A Jövő Mérnöke, 1966 (13. évfolyam, 1-29. szám)
1966-01-03 / 1. szám
■■■■■■■■■a■■■■■■■■■■■■! ■■•■■■■■•■■•■■■a A HATÁROZAT UTÁN Több mint két hét telt el azóta, hogy a Minisztertanács határozatát az 1966. évi népgazdasági tervről, az ezzel kapcsolatos feladatokról, valamint az ár- és bérpolitikai intézkedésekről közölték napilapjaink. Előzőleg párttagjaink taggyűléseken tájékozódtak az MSZMP Központi Bizottsága 1965. december 8-i üléséről, amelyre a Minisztertanács határozata is épül. A tájékoztató megjelenése után — teljesen érthetően — viták, számítgatások indultak meg az emberek között a tervezett intézkedések várható kihatásait illetően. Azt elöljáróban is le kell szögezni, hogy az intézkedések egészével — azzal, hogy egyes fontos termékek árát közelebb hozzuk a tényleges termelési költségekhez; hogy mérsékeljük a jelenlegi ár- és bérrendszer aránytalanságait; hogy növeljük az anyagi ösztönzést, és ezzel segítsük a harmadik ötéves terv indulását — mindenki egyetértett. Ezen túlmenően élénk és sokoldalú vitát váltottak ki az egyes rendelkezések. A viták során s azok eredményeképpen egyre többen megértik, hogy a társadalmi igazság megköveteli az áldozatvállalások arányos elosztását, s elsősorban azok részéről, akik eddig is viszonylag jobb életkörülmények között éltek. De az itt jelentkező többletkiadás egy része is visszatérül bizonyos árcsökkentések révén. Ugyanakkor a kisebb fizetésűeket — akik egyetemünkön viszonylag kis számban vannak — a családi pótlék felemelése, egyes ruházati cikkek, a zsír és szalonna árának csökkentése révén az áremelések nem, vagy csak kismértékben érintik. Mindezeknek a tényeknek az igazságát természetesen a februári, illetve az év során később életbe lépő intézkedések fogják bizonyítani, hiszen nem mindenütt ismerjük meg az áremelkedések és csökkenések mértékét. Azt viszont már tudjuk, hogy az elhatározott ár- és bérpolitikai, valamint szociális jellegű intézkedések (családi pótlék emelése, bizonyos kategóriáknál fizetésrendezés, az alacsonyabb nyugdíjak felemelése stb.) kihatása összességében kiegyenlíti egymást. Természetesen maradtak még nyitott kérdések — így pl. a menzatérítések és ezzel kapcsolatban esetleg az ösztöndíjak összegének változása — amelyekre ma még nem tudunk választ adni. Hadd idézzük ezzel kapcsolatban is Komócsin Zoltán elvtárs , a Népszabadság 1965. december 25-i számában megjelent „Az életszínvonalról” című cikkének egyik bekezdését: „Jelenleg tetézi a nehézséget — és ez még néhány hétig így is lesz —, hogy a nyilvánosságra hozott százmilliós és milliárdos számok alapján nehéz áttekinteni az elhatározott intézkedések kihatását az egyes családok életére. Abból, ami eddig ismert, csak hozzávetőlegesen lehet kiszámítani, kinek milyen mértékben befolyásolja az életszínvonalát külön-külön és együttesen a jövedelemnövelő és -csökkentő intézkedés. Mihelyt ezt a jogos igényt kielégítjük, világosabban látják majd az emberek az intézkedések céljait is.” Gondolom, éppen egyetemeinken nem kell magyaráznunk a határozatban említett intézkedések népgazdasági jelentőségét. Tudjuk, hogy gondos elemzés alapján születtek meg ezek a határozatok, figyelembe véve a népgazdasági ágak arányait, egyensúlyát, a bér- és árumérlegeket, a mezőgazdaság helyzetét, a fejlődés törvényszerűségeit. Erre hivatkozott Nyers Rezső elvtárs is, az MSZMP Központi Bizottsága november 18-i ülésén a gazdaságirányítási rendszerünk kérdéseiről szóló előadói beszédében: „Fogyasztói árrendszerünk az 1951. évi ár- és bérreform következményeit tükrözi, s ma már több szempontból nem megfelelő. Nagymértékben és indokolatlanul eltérnek az árak a társadalmilag szükséges ráfordítástól, s az is gyakori, hogy nem hatnak a kereslet-kínálat összhangjának megvalósítására, esetenként éppen ellenkező hatásuk van. Olyan árrendszer kialakítása volna kívánatos, amely az árak arányai