A Jövő Mérnöke, 1961 (8. évfolyam, 1-42. szám)
1961-01-09 / 1. szám
KÉT MŰVÉSZ A KÉT VILÁGBAN BULGÁRIÁBAN A művész számára az utazás Franciaországba, Itáliába, vagy Hollandiába ismerkedést jelent a legnagyobb alkotásokkal, amelyekkel az emberi zsenialitás, művészi ihletettség megajándékozta az emberiséget. Megilletődötten állhatunk a sixtusi kápolnában, ahol valamikor Michelangelo állott a puszta falak előtt, agyában, lelkében már ott rajzott az „Utolsó ítélet” kompozíciója. Járhatjuk Amsterdam utcáit, amelyek valamikor látták Rembrandtot, a festők közül a legnagyobbat. A múltat idézik itt az utazások, de jelene alig van, jövője meg aligha lesz itt a zsákutcába jutott modern művészetnek. Az emberhez, a jövő emberéhez szóló művészet derengését inkább láthatjuk, ha „vigyázó tekintetüket” a Szovjetunió vagy a demokratikus országok realista művészetére vetjük. Talán legkevésbé ismert az utóbbiak közül Bulgária élete és művészete. Bulgária — Balkán, Balkán és elmaradottság, így asszociálódtak a múltban a gondolatok. Vajon mi a valóság? Ezért előzte meg nagy várakozás Szófiába történt megérkezésünket. Nem csupán a IV. századból való St. Georgitemplom és nem a „Bojánszki cerkov” csodálatos freskói jelentettek nagy élményt Szófiában, hanem maga a város is: tisztaságával, művészi rendezettségével, hatalmas parkjaival. Úgy húzódik meg széles utcáival, ragyogó házaival a több mint ezer méter magas Vitosa tövében, mint bent a város szívében egy igénytelen kis virágágyban Ivan Vazov sírja, egy szomorúfűz és a „Kőpatak” egyik több mázsás tömbje alatt. (Ismeretes hogy a bolgárok Petőfije szeretettel járta a Vitosa rengetegét. A hegytető felől mintha egy gigantikus kéz döntött volna ki méteres átmérőjű „kavicsokat”, úgy hömpölyögtek alá a völgyben — talán a jégkorszak idején — ez a kis város. Évszázadokkal ezelőtt élt bolgár építészek varázsolták a hegyoldalba lépcsőzetesen egymás fölé a sajátos kis házakat, mint fecskék a fészküket. Az új városrész modern és mindenütt virág, virág. És a tenger — a csodálatos Fekete-tenger. A múltat itt Nyeszebr, egy parányi kis sziget ősi halászfaluja, a jövőt Várna és az Arany-Homok jelenti. A Balkánfélszigeten egyedül Nyeszebrben húzódnak északról dél felé dúnok, fölöttük X— XV. századbeli építészeti remekművek, a bolgár reneszánsz stílus emlékei. A szigetet csak halászok lakják. Érdekes látvány, mikor a tengerről visszatérve, fürtökben, felfűzve, mint a szőlőt, hozzák az apró halakat. Csak néhány kilométerrel távolabb, de mintha évszázadok választanák el, olyan modern pezsgő az élet az Arany Homokon. Kétszáz méter széles és három és fél kilométer hosszú aranyos homokszalag választja el az ultramarinkék tengert a hegyes-völgyes erdősávtól, hol a fenyvesekben húsz legmodernebb berendezésű szálló és ötszáz sátorcamping látja vendégül a külföldieket. A bolgár nép jövőjét építve, felhasználja legjobb hagyományait és mint fentebb mondottam, a művészet itt sokat ígér; hatalmas az a fejlődés, amelyet a bizánci és török elnyomatás évszázadai utáni, különösen az utóbbi évtizedekben, helyesebben években megtett. Festészeti vagy szobrászati anyaga számos remekmű ellenére is szegényebb a bevezetőben említett nyugati országoknál. Az alkotókat itt azonban nemcsak a festői természeti környezet, hanem a gazdag népművészeti hagyományok is ihletik. A múlt, a hagyományok tisztelete, a nemzeti öntudat oly magas fokon áll, hogy minket magyarokat ,és nem csupán a jelen testvéri kapcsolatért, hanem közös, rokon történelmi múltunkért is kedvelnek. Nem feledkeznek meg Hunyadi