Jövő Mérnöke, 1960 (7. évfolyam, 1-43. szám)

1960-01-04 / 1. szám

Logarléchasználati verseny Néhány évvel ezelőtt csak mérnök lehetett, akinek mun­kájához hozzátartozott a logar­léc. Ma már mind szélesebb körben terjed el ez a számítá­sok gyors elvégzését elősegítő hasznos kis eszköz. Nemcsak a mérnöknek, a művezetőnek, hanem a szakmunkásoknak is egyre inkább nélkülözhetetlen segítőtársa. Mennyire szüksé­ges tehát, hogy a leendő mér­nök ismerje minden portiká­­ját és gyorsan, pontosan tud­jon számolni vele. Ezért az el­sőéves gépészeknek a „ lőcs­használatot” oktató vízgéptan­szék az első félév végén, im­már hagyományosan, kiírta a logarléc kezelési versenyt, hogy ezzel is elősegítse a lo­garléc minél alaposabb haszná­latának elsajátítását. Aki december 17-én a ki­­lencórás szünetben betévedt az Aud. Max-ba, meglepetten lát­hatta, hogy a szünet alatti szo­kásos nyüzsgés helyett nagy iz­galommal veszik körül a ka­tedrát az elsőévesek. Vajon mi lehet ott? Aki elég ügyes volt és át tudta magát fúrni a tö­mör embergyűrűn, az az asz­talt beborító mintegy másfél ezer forint értékű könyveket, rajz és más taneszközöket — a logarléc kezelési verseny dí­jait — láthatta. De nem so­káig. A szünet végén dr. Varga József professzor úr ismertette a lezajlott verseny eredmé­nyeit és átadta a díjakat a győzteseknek. Elmondotta a professzor úr, hogy a verseny selejtezőjéből az induló teljes évfolyam 26 százaléka (107 fő) jutott csak be a döntőbe. Sajnos a lányok itt sem tettek ki túlságosan magukért, a jutalmazott 19 hallgató közé egyiküknek sem sikerült bekerülni. A rendelke­zésre álló húsz perc alatt 6, komplikált trigonometriai, lo­garitmikus és egyéb hasonló jellegű kifejezés számértékét kellett meghatározni. A rövid idő bizony alaposan próbára tette a versenyzők gyorsaságát, tudását. A verseny színvonalá­ra jellemző egyébként, a tan­szék egyhangú véleménye: „Aki meg tudta csinálni ezeket a feladatokat, az a logarléc ke­zelés mestere!” Eme bevezető után átadta a professzor úr a helyezést elért hallgatóknak az előzőleg köz­szemlére kitett jutalmak közül az általuk választottat. A ver­senyben kimagasló eredményt elért hallgatók: 1. Gianom­e László 108, 2. Deák Ferenc 109, 3. Jánossy György 107 tan­­körből. —­rst — Varga professzor átadja az első díjat — A hulló almából pálinkát főzettünk a szeszgyárban. Ta­valy mi főztük, de így olcsóbb. Van, akinek ötven liter is jut. Meg most készült el a halastavunk is. Tegnap vettük át. A Túr vizéből tápláljuk. Kitekintünk az ablakon, messze, valahová a szélben zörgő fák közé. Érzem, hogy szemem előtt surrogva futnak el a jövő képei. — Volna itt minden — meg van is — csak a földterületünk lenne nagyobb. Annyi mindent tudnánk csinálni, — a közép­parasztoknak kéne megmozdulni. — Elmosolyodik. — Akkor tagosítani is lehet­ne. Igen. Kevés a föld és sokfelé van. A középparasztoknak kellene jönni. Megyünk tovább a faluban. Bagi Sándorékhoz térünk be. Szép, nagy új ház, tágas por­ta. Nyolc holdon gazdálkodik Bagi Sándor egyénileg. Az asszony fogad bennünket a tornácon és szinte terel be­felé a házba. Odabent a szobában hellyel kínálnak. Leülünk a nagy ovális asztal mellé. A konyhából behallatszik a rádió, ott kint sürög-forog a nagylány is. Az ember meg az asszony tettetett kíváncsisággal várja, mikor szólalunk meg, miért jöttünk. Mintha nem tudnák. — Hej, pedig dehogyis nem tudják ők! Nagyon is tudják. — He­tek óta járnak az emberek a faluban, akikkel mentem. Beszél­getnek az emberekkel, igyekeznek belátni lapjaik mögé, lelki­világukba­n érvek és ellenérvek hangzanak el. Lassan megindul a beszélgetés. Nagy hízókat láttunk hátul az udvarban. Mondja: szerződött