és a jövedelmezőség révén a jelenleginél helyesebben orientálja majd a termelőket és a fogyasztókat a gazdasági döntésekben, amely jobban elősegíti a termelés idomulását a szükségletekhez, a korszerű termékek gyorsabb terjedését, a gazdaságosabb fogyasztási struktúra kialakulását.” Az idézettekkel kapcsolatos első intézkedések napvilágot TV/Tit-l+ mokhívott mnfo/LC7.r Mint meghívott professzor, hosszabb időt töltött dr. Macskásy Árpád tanszékvezető egyetemi tanár a Drezdai Műszaki Egyetemen. A professzor szerződése 1963 szeptemberrel vette kezdetét és 1965 augusztus 31-ig szólt. Fűtés-szellőzés és klímatechnikát adott elő az egyetem gépészmérnök hallgatóinak, ami ott majdnem minden gépészmérnök hallgató alaptárgya. Egyben egy három szemeszteres stúdium formájában ugyanezt a tárgyat a szakosított „épületgépész” hallgatóknak kibővített formában ugyancsak előadta. Az az idő, amit a drezdai egyetemen töltött hasznos volt — állapította meg Hazatérése után —, mert sok olyat tapasztalt, amit itthon nagyon jól tud értékesíteni mind az oktatásban, mind tanszékvezetői munkájában. Dr. Macskásy Árpád hazatérte óta minden alkalmat megragadott arra, hogy Drezdában szerzett tapasztalatait ismertesse és amennyiben a körülmények engedik, ezeket itthon is hasznosítsa. Észrevételei érintik az oktató és tudományos személyzet munkáját és a hallgatók tanulmányait. A gazdag tapasztalattal ezúttal szeretnénk olvasóinkat megismertetni. Néhány kérdést intéztünk dr. Macskásy Árpád professzorhoz, amire készséggel válaszolt. — Milyen tapasztalatokat szerzett a német egyetemi hallgatókról? — A német hallgatók leglényegesebb vonása a pontosság, az alaposság és a határozott, mindenkor megnyilvánuló törekvés, tudása bővítésére. Kétévi ott-tartózkodásom alatt — jóllehet az első fél évben 250-es létszámú hallgatóságnak adtam elő — oly elhanyagolhatóan csekély mértékben tapasztaltam, hogy valaki a hallgatók között elkésett volna, hogy szóra sem érdemes. De ha ez véletlenül megtörtént, és az illetőnek nem sikerült úgy belépni, hogy a többiek észre ne vegyék, akkor a hallgatóság nemtetszését nyilvánította a szokásos módon (ami az előadást nem zavarta) halk piszszegéssel. Sőt ugyanígy nyilvánítja nemtetszését az előadóval szemben is, ha az esetleg egy perccel később jön, mint az óra hivatalos kezdete. Előfordult, egy alkalommal, hogy a velem együtt óráimra bejáró (egyébként az intézet vezető professzora) halaszthatatlan ok miatt három percet késett. A hallgatóság ezt is észre vette, és az itt szokásos módon tudatta. — Nagyon sok alkalma nyílt arra, hogy a mi egyetemünk tanulmányi rendszerét összevesse a drezdai egyetemi viszonyokkal? Milyen a drezdai gépészhallgatók tanulmányi megterhelése? — A hallgatók össz-óraszálattak. Az első napok szenvedélyesebb hangja után egyre nyugodtabban, tárgyilagosabban beszélgetnek az emberek e kérdésekről. Ebben a nyugalomban az is tükröződik, hogy bíznak a pártban, bíznak a kormányban, mert tudják, hogy eddig is minden intézkedés a dolgozók összérdekeit szolgálta. Tudjuk, hogy ezek is hosszabb, néhány éves távon a helyesebb arányok kialakítását, a népgazdaság egyenletesebb fejlődését, a termékbőség növekedését célozzák, s ezzel végső soron kedvezően hatnak majd viszsza mindannyiunk életére, ma kevesebb, mint nálunk, és a gyakorlatokkal kb. 50—50 százalékos arányban oszlik meg. Az előadásokon igen sok utalás történik a megfelelő forrásmunkára, amelyekből a hallgatóság azután önállóan egészíti ki tudását Ez természetesen, figyelemmel a német műszaki irodalom óriási terjedelmére, ott lényegesen könynyebb, mint hazánkban. Egyetemi tankönyv vagy jegyzet csak a legritkább esetben áll a hallgatók rendelkezésére. Ezzel szemben rendkívül alaposan jegyeznek az órán és nemtetszésüket nyilvánítják, ha a tanár vagy oktató előadásai nem alkalmasak a jegyzetelésre. Külön ki szeretném emelni