szolgálatairól, melyet népeinknek tett és róla utcát neveztek el Szófiában. Nagy becsben áll a kolarovgrádi ház, melyben Kossuth élte az emigráció napjait. Magukat az emberiség nagy családja fiainak tartják, tanulnak a nemzeti és nemzetközi eredményekből. Egy olyan nép, amely e két forrásból merít, annyira odaadóan kívánja a békés munkát, oly szorgalmas, mint a bolgár nép, nagy jövő előtt áll. Irta és rajzolta: ROZSNYAI ZOLTÁN a sziklák, s most szanaszét feküsznek dermedtem Gyönyörködött e csodálatos természeti jelenségben: a ,,Kőpatak”-ban) Nagyon képletes ez a sír, fenséges és egyszerű. Ilyen Bulgária is. Az ország és a nép. Ezt a tanulságot hozta otttartózkodásunk minden napja. A komor és félelmetes Balkánhegység látványa társul emlékezetemben Timovo képével. Olyan ez a kis város, mint a hegyek koronájában egy gyöngyszem. Sztara-Planyina északi lejtőjén a kígyóként Jantra-folyó fölött rum-szerűen kanyargó amfiteáthelyezkedik el Tirnovo Nyeszebr Kikötő Nyeszebri halászok Varilai Kikötő FRANCIAORSZÁGBAN, PÁRIZSBAN Ha Párizsba indul az ember, olyan érzéssel kel útra, hogy a világ szívébe indul. Az Alberg- Orient expressz utasfülkéjében rágondoltam Bacsányi soraira: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek”, emlékeztem a Marseillaisere, magam előtt láttam Renoire Pont Neuffét, Monet és Pissaro Boulevardjait, Lautrec Moulin Rougerét és Manet Folies Bergerét. Kíváncsian tekintettem a felé a Párizs felé, mely a múlt század végén impresszionistáival a modern művészetek bölcsője lett, s e század elején a Faunok munkásságával, Braque kubizmusával, Matisse dekorativitásával, Picasso ötletességével a modern képzőművészetek központjának és hazájának hírére emelkedett. Egy hónapig jártam Párizs utcáit, múzeumait, képtárait, galériáit. Láttam a középületek homlokzatán a kőbe vésett felírásokat: „Liberté, égalité, fraternité”. Az Avenue de Champs Elysées autóáradatát és ugyanakkor a rue Dauphine vagy akár a rue de Rivoli csatornaszellőzőin éjszakázó koldusait. Láttarn a Musée d’Art Moderne komplikált mechanizmusú mozgó absztrakt szobrait és képeit és a metró állomásokon levő hatalmas méretű giccses és naturális plakátszörnyűségeket. Nem akarom itt e néhány sor keretében részletesen és kimerítően a mai Párizs képzőművészeti életét tárgyalni, nem is tudnám, egy hónap kevés ahhoz, hogy róla áttekinthető képet alkosson magának az idegen, csak a vele kapcsolatos élményeim között szeretnék válogatni. Párizs olyan, mintha az egész város festmények és szobrok határa lenne. Száz és száz galéria — nagyon különbözők, még méretre is, hatalmas termek sorából állótól az alig pár négyzetméteresig — kínálják magukat és portékájukat, csalogatják a nézőt megtekintésükre. Vannak utcák, ahol minden üzlethelyiség galéria, a sort csak egy-egy tejbolt, vagy kenyérüzlet szakítja meg. Az egyikben azt hihetnéd, halottasházba kerültél, fekete bakacsinnal bevont helyiségeken és folyosókon keresztül jutsz a kép elé, mely egy sárgára kent sima vászon csupán. A világítás csak annyi, hogy éppen csak orrodra nem esel. Másutt bizarr MÉH-begyűjtő helyen képzeled magad. A falak nemes faburkolattal borítottak, a pillérek karrarai márványból készültek. De a képek is egy-egy meghatározhatatlan alaplap, melyen villanykörték, rozsdás biciklikerekek, konzervdobozok, drótok halmaza sorakozik vinavillal felragasztva. A terem közepén levő szobrok ugyanezen alkatrészek egy csomóba ömlesztve. Ismét másutt dróthálóra nyomkodott már a kép és vasúti sínköteg a szobor. — De a hagyományos absztraktfestmények? — kérdezed. Azok is vannak, nem