemi ifjúsági hi­vatalos szervezete, a technikus kör sokáig ezt a politikai helyzetet tükrözte. Harc a tömegekért A kommunista fiatalok éj­szakáikon keresztül vitatkozva, sok-sok kudarc és kevés kis eredmény tanulságait leszűrve alakították ki azokat a mód­szereket, amelyekkel ezen a helyzeten változtatni lehetett. Az egyetlen lehetséges út az volt, hogy először munkánk­kal megnyerjük a hallgatók jobbérzésű többségének bizal­mát, majd erre a bizalomra támaszkodva nyerjük meg őket politikánknak. „Apró­munka” — ez volt ennek az időszaknak a fő jelszava és a kommunista fiatalok — mivel a választásokon mandátumot nem kaptak — funkció nélkül mentek be a technikus körbe dolgozni a tömegek bizal­máért. Jelentős áldozatválla­lás volt ez, hiszen sok-sok olyan munkát kellett ellátni, amit ma az állami szervek hivatalból intéznek, így a ta­nulásra sokszor csak éjszaka maradt idő, tanulni pedig kellett, mert a mozgalom el­várta, hogy a vezetői jó tanu­lók legyenek, és hogy ez nem­csak papírjelszó volt, arról a jeles oklevelek és a kandidá­tusi fokozatok egész sora ta­núskodik. Ebben az időben az ösztön-

Next