az ott igen fejlett laboratóriumi munkát. Ennek folytán a hallgatók méréstechnikai készsége és tudása lényegesen nagyobb, mint saját itthoni hallgatóinké. A laboratóriumok felszerelése — különösen a modern mérőberendezések terén — lényegesen fejlettebb, mint idehaza. — Ismert-e a katalógusrendszer? — Az előadásokon katalógust nem tartanak, egyáltalán nem tartják nyilván a jelenlevők számát, ennek ellenére soha nem tapasztaltam, hogy például óráimon a részvevők létszáma csökkent volna. Legfeljebb abból, hogy egyesek kopírpapírt is használtak jegyzetük készítésére, ami nyilvánvaló a hiányzó kolléga felkérésére készült. — Nálunk elég gyakori eset, hogy a hallgatók nem készítik el időben rajzfeladataikat. Ezzel kapcsolatban mit tapasztalt profeszszor úr Drezdában? — A határidők, a rajzok, feladatok határideje „szentség” ott és senkinek eszébe sem jut azzal számolni, hogy „azt majd meghosszabbítják”. Az első félévi rajzfeladatok beadására, véleményem szerint, elég rövid határidőt adtunk. Egy hallgató kért — szerintem igen indokoltan a meghosszabbítást, az adjunktus tanácsára azonban nem adtam meg. Ennek ellenére ő is határidőre adta be feladatát. Miként említettem, a hallgatók igen jelentős időt töltenek a laboratóriumokban. Feladataik olyan jellegűek, hogy az ott alig szokásos egymásról való lemásolást, majdnem teljesen kizárja. Ez persze az oktató személyzet munkáját jelentősen megnöveli. — Milyen a drezdai egyetem vizsgaszabályzata? Hány utóvizsga esetén kerül a hallgató kizárásra? — Meg kell említenem ama szigorú rendelkezést, amely szerint az a hallgató, aki három tárgyból végérvényesen elégtelent szerzett, ún. „exmatriculaties comissió” elé kerül. Ez a comissió 90 százalékban kizárásos döntést hoz, csak ténylegesen komoly indokok Mint általában minden vizsgaidőszak előtt, feszültebbé válik a légkör az évfolyamokon. Ezt a tünetet az egyetemen mindenki nagyon jól ismeri és természetesnek veszi, hiszen ez egészséges folyamat, amely a felelősségtudatból fakad. De eltérően a jól ismert hangulatváltozástól, egy egészen más, egészségtelen tünet ütötte fel a fejét a vegyészmérnöki kar harmadik évfolyamán. Különböző mendemondák keltek szárnyra és szinte láncreakcióként hatottak a hallgatók körében. Mi is tulajdonképpen az a valami, esetén kerülhető el a hallgató részéről ez a döntés. Az elmúlt tanév egyik kari ülésén a kar megbízásából dr. Elsner professzor olyan javaslatot dolgozott ki, hogy azok a hallgatók is kizárási bizottság elé kerülnek, akik hat alkalommal elégségesnél jobbra nem tudtak vizsgázni. Itt azonban meg kell említenem, hogy a közepes osztályzat megszerzése Drezdában mintha valamivel könynyebb volna, mint nálunk. Ezzel szemben jelest nehezebb kapni. — Milyen feladatokat kapnak évközben a drezdai gépészhallgatók? Milyen jellegűek a diplomatervek? — Az évközi terv- és házifeladatok kisebb munkaigényűek, mint az itthoniak. Sajnos, a hallgatóság részére ott sincs állandó rajzterem, tekintettel a mintegy 13 000 nappali és 6000 levelező hallgatóra (esti oktatás nincs). Ez indokolja azt, hogy általában olyan feladatokat adnak ki, amelyeknél a manuális munka is kevesebb. Véleményem szerint ez azonban egyes tárgyakban a konstrukciós készség rovására megy. Ezt a különböző karok vezetősége ott is látja, azonban segíteni egyelőre rajzterem hiányában nem tud. Ez talán egyik magyarázata annak, hogy a hallgatónak az utolsó — mégpedig a hatodik esztendőben — egy teljes év áll rendelkezésére két nagy feladata elkészítésére. Ezek közül az első az ún. „Grosser Beleg” (nagy feladat) és a második diplomaterv. A Grosser Beleg inkább konstrukciós, a diplomaterv majdnem kizárólag kutatási munka. Mindkettőre a feladatokat legtöbbször az ipar küldi be kimondottan azzal a szándékkal, hogy a gépészmérnök jelölt az ipar részére értékes segítséget nyújtson. A feladat eredményeit komolyan