állatok. Negyvenezer forin­tot hozott az alma is az idén. — Hát kell a pénz. Lakodalom is lesz a farsangon. Férj­hez megy a lányom. Beszélünk erről, arról. Hol mi, hol ők. — Nem gondoltak arra, hogy belépjenek a tsz-be? Rágja az öreg a pipáját, rágja, rágja. — Dehogynem — böki ki nagysokára — csakhát.... — hát nem értünk még meg. Megdöbbenek egy kicsit. Ügyes válasz. Később sok szájból hallottam még a faluban. Úgy meg lehet vele kerülni a kér­dést, hogy egészen olyan, mintha válaszolt volna rá az ember. Elmosolyodunk. — Mit jelent ez? — Hát forgatjuk, forgatjuk a fejünkben. Mert hát nem rossz dolog az — én mondom — de jól meg kell azt gondolni. — Kerülgeti a szót. — Mert nyolc hold földem van nekem! S ránk néz rátartian — mit mondunk még. Az ő beszédéből hámozzuk ki azt is, miért mozdulnak olyan nehezen a 6—10 holdasok. — Itt olyanok vannak a tsz-ben, akiknek azelőtt nem volt jóformán semmijük. Most házat építenek, meg új bútort bele, meg mosógépet. Nekik nagyon jó. De nekünk így is megvan minden. Sohase legyen jobb! — ismételgetik. Ha el is ismerik, hogy a volt szegényparasztok egy szintre emelkednek velük, de ezt nem mondják ki hangosan. Sokan az itteniek közül ki­mondhatatlanul versenyeznek a tsz-tagokkal és ha majd egy­szer legyőzték őket, és ezt már mindenki látja, akkor majd megteszik a nagy lépést. Mások talán azt hiszik, hogy a nagy piaci lehetőségek még sokáig tartanak és így egyéni kupeckodó hajlamukat kiélhetik és itt ez különösen áll, hisz a szántóterü­let tekintélyes része almáskert, amely különösen nagy jöve­delmet hoz. Nagyon szépen rendben tartott, tiszta u­dvarra fordulunk be. Sárgára festett új ház. Külön elkerített virágos kert, udvar há­tul, újra elkerítve egy másik térség, gazdasági udvarnak. A falu egyik legjobb gazdája lakik itt. Látszik a rendből is, hogy mindenre gondosan ügyelnek. Még a napraforgószár sem csak úgy van odatámasztva egy kupacban ,vilamelyik fá­hoz, ahogy szokás, hanem szépen, dróttal, zsúpokba kötve he­ver egy kis fészerben. Aprócska dolog ez, de sok mindent lehet látni belőle. Sajnos nincsenek itthon. Szövetkezeti tag pedig a gazda. Szerettünk volna beszélgetni vele is. Két házzal arrébb szerencsével járunk. Itt is tsz-tag lakik. Arról beszélünk, meg vannak-e elégedve, megtalálták-e a számításukat? Az asszony viszi a szót. — Rosszkedvemben sem mondanám, hogy megbántuk. Háromszáz munkaegységünk volt az urammal az idén is. Ket­ten vagyunk csak, mert a Pista fiam gimnáziumba jár, Szál­kára. Háztájunk is van. — Hízó, tehén egy kis borjúval és aprójószág. Meg negyven almafa a kertben. Szép jövedelme van annak is. — Az elnökünk még a karácsonyra is gondolt. A szombati közgyűlésen kapott mindenki öt forint előleget munkaegysé­genként. — A házhoz is most építünk hozzá. Látták? Bólintunk, hogy igen. — Hány holddal mentek be? — Mink másféllel. Járjuk a falut. Zörög a fázós szél a fákon, lúdbőrzik a sár, meg a pocsolyák. S a kép, az emberek lelke egyre élesebben bontakozik ki előttünk. Éli a falu az életét. Egyben, egy egészben és egy kicsit mégis külön. Két tábor áll — igaz, békésen — egymás mellett itt. Saj­nos most érik a nagy fordulat. No, nemcsak a középparasztok halogató odázása az oka, hogy még két csoportból áll a falu, hanem talán az is, hogy az agitációs érvek kicsit felszínesek, nem sokrétűek és így nem tudják legyűrhetetten nagy erővel bizonyítani az új, a szocialista nagyüzem előnyeit, fényes jövő­jét. Új élet ez mindenképpen, más élet, azoké is, akik egyéni­leg művelik földjüket és kötik őket a tradíciók, a megrögzött szokások, a megszokott formák, a ragaszkodás, a féktelen ra­gaszkodás a földhöz i­s valami ősi, paraszti gőg. És mellettük ott él