is kevés, de már unottan fordulsz ki az ilyeneket bemutató galéria ajtaján — festéket vászonra kenni? — az is valami? — ezt már a régiek is tudták —, valami újat kérünk. Van újabb is, ne félj! A szomszédos galériában képek lógnak, mindegyik egy-egy bonyolult mechanizmus. Különböző formájú és színű fémlemezek, köztük színes villanykörték, alul gombok. A néző maga állíthatja be a neki legjobban tetsző variációt. Kíváncsi voltam, vásárolják-e ezt? Ritkán. Csak amerikaiak. A galéria tulajdonosa a függöny mögött a párizsiak számára „csodálatos” giccssorozatokat mutogat — patakokat rózsaszín hegycsúcsokkal. Az utcákon gyakran láttam fiatal főiskolásokat, akik az aszfaltra rajzoltak színes krétával Braque-festményt vagy akár szentképeket a tányérba dobált pénzekért. Az egyik legnagyobb párizsi építővállalat general directora autójával körbevitt építkezésein. Modern építkezések, az előregyártás igen magas fokon. Képzőművészet sehol, mikor ezt szóvá tettem, a direktor: „nem én lakom bennük monsieur, az építési költségeket csak növelné, kisebb lenne a hasznom, maga is érti, ugye ? Egy francia festő kolléga meghívott műtermébe. Hatalmas vásznon dolgozott. Lelki emócióim távlati kivetüléseit vallotta nem túlságosan szemérmesen a képről. Ha nem érted, nem baj, nyugtatott meg — nem másoknak dolgozom. Mégis tetszett nek, hogy érdeklődtem munkái iránt. Jutalmul bevezetett műhelytitkaiba is. Egy nagy vödörben állt a zöld színű festék, melybe dugót mártogatot, s a vászonra nyomkodta szép sorjában egymás mellé, úgy, hogy a foltok kissé fedjék egymást. Az eredmény egyenletes zöld felület lett, ilyen volt a vászon addig készült darabja is. Kissé szaporotlan munka, de megérte pár hét múlva megvásárolti a művet egy amerikai műgyűjtő, egymillió frankért. Mathieux a rue de Plantes-n lévő műtermében kissé gyorsabban dolgozott, vödrökből öntözte, tubusokból spriccelte a festékeket. Ő már világhírű festő, képei a Musée d’Art Moderne és a Guggenheim múzeum falain lógnak. Sok múzeum szeretne még tőle képet, nem lehet egy képre sok időt vesztegetni. De nem akarok igazságtalan lenni. Vannak művészek, akiknél a formai megoldások a döntők ugyan, de azért nem zárkóznak el az emberi tartalmak kifejezése elől sem. Tetszettek Fugita, Leguelt, Limoutse, Besombes, Loriou, Desnoyer képei. Meghívót kaptam a Salon Populist, a Musée d’Art Moderne épületében levő kiállításának megnyitójára. A Salon Poppulistba tömörült festők fő célja, művészi célkitűzésük az emberábrázolás, s főleg a dolgozó ember. A kiállításon sok érdekes törekvésű képet láttam. Hazafelé jövet elgondolkoztam, hová tűnt vajon a galériák faláról Van Gogh szenvedélyes lelkesedése, Lautrec vagy Degas kifejezni törekvése, Bonnard ábrázolni vágyása vagy akár Braque céltudatos formakeresése. — Elgondolkoztam azon, — vajon mi is a művészet célja és értelme? Célom lehet-e az, hogy a tudatalattim vagy lelki emócióim zöld foltok formájában borítsák a vásznakat? Célom lehet-e az, hogy csak magam számára alkossak? — Vagy a művészet üzleti fogások eszköze legyen csupán? — Mit találhatok ki valami újat, amit még fel tud kapni a hírverés? — Pénz — a művészet célja? Nem hiszem!!! Nem. — A kapitalizmus pénzőrülete, a reklámhajsza, a mondanivaló elől a formai kérdések közé való menekülés, a társadalmi felelősségtudat hiánya, a közösségi érzések elől a végletesen egyénibe való zárkózás megölte a művészetet. Emberi tartalom, nem pedig külsőleges játék — ami feltámaszthatja azt. NEMCSICS ANTAL A Musée d’Art Moderne egyik terme Aszfaltra rajzoló lány a rue de Rivoli árkádjai alatt