A Jövő Mérnöke, 1971 (18. évfolyam, 1-39. szám)

1971-01-09 / 1. szám

FELÜLETES szemlélő számára úgy tűnik, hogy a hernyótalpas katonai kétéltűek által felszaggatott utcájú faluban az itt élő emberek már elfelejtették a tavaszi természeti katasztrófát, az árvizet. Rendes kerékvágásba zökkent az élet, dolgozik a tsz, a férfiak elkeseredett szótlansága, az asszonyok reménytelen siránkozása ismét a vasárnapesti beszélgetésekké csendesedett. A beszélgetések témája sem a „hogyan tovább?” már, hanem a munka, a tv, a foci, éppen úgy, mint régen. Ma már hiába keresünk romokat. Nem találunk a faluban, de nem találunk az emberek lelkében sem. Már csak a felszaggatott úttest emlékeztet... Haladtunk a gépkocsival Vásárosnaményból Olcsvaapáti felé, és már Olcsva község előtt az ablakon kitekintve, a Szarni, Innenső partján az árvíz pusztítására utaló képet látunk — de már csak fordított előjellel. Vadonatúj házsorok csillogtatják ablakszemeiket a nézelődőre, van, amelyik már teljesen kész, van, amelyik még testetlenül, de mindenképpen lakottan. Tégla- vagy szilikátfalak védik a családokat, a vályog már csak emlék. Nagyon rossz emlék ... ÚSZOTT velünk a komp — errefelé csak hidasnak hívják —, csendesen folydogált alattunk a Szamos, és nekem önkéntelenül egy Petőfi-verssor jutott eszembe: „...Szegény Tisza, miért is bántjátok...” Most itt vagyunk a már ismerős faluban, Olcsvaapátiban. Régi ismerőseinket keressük, kis májusi vendégeinket, a gyerekeket. Ez az épület itt a templommal szemben az árvízvédelem főhadiszállása volt a rosszemlékű kritikus napokban. Katonák, kétéltűek, tábori konyha, munkásőrség, rádió adó-vevő, ideges és nagyon fáradt emberek helyett most figyelmes gyermekarcokra bámul sötéten a fekete tábla. Folyik a tanítás. A tantestület legfiatalabbja, Bokor Klára tanárnő lelkesen tanítja földrajzórán a kis ötödik osztályos barátainknak a vízépítő és pusztító munkáját, de amikor a nebulók arca elsötétül, maga is tudja, hogy most valami másra gondolnak ... A tanári szobában a pedagógusokkal beszélgetünk. Szászi Józsefné, az általános iskola igazgatója a következőkben összegzi tapasztalatait: — A balatonboglári üdülőben szerzett élmények még sokáig fognak élni bennünk, nevelőkben és tanulókban. Nem felejtjük el azt a kétszeri étkezést sem, a kollégiumban, ahol az egyetem nevelői, egyetemi hallgatók szolgáltak ki bennünket. Nagyon örültünk a konzervküldeménynek, amit az évzáró ünnepélyen osztottunk ki tanulóinknak és küldtünk el 22 súlyosabb kárt szenvedett család részére. Igen megható volt számunkra, hogy a vacsorájukról mondtak le a hallgatók, kifejezve ezzel is együttérzésüket, segítő szándékukat. Az egyetem dolgozóitól a nyár folyamán IS ruhaneműt és cipőket tartalmazó csomagot kaptunk. Ezúton szeretnénk köszönetet mondani valamennyi megajándékozott nevében küldőiknek, egy válaszborítékot még ma is őrzök, dr. Miacskásy Árpádné címére. Hadd használjam most fel az alkalmat, hogy ha megkésve is, eleget tegyek kötelességemnek. Üzenem, hogy a küldeményt egyszerre kartársaim, a szoc. bizottság tagjai és néhány szülő bevonásával igyekeztünk az arra rászorulóknak igazságosan szétosztani. Az idősebbeknek való holmit falunk öregei között osztottuk el Az árvíz által lerombolt házak helyén újak és szebbek épültek. Már valamennyiben benne laknak tulajdonosaik. Az emberek nyugodtak, csak szokszor emlegetik még, hogy hosszú lesz a tavasz és a nyár a következő év terméséig. Gyermekeink vidámak. Kicsit nehezebben telt el nekik, még nekünk nevelőknek is a szeptember és október a szokásosnál. Be kellett pótolni a májusi tananyagot. Úgy érzem, hogy már ezen is túl vagyunk. Az árvíz egy kicsit szomorú emlék számunkra, de kárpótlásul az emberi segítőkészség, áldozatvállalás, szeretet mindent feledtető élményével lettünk gazdagabbak — fejezi be gondolatait az igazgatónő. Varga Mária és Zombory Tibor tanárokkal megpróbáljuk azokat a gyerekeket magunk köré gyűjteni, akik májusban is szerepeltek hasábjainkon. — Az utcában egyedül a mi házunk maradt meg, pedig le kellett hajolni a csónakban, ha be akartunk nézni az ablakon — mondja mosolyogva a VI.