forrongva, maga is átalakulóban még — de virágozva az Új. Érzik, értik ők azért valahol mélyen, sőt tudják már az idők szavát, hogy ez kell, csak így lesz jól. Kemény ,nagy gondok ezek. Egy új életmódra való áttérés gondjai. Forrongó belső tusakodás, ahol a meggyőző érveket egyre erőteljesebben diktálja az élet. (Tordai Ferenc) Iparművészeti kiállítás a Műcsarnokban Felszabadulásunk óta ez a negyedik kiállítás, amely országos viszonylatban be­mutatja a magyar iparművé­szet pillanatnyi színvonalát, legújabb eredményeit és fejlődésének útját. A múlt század eleje óta, hogy a művészetszemléletben a „Vart pour Vart”, a művé­szet öncélúságának elve irá­nyította a művészi munkát, az iparművészet, az alkalmazott művészet a képzőművészettel szemben másodrangúvá vált. E méltánytalan helyzet or­voslására az első komoly kí­sérlet az 1919-ben megala­kult xreimari Bauhaxis mű­vész tanárainak elméleti és gyakorlati tevékenységében nyilvánult meg, akik hadat üzentek a művészeti alkotás ilyenfajta arisztokratikus osztályozásának és azt hirdet­ték, hog­­ nincs művészet ren­deltetés, meghatározott cél nélkül, nincs lényeges különb­ség művész és kézműves kö­zött, mert a művész nem más, mint a legnagyobb igényeket is művészi szinten kielégíteni tudó mesterember. A Bauhaus azonban a hitleri fasizmus ül­dözése elől Amerikába volt kénytelen emigrálni, és a má­sodik világháború előtti év­tizedek művészeti termését to­vábbra is a kanti művészfilo­zófia határozta meg, mely szerint a művészeti alkotás csak olyan „zseni produktu­ma lehet, aki önkényes sza­bályok mindenfajta kényszere nélkül szabadon alkothat”. Az alkalmazott művészetek új­jászületését, 19. századi mos­toha helyzetéből nemcsak ez a helytelen, a művészetnek a társadalomban betöltött fon­tos szerepét tagadó nézet aka­dályozta, hanem elsősorban az, hogy a kapitalizmus kímélet­len profithajhászása az ipar­ban és a kereskedelemben a használati tárgyak művészi for­májától egyáltalán nem tö­rődött. A szocializmus győzelme európa nagy részében gyöke­res változást hozott a művé­szetszemléletben is és a ma­gyar iparművészet számára is megteremtette a lehetőséget, hogy a művészetek szintézi­sében ismét elfoglalja az őt megillető helyet. Az átalaku­lás és fejlődés gyorsabb üte­mét azonban még ma is ak­a­­dályozza részben a kapita­lista múlt lappangva tovább élő művészeti felfogása, mely a képzőművészetnek még mindig nagyobb jelen­tőséget tulajdonít, mint az iparművészetnek. Ezzel ma­gyarázható talán, hogy amíg képzőművészeink az orszá­gos képzőművészeti kiállítá­sok keretében 1949 óta év­ről évre bemutatják alkotá­saikat a Műcsarnokban, ipar­­művészeti kiállítást az el­múlt tizenöt esztendő alatt csak négyet rendeztünk, s azok közül is csak az 1952-ben az Ernst Múzeumban meg­rendezett első és a mostani negyedik nevezhető igazán iparművészetünk reprezen­tatív seregszemléjének. Az 1953-as második kiállí­tás, melyet a Műcsarnok­ban rendeztek meg, nem­csak címében, de tartalmá­ban is a népművészetre fek­tette a hangsúlyt, az ipar­­művészeti, múzeumi harma­dik kiállítás pedig egy kalap alá vonta és egyforma hang­súllyal szerepeltette az alkalmazott művészetet a népművészettel. Nem célom, hogy a tanult iparművész tut­atos művészi munkája és a laikus népművész ösz­tönös, inkább a néprajz keretén belül tárgyalható művészi tevékenysége kö­zött párhuzamot húzzak. De nincs is rá szükség, mert a mostani negyedik kiállítás, mely „Országos iparművészeti kiállítás” címet viseli, már tartalmában is leválasztot­ta magáról a népművé­szetet. Az alkalmazott művészet, ugyanúgy, mint a vele szoros kapcsolatban álló építészet, túlnyomórészt funkcionális rendeltetésű. Célja a min­dennapi