A Jövő Mérnöke, 1978 (25. évfolyam, 1-39. szám)

1978-01-21 / 1. szám

//KIFÚJT??? De rövidesen újra napirendre kerül? Valamikor, a hetvenes évek elején lelkes bölcsészkari fia­talok jelentkeztek, hogy Bu­dapesten a Pillangó utca, Vár­na utcai térségben fekvő mun­kásszállásokon segítsék a köz­művelődést. Alapos előkészítő munka után vagy tizenöten kerültek kapcsolatba a mun­kásszállások vezetőivel, de alig folytatták valameddig a munkát ketten-hárman. A többiek sorra elnézést kértek. Magabiztosan érkezők is fél­szegen csetlettek, botlottak a munkások között. Más volt a valóság, nyersebb, érdesebb, mint amit elképzeltek. A kez­deményezésről tapintatosan azt állapítottuk meg, hogy el­laposodott. És mégis, a budapesti egye­temeken időről időre újabb­nál újabb kezdeményezések születnek. A jövő progresszí­­ven gondolkodó értelmiségét izgatja ez a szükségszerűen kialakult, de egyáltalán nem szerencsés életforma. Százöt­venezerre becsülik ma a mun­kásszálláson élők számát. Azo­­két, akik hetenként, kétheten­ként oda-vissza többnyire két éjszakai utazás árán láthatják a családot, egy-két hétvégi napra. Vidékiek építik váro­sainkat, kezük nyomán vál­tozik meg az ország képe, megy végbe az urbanizáció. Falukutatás Budapesten Ennek a munkának a jelen­tősége alig kevesebb, mint a felszabadulás előtti író, értel­miségi falukutató mozgalma­ké. Ha a munkásszállások minden lakóját egy-egy csa­lád tagjának tekintjük, e csa­ládonként csak átlag 3 főt számítunk, egy olyan, közel 3000 lakosú munkásszálláson, mint például a Bartók Béla úti férfiszállás, egy kilencezer lakosú település családlétszá­mát kapjuk. De itt nincs köz­igazgatási intézmény, és hiva­tali apparátus, és nincs a szellemi életet megteremtő, formáló értelmiség. Legjobb esetben van egy függetlenített kulturális vezető, egy-két tiszteletdíjas munkatárs és egy szok­ásgondnok, meg a techni­kai személyzet. A kulturális vezetőnek legfeljebb az átfogó kérdésekkel, folyamatok elin­dításával, az amminisztráció­­val van ideje foglalkozni. Pe­dig a munkásszállásokon sok még a feltáratlan kérdés, s nem pontos az a kép sem, amit a társadalom kialakított az itt lakók életformájáról. A szálláshelyi értelmiség szere­pének pótlása lehetne a pat­­ronálást vállalók egyik leg­fontosabb feladata, miközben­­megismernék azt a munkásré­teget, amellyel az egyetem el­végzése után kapcsolatba ke­rülnek, olyan tapasztalatok birtokába jutnának, amit nem lehet iskolarendszerűen oktat­ni. A Budapesti Műszaki Egye­tem KISZ Bizottsága és az Építők Szakszervezete Buda­pesti Bizottsága által 1976-ban megkötött szerződés szerint a BME fiataljai a XI. kerület három építőipari munkásszál­lásának patronálását vállal­ják. Ex — A patronálás jelenleg szünetel — közölte Szabó Ist­ván, a közművelődési titkár­ság vezetője. — A nyáron a vezetőképző táborban készítet­tük fel azokat, akik vállal­koztak a feladatra. Itt a szállások kulturális vezetői is jelen voltak. A hallgatók a munka során velük kerültek kapcsolatba. Körülbelül tizen­öten kezdték meg a munkát. A titkárságon bekövetkezett személyi változások és egyéb okok miatt gondot okozott a kezdeményezés irányítása, így kénytelenek voltunk ezt a karok hatáskörébe utalni. A karok irányító munkája vi­szont nem volt hatásos, ere­jüket meghaladta a feladat. A beszámolók ugyan tartalmaz­nak pozitívumokat. Művészeti csoportjaink is szerepeltek a szállásokon, tartottunk isme­retterjesztő előadásokat, de lé­nyegében elvesztettük a kont­rollt, az elképzelések nem va­lósultak meg. — Ex! — jelentette ki Ve­res Zoltán, ötödéves hallgató, az építő kar kultúrfelelőse. Ő a Fővárosi 1. sz. Építőipari Vállalat Bánk Bán utcai mun­kásszállásaira járt ki.