és Tóth Mari. — Most már nagyjából szárazak a falak, de még kell egy kis idő, amíg egészen kiszáradnak a téglák. — Csak amikor hazajöttünk a Balatonról, akkor láttam közelről a házunkat. — Nevet a hosszú, szőke Szászi Laci a VIL-ből. — Elég jó állapotban levő földkupac volt. Azóta már visszaköltözködtünk ugyanoda, de már az újba. Két szoba, előszoba, konyha, fürdőszoba, kamra... — A mienk is olyan lesz, 4- es számú, csak még nem költözködtünk be — vág közbe Borbás Bandi. — De mi még új telket is vettünk, itt szemben. — mutat ki a kapun egy éppen vakolás alatt álló, majdnem kész házra. ELGONDOLKOZOM ezen a kis igény lesz. Milyen magabiztosan beszélnek ezek a gyerekek is már a jövő időről. — Nagyon jó volt, hogy akkor elmehettünk Boglárra, — zökkent ki a gondolataimból a VIII.-os Bartha Nus. — Anyuék úgy meg voltak hatva. Közülük legtöbben még nem is látták a Balatont, idehaza meg legalább nem voltunk útban. Sok mindenre volt szükség akkor a faluban, csak gyerekekre nem. Kósa Kati nem volt ott Bogláron, de ő is érdekelt, hiszen az ő otthonukból sem maradt akkor semmi. A nyolcadikos kislány is mosolyogva mondja már: — Mi is új házban lakunk, már, mint majdnem mindenki. Anyuék hydrofort is akarnak csináltatni, hogy bent legyen a víz a lakásban. Persze, nem úgy, mint tavasszal... — és elneveti magát. Velük mosolygok én is. Jó érzés látni társadalmunk öszszefogásának eredményét. Zombory Tibor elgondolkozva mondja: — Óriási segítséget nyújtott ezeknek az embereknek az a sok százezer forint értékű ruhanemű és cipő, konzerv, készpénz, stb. államunk kamatmentes hosszúlejáratú építési hitele, de a legtöbb — azt hiszem — az, amit ezzel együtt kaptak, a hitet. Hitet társadalmunkban, a jövőben, az emberiességben. AZT HISZEM, valóban ez az, ami a legtöbbet jelenti. Hiszen amit a mi egyetemünk tett, az csak egy apró kis rezdülés volt abban a hatalmas társadalmi megmozdulásban, ami a szerencsétlenül járt lakosság megsegítése érdekében történt. És aki látja a szatmári falvakat, az ott élő embereket ma, annak nem kell bizonyítani, hogy mindez nem történt hiába. Zombory Tibor tanár (Olcsvaapáti) Ragó Károly Már hagyomány kollégiumunkban a minden tanévi tél elején megrendezett barátsági est. Az estek célja, a kollégiumunkban tanuló külföldi diákok szórakozásának biztosítása, minden nép egy kis képet ad saját életéből műsora segítségével, erősödik a barátság a világ különböző tájairól érkezett diákok és a magyar diákok között. A barátsági est a DÍVSZ fennállásának 25. évfordulója tiszteletére készült. Az estet Váczi István, a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának tagja nyitotta meg Ataan (végzett guineai diák), a konferanszié, a DÍVSZ megalakításáról, munkájáról és a guineai agresszióról beszélt. Elek Gyula, a Vári Irodalmi Színpad tagja Ady Endre „Ünnep a domboldalon” c. versét szavalta el. A megemlékezések után a külföldi hallgatók műsora következett. Az est folyamán kiemelkedett a vietnami, a szovjet, a bolgár és a bolíviai diákok műsora. Nagy tetszést aratott egy vietnami kislány, aki magyar népdalt énekelt hazai akcentussal. Sok tapsot kaptak a szovjet és a bolgár kislányok. A bolíviaiakat ismerősként köszöntötte a közönség. Az elmúlt évben is nagy sikert arattak. Az idén változatos műsorral szerepeltek. A műsor után a 2 (R+S) szórakoztatta