figyelembe veszik és felhasználják. Ugyanakkor a felhasználók a kísérletezéshez szükséges eszközöket és berendezéseket rendelkezésre bocsátják. Végezetül Macskásy profeszszor úr a Drezdai Műszaki Egyetemen tanuló magyar hallgatókról szerzett tapasztalatait mondta el nem kis büszkeséggel. — Április 4-i ünnepélyünkön a rektorhelyettes jókívánságait fejezte ki, de utána rögtön elismerését is. Kijelentette, hogy a drezdai egyetemen 45 nemzet hallgatói tanulnak, a németekkel együtt 46. A 46 nemzet közül általános osztályzat tekintetében a magyar csoport áll az első helyen. Ezt ő maga is biztosítéknak tekintette hazánk további sikeres fejlődése és boldogulása tekintetében. Ez a szép eredmény azért is figyelemre méltó — jegyezte meg Macskásy professzor úr — mert ezt megfelelő szorgalommal hallgatóink idehaza is elérhetnék. — Haray — amely képes volt ennyire megbolygatni a megszokott munkatempót? Erre a kérdésre kerestem választ az illetékesektől, a diákoktól, hogy megismerjem az indítékot. Ismeretes az országgyűlés tanácskozása, mely elég mélyen és behatóan foglalkozott az oktatási reformmal, valamint a műszaki képzés színvonalának emelésével és célul tűzte olyan szakemberek képzését, akik a magasabb népgazdasági követelményeknek is eleget tudnak tenni. Jól ismerve ezeket a gondolatokat, döbbentem meg azon, amit az évfolyamon tapasztaltam. A hallgatók szerint olyan félreérthető kijelentések hangzottak el előadáson, gyakorlaton, hogy a népgazdaságnak nincs szüksége annyi vegyészmérnökre, mint amennyit az egyetem jelen pillanatban képez. Nem nehéz a következtetésekből arra gondolni, ha kisebb létszámra van igény, akkor nyilvánvaló, hogy a többieknek ki kell „hullania”. Tehát az a becsületes, szorgalmas diák, aki egyetemi évei alatt tanult, készült és készül ma is, de nem tartozik a legjobbak közé, ezek után attól retteg, hátha már most, a félévi vizsgán kihull. A félév közepe tájától hol innen, hol onnan ütötte meg fülüket hasonló megjegyzés. Az egészet aztán betetőzte éppen egyik oktatójuk kijelentése, aki miután megszámolta az előadásán jelenlevőket , ahol valóban nagyon kevesen voltak —, azt a megjegyzést tette, hogy ennél több vegyészmérnökre, mint amennyi az óráján jelen van, nincs is szükség. És ez azt jelenti, hogy az évfolyamon levő 160 hallgató közül legfeljebb csak 80- ra lesz szükség. Futótűzként terjedt el a hallgatók körében az oktató kijelentése, s ezek után az éves tanszékeken kilátásba helyezett szigorított vizsgáztatást már tendenciának vélték, eszköznek, a fölösleges létszám megszüntetésére. De mit mond erről az illető oktató? -Igen, elhangzott a kijelentés, azonban semmi esetre sem olyan szándékkal, ahogyan a harmadévesek értelmezték. Egyszerűen felháborította a hallgatóság közömbössége az egyetemi tanulmányokkal szemben. Ha pedig idegesek a vizsgák miatt , magukra is vessenek, hiszen már év elején figyelmeztették őket a tárgy fontosságára, a rendszeres és folyamatos tanulásra. Ha év elejétől nagyobb ambícióval fognak a munkához, akkor most nem következik be a „pánik”. Hogy félreértették? Meglehet. Ő maga is tud a hallgatóság körében uralkodó jelenlegi bizonytalanságról, arról, hogy megingott a szakmai jövőjükbe vetett hit. Ilyen körülmények között e hangulat eloszlatása és a felelősségteljes egyéni munkára történő lelkesítés célravezetőbbnek tűnik. Sajnos, nem ez történt, ami a bizonytalanságot tovább növelte. Elhangzott egy felelős személytől egy felindult hangulatban tett kijelentés, amely pánikba ejtette az évfolyamot. Ha csak pillanatnyi felháborodásból fakadt is, a kialakult helyzeten ez már nem segít. De pedagógiai fogásnak is rosszul sült el. Elérte azt, hogy a hallgatóság, amelynek minden energiáját a vizsgafelkészülésre kellene fordítania, most megosztva erejét, fél bizonyos következményektől, latolgatja esélyeit, vajon ő beleesik-e az „irtásba”? „Vajon