élet használati tár­gyainak művészi formálása. Feladatát akkor tölti be jól, ha az alkotáson az anyag­szerűség, a célszerűség, a for­ma és a díszítés egyensúly­ban van, és a puszta rendel­tetésszerűségen túlmenően esztétikai értékű tárggyá is válik. A történeti stíluskor­szakokban ezt a feladatát az iparművészet mindenekelőtt biztos formakészségével, va­lamint a mester által meg­őrzött és a szigorú tanuló­évek során a tanulóknak tovább adott mesterségbeli gyakorlattal oldotta meg. A kiállítás termeit járva örömmel állapíthatjuk meg, hogy iparművészetünk sokat ígérő fejlődés útján jár. A ki­állított bútorok, kerámiák textiliák, fém- és üvegmun­kák olyan művészek alko­tásai, akikben látszik a tö­rekvés, hogy keresik a s­zo­cializmust építő, , dolgozó emberek művészi igényét és azt ki is a­karják elégíteni. Jó­szándék, komoly törekvé­sek és a művészi alkotás­ban való hit adja a legfőbb ér­tékeit a kiállításnak. Hogy helyes úton járnak-e, azt azonban a dolgozók ez ipar­művészeti tárgyak iránti sze­­retete és értékelése fogja eldönteni. Csak a kölcsönös együttműködés és megértés talajából nőhet magas fá­vá az új magyar iparmű­vészet friss hajtása. Ilyen értelemben is pozitívnak mondható a kiállítás, mert egyedi alkotások mellett be­mutat olyan iparcikk proto­típusokat is, melyeknek so­rozatgyártása a kiállításon megnyilvánuló közönségsi­kertől is függővé tehető. A kiállított igen gazdag, szép anyag megérdemelné, hogy különösen a bútorokkal, textíliákkal, kerámiával és az ipari formatervezéssel, valamint az egyes alkotómű­vészekkel külön is foglal­kozzunk. Erre azonban e rövidre szabott ismertetés lehetőséget nem nyújthat. Sodor Alajos A kiállítás egy részlete Szép formájú rádió és televízió DIÁKOKNAK - TANULÁSRÓL A pakisztáni egyetemi hallgatók problémái A karacsi egyetem férfi­­hallgatóinak 80 százaléka idén megbukott a vizsgákon. Az egyetem fennállása óta a hall­gatók ez idén végeztek a leg­rosszabb eredménnyel, amit véleményük szerint a hallgató­nők jelenléte okoz. Pakisztán­ban, ebben a szigorúan mu­zulmán országban a fiúk és lányok egymástól teljesen el­különítve nevelkednek. Sok fiatal pakisztáni esküvője nap­jáig édesanyján, vagy nőtest­vérein kívül nem lát női ar­cot; az egyetemen pedig, uram bocsá’ a hallgatók egyharmad része nő. — De ez még nem elég. Ezek a fiatal lányok rá­adásul levetették az ősi fá­­tyolt és európai divat szerint öltözködnek. Súlyosan befo­lyásolja a hímnemű hallgatók lelkiállapotát az a körülmény is, hogy viselkedésük azért ugyanolyan tartózkodó maradt, mint anyáiké. A nők csak egy­mással érintkeznek és már szinte kalandnak számít, ha egyikük férfi kollegájától el­fogad egy feketét, vagy a ke­zét nyújtja neki. Ezek a­z egyetem legcsodálatosabb idill­jei! Ha előfordul, hogy akad olyan elvetemült leány­zó, aki randevúra is hajlandó elmenni, az ifjú pakisztáni azt sem tudja, mit szokás ilyenkor mondani... A női hallgatók megjelenése az egyetemen komoly válságot okozott és a férfihallgatók szinte reménytelennek látják a helyzetet. Úgy látszik azon­ban, hogy a leányhallgatók lelki nyugalmát a férfi kolle­gák egyáltalán nem zavarják, mert egymás után teszik le vizsgáikat szép sikerrel. (A „Paris Presse’’-ből.) i­ni —i ' " ’ MINDEN 35. ISKOLÁSGYERMEK PORNOGRÁF KÉPEKET KAP POSTÁN Arthur E. Summerfield, az Egyesült Államok postaügyi minisztere legutóbbi beszédé­ben rámutatott arra, hogy az elmúlt öt évben a duplájára emelkedett a postán továbbí­tott pornográf nyomdatermé­kek száma. A postán rendel­hető obszcén kiadványok n ne­­vei között kb. 1 millió a gye­rek. Becslések szerint évente minden 35­ iskolás gyerek kö­zül egy pornográf nyomtatvá­nyokat kap postán.

Next