a diákokat. Majdnem éjfélig tartott a tánc, a baráti beszélgetések az asztaloknál. Az elmúlt évek során az egyik legjobb barátsági estet sikerült megrendezni. A Központi Kollégiumi Bizottság megköszönte a jó műsorokat, külön köszönetet mondott a II. E+M évfolyamnak a rendezésben végzett lelkiismeretes munkájukért. C. A Nemzetközi barátsági est a Schönherz Zoltán kollégiumban FÉL ÉV MÚLVA... A szovjet kislányok. Vietnami kislány magyar Atany, a konferanszié, népdalt énekelt. (Fotó: Lengyel József) A bolíviai diákok képet adtak Dél-Amerikáról. HOTEL PLAZA Bemutató a Vígszínházban A magyar színházi közönség jól ismeri Neil Simon darabjait, a Furcsa párt és a Mezítláb a parkbant. Most a Vígszínház legújabb színművét vitte színpadra, a Hotel Plaza-t. A háromfelvonásos színdarab tulajdonképpen három egyfelvonásos, amelyet a színhely azonossága köt össze, a Hotel Plaza egyik elegáns lakosztálya. Itt zajlik le egy amerikai üzletember és felesége furcsa házassági évfordulója, egy sikeres hollywoodi filmproducer és a butuska vidéki asszonyka pásztorórája és végül egy öregedő házaspár tragikomikus kínlódása a házasság elől a fürdőszobába zárkózó lánnyal. Maga a színpadi technika, a dramaturgia jól olajozott, gördülékeny és úgy természetes, hogy közben észre sem vesszük mögötte a mesterség fogásait. Azt már a legtöbb eddigi kritika megírta, hogy nagy drámaíró hazánkfia, Molnár Ferenc rejlik e színpadi gépezet mögött, az őáltala művészi tökélyre emelt dramaturgiát alkalmazza a szerző meglepő ügyességgel és eleganciával. A felvonásokban tulajdonképpen nem történik semmi sem, de ezt észre sem lehet venni, mert minden pillanatot ki tud tölteni az író és a mesterség tudása mögött ott vibrál a szeretet is, a megértő és sajnálkozó szeretet, amellyel színpadra állítja esendő hőseit. A Vígszínház szereposztása most is parádés. Mindhárom asszony figuráját Ruttkay Éva jeleníti meg, míg partnereit Básti Lajos, Bárdy György és Feleky Kamill személyesíti meg. A kellemes, mindvégig szórakoztató színműnek nagy sikere lesz az új évben is. Válasz P. Gy.-nek címmel levelet kaptam Daróczi Pál, IV. éves építőmérnök hallgatótól, aki a Vásárhelyi Fórum szeptemberi számáról megjelent cikkemmel kapcsolatban a következőket írja: „Nem tartom feladatomnak, hogy megvédjem a lapot, ez a szerkesztőség feladata. A cikk írója sorra veszi a lap tartalmát, képeket, publikációkat és általában elítélőleg nyilatkozik róluk, köztük arról a novelláról is, amelyet én írtam. (A Találd meg nyugalmadat című írásról van szó.) Pár soros meditáció után megkérdezi, miért került ez az írás a Fórumba. Erre a miértre szeretnék most választ adni. Nem tudom, s a cikkíró sem hivatkozik rá, hogy milyen szempontból kifogásolja tartalmát. Ha a megírási mód ellen van kifogása, akkor elismerem, hogy a megfogalmazás nem tökéletes, az írás kissé darabosra sikerült. Ha viszont tartalmát kifogásolja, akkor úgy érzem, meg tudom védeni álláspontomat. 1967 szeptemberében 125 elsőéves építőmérnök költözött be a Vásárhelyi kollégiumba. A harmadik év végére 101 maradt, 24 ember kényszerült tehát évismétlésre, vagy az egyetemről való végleges kimaradásra. Ezek többnyire fizikai dolgozók gyermekei voltak, s vidékiekről lévén szó, jelentős számban paraszt fiatalok. Egyikük kimaradásának indítékait igyekeztem megvizsgálni. Egyetemi és állami szerveink mindent elkövetnek, hogy minél nagyobb legyen a fizikai dolgozók gyermekeinek aránya egyetemeinken. Érzésem szerint azonban lehetne többet is tenni annak érdekében, hogy ezek végezzenek is. Az egyetemekre bekerülve e fiatalok gyakorlatilag magukra maradnak. Nem akarom részletezni itt, hogy miért vannak hátrányban a többiekkel szemben, ezt már megtették az