miért éppen harmad éven kerül erre sor, amikor az állam már egy csomó pénzt áldozott tanulmányainkra?” — ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatják a hallgatókat. De öntsünk végre tiszta vizet a megzavart harmadéves vegyészmérnök hallgatók poharába. Szükség van-e rájuk, vagy sem? A kar dékánja, dr. Holló János egyértelműen leszögezi, hogy a vegyészmérnöki karon tanuló hallgatók száma nem fog csökkenni. Ez a létszám marad az elkövetkező években is, mert a népgazdaságnak szüksége van minden Magyarországon vegyészmérnöknek készülő szakemberre. Eddig sem volt probléma a vegyészmérnökök elhelyezése és az ipar igényeit figyelembe véve, a jövőben sem okoz majd gondot. Azonban ez nem jelent semmiféle liberalizmust, esetleges engedményeket a tanulmányi munkában. És ez szól a harmadéveseknél i is, akik most három komoly vizsga és egy szigorlat elé néznek. A vegyészmérnöki kar dékánjának egyértelmű megnyugtatása után nincs akadálya az eredményes felkészülésnek. Ami pedig az eredményt illeti, az sem mellékes, hisz ma már az üzemek egyre nagyobb igényt támasztanak a vegyészmérnökökkel szemben. Nem laboránsokra van szükség, hiszen az iparnak ezt az igényét kielégíti a felsőfokú technikum. Az egyetemről jól képzett, mérnökszemlélettel rendelkező szakembereket vár az ipar. Dr. Holló Jánossal, a kar dékánjával folytatott beszélgetésiben hangzott el az is, hogy tulajdonképpen mindig baj volt a harmadévvel. Ez a vizsga előtti „felfokozott” idegesség nem új dolog. Harmadéven a hallgatókból kezd kikopni a középiskolából hozott „lelkiismeretesség”. Nem készülnek rendszeresen és ezért a vizsgák előtt pánikba esnek. A hallgatóság is elismeri, hogy ez a tény is közrejátszott az évfolyamon uralkodó hangulathoz. Jobb lett volna, ha a sok éves tapasztalatok és a jelenlegi harmad éven kialakult különleges helyzet alapján a kar vezetése év közben alkalmaz erélyes, célravezető eszközöket. Jobb lett volna, ha az évfolyam egy nem elhanyagolható, felelőtlen magatartást tanúsító részével szemben korábban foganatosítanak intézkedéseket, de erre sajnos, elég későn, már a vizsgákra való felkészülés küszöbén került sor. Ugyanígy, a kar vezetőségének időben kellett volna a harmadévesek előtt tisztázni, hogy a népgazdaság által támasztott műszaki igényességnek és az egyetemi tanulmányi követelmények betartásának nem a létszámcsökkentés az eszköze. Eszköze a lelkiismeretes tanulmányi munka, amelyet maximálisan meg kell követelni, de amit nem szabad megfontolatlan kijelentésekkel megzavarni. Halay Edit Százhatvannak a fele? A drezdai hallgatók tanulmányi terhelése * Ahol nincs katalógus Szigorú határidős rajzfeladatok 3 éve kizáró ok ♦ Ipari jellegű diplomatervek * A magyar diákok a legjobbak Macskásy professzor beszámolója I. ABA IVÁN: Műszaki tudományos kutatás Magyarországon (Műszaki Könyvkiadó) Felszabadulásunk 20. évfordulója alkalmából jelent meg Aba Iván érdekes könyve is, amely a 20 év legfontosabb műszaki eredményeinek egyik alapvető feltételét, 42 kutatóintézetet ismertet, mutat be. Közismert tény, hogy a felszabadulás előtt önálló kutatóintézetek nem voltak hazánkban, s ezek hálózatának megszervezése, kiegészítése csak 1945 után indult meg. Ezt a munkát megnehezítette, hogy a hagyományok hiánya miatt képzett kutatógárda sem állt rendelkezésre. Az ötvenes évek elején, a sok nehézség ellenére, mégis egymás után alakultak a különböző intézetek. Az ismertetett 42 intézet munkája jól mutatja a felszabadulás óta elért hatalmas eredményeket, a fejlődés merész ívelésű útját. A könyv egyes fejezetei nemcsak a kutatóintézetek szervezetét ismertetik, hanem a műszaki tudományos kutatómunka folyamatát, eredményeit, problémáit is. Minden tekintetben gazdag kiállítású, érdekes és értékes könyvet tett le a Műszaki Könyvkiadó a műszaki tudományok iránt érdeklődők asztalára Aba Iván könyvével. A JOVO MÉRNÖKE