illetékesek. Tény, hogy ilyen helyzetben a problémás magánélet még labilisabbá teszi egzisztenciájukat. A magánélet problémái ilyen szinten drasztikusabban, fájdalmasabban jelentkeznek, mint például az értelmiségi családoknál. Szememre vetheti a cikkíró, hogy a közölt novellában egyedi esetről van szó, amely nem tipikus. Valóban, minden eset más és más, tucatnyi novellát lehetne írni hasonló témáról, más háttérrel. Én azért választottam ezt az esetet, mert itt személyes ismerősömről, barátomról volt szó. Remélem, hogy ezt a részrehajlást elnézik nekem. Egyetemen, egyetemistával megtörtént esetről van tehát szó és úgy érzem, hogy ez a novellából is világosan kiderül. Milyen témával kellene tehát foglalkoznia egy egyetemi lapnak, ha nem ilyennel? Ezt viszont már én kérdezem, a cikk írójától!” Eddig tartott a levél, következzék hát a válasz válasza. KEDVES DARÓCZI PÁLI Válaszleveled alapján úgy érzem, félreértetted cikkem lényegét. Abban igazad van, amit a novelláddal kapcsolatos kételyemről írsz, vagyis, hogy a „miért született ez az írás’’ kérdése helyett talán pontosabban úgy fogalmazhattam volna, miért pont a „Fórumban” látott napvilágot? A kritikának — nevezzük így — azonban nem ez volt a döntő kérdése, azt hiszem, olyan „vádak” ellen hadakozós amelyeket én nem is említettem. Írásom a „Fórum” szeptemberi számának alapállását helytelenítette, mégpedig azt, hogy kollégiumi kiadványról van szó, de a lap nem tükrözi sem a kollégiumi, sem a kari jelleget. Bár a te cikked esetében kivételesen valóban terítékre került a forma is, amennyiben a nem megfelelően súlypontozott témamegírást bíráltam, azonban cikkemben nem az egyes, írások, versek kritikáját kívántam adni, hanem az egyes alkotásokon keresztül taglaltam a lap arányait. Leveledben azt bizonygatod, hogy igenis, a te cikked egyetemi lapba való. Ezzel én is egyetértek, végeredményben engem igazolsz soraiddal, hiszen pontosan azt hiányoltam a Vásárhelyi Fórumban — és így a te írásodban is —, hogy nem lépett túl az általános egyetemi problémákon, vagy még ezekhez sem jutott el! A történet egyedi jellegű tenné kollégiumivá írásodat?. Az, hogy te és a barátod építőmérnökök vagytok, valóban speciális helyzet — már amennyiben minden konkrét helyzet speciális is egyben —, de maga a hátrányos helyzet kérdése nem” vásárhelyi specialitás”, általános probléma minden karon, sőt, minden felsőoktatási intézményben. (Például főiskolás koromban — lehet, hogy ez a bosszantó véletlen műve? — több hasonló esettel találkoztam.) Most esetleg azt kérdezed, hogy ha ez nem volt elég kollégiumi téma, akkor miről írjon a „Fórum”? !Nos, nem vagyok vásárhelyis, de én is voltam kollégista. Szinte naponta történtek olyan esetek, amelyek kifejezetten a kollégium problémái voltak. Vagy a Vásárhelyiben annyira rendben megy minden, hogy nem akad más téma? Talán az „unalmas” kollégiumi hétköznapok semmiféle olyan programot nem kínáltak, amely megírásra érdemes? Azt hiszem, én, a kívülálló is tudnék néhány dologról írni nálatok, hiszen közismert, hogy van élet az építő koleszban. (Erről egyébként meggyőződhet az, aki a Jövő Mérnöke számait rendszeresen olvassa. Sok kulturális rendezvény, bizonyos esetekben pedig a nehézségek kapcsán is jelentkeztek az egyetemi lap hasábjain.) Hogy könnyű kívülről prédikálni és piszkálni, próbálnám meg a helyetekben. Hangsúlyoztam előző cikkemben, tudom, nem könnyű a lap egy-egy számát összehozni, de azt is hangsúlyozni szeretném, bizonyos normák és feltételek nélkül nem születhetik kollégiumi Fórum! Elsősorban ezért nem tetszett a lap szeptemberi száma, és így a te cikked sem. — pataki — — Itt kezelje az UV-jegyet, kérem... — De tanár úr, nekem bérletem van! (Szabó Endre, IV. éves építész rajza)