­­ Nem sikerült pontosan meghatározni a feladatot. A hallgatókat sem nagyon érde­kelte a dolog, mert nem lát­ták be, mi haszon van ebből, miért kell csinálni. A közmű­velődési speciálkollégium hall­gatói például falun végzik a téli gyakorlatot, holott a mun­kásszállásokon is falusi embe­rekkel beszélgethetnének. A szállások vezetői is bizonyta­lanok voltak az elvárásokat illetően. Hadd említsem meg például, hogy az együttesünk vendégszereplése alkalmából csak a hangszerszállítási költ­ségek kifizetését kértük, de még azt sem térítették meg. Veres Zoltán lelkesedett az ügyért, sajnálja. — Kifújt — mondja. — Ha­csak nem hagyják egy ideig pihenni az ügyet, aztán telje­sen újakkal el nem kezdik. — Jó kezdeményezés volt — vélekedik Göncöl József, a Bartók Béla úti munkásszállás kulturális vezetője. — Sajnos, az elmúlt évben sokat bete­geskedtem. Ha többet tudtam volna bent lenni, másként ala­kult volna az egész. Azt ter­veztük, hogy segítik majd a felnőttoktatást és előadásokat tartanak. — Nem a mi hibánkból sza­kadt meg a kapcsolat. Ez a véleménye Mázló Ka­talinnak, a Fehérvári úti női szállás kulturális vezetőjének. A vizsgaidőszakban a diákok elmaradtak. Hetvenhat május elsején meghívtak egy lány­csoportot a szállásról a pap­szigeti koncertre. A lányok szervezési hibából nem kapták meg a hajójegyet, a hajóállomáson az óriási tu­multusban nem találták a pat­ronáló ismerősöket, egy diák­csoport „cikizte” őket... „Megbántódás, a lányok lelki válsága” — a kulturális veze­tő ilyen szavakat használ a felejthetetlenül szégyenletes incidens „emlékére”. — Most magánszorgalomból jár ide az ELTE-ről egy kis­lány, vele nagyon jól tudunk együtt dolgozni. — Annak idején örültünk a kezdeményezésnek — mond­ta G. Nagy János, az Építők Szakszervezete Budapesti Bi­zottságának titkárhelyettese. — Ismeretes, hogy a SZOT is foglalkozott, az értelmiség munkásművelődést segítő sze­repével. Ez a kezdeményezés jól illett volna ebbe a koncep­cióba. A szakszervezetnek megvannak a kulturális mun­kára vonatkozó határozatai, kialakult a szálláshelyi munka gyakorlata. Az egyetemisták is és egyes kulturális vezetők ezt egyoldalúan értelmezték, és a saját elképzeléseik sze­rint akartak cselekedni. Saj­nos, kevés konkrét eredmény­nyel. Szükségesnek tartjuk a további együttműködést, de úgy vélem, újra össze kellene ülnünk, levonni a következte­téseket, konkretizálni a fel­adatokat. Azt, hogy mit, kik­kel, milyen feltételek között akarunk megoldani. Mégis több, mint egy alföldi faluban kötetnyi tanulmányt lehet­ne készíteni, meg is érné, hogy valahány eddigi kezdeménye­zésről részletes elemzés ké­szüljön. A kezdeti sikertelen­ségért senki sem hibáztatható, mert a szocialista cselekvési szándék olyan területre orien­tálta a vállalkozókat, ahol ke­vés még, s feldolgozatlan a tapasztalat. A dokumentumokban meg­fogalmazott célok reálisak, de a gyakorlat azt bizonyítja, nem eléggé ismertek, világo­sak sem az egyetemi hallga­tók, sem a szálláshelyi veze­tők számára. " Mik a legfontosabb konkrét tennivalók? Műsort rendezni, ismeretterjesztő előadást tar­tani az egyetemisták segítsége nélkül is tudnak a szálláso­kon. Egy-egy nagyobb mun­kásszállás kulturális program­jai, művelődési feltételei, még az ellentmondások ellenére is magasabb színvonalúak, mint egy alföldi falué. Inkább a közművelődési sematizmus le­küzdése, a tartalomnak a szükségletekhez való közelíté­se, a formák korszerűsítése most az időszerű feladat. A tartalmi célokat és mód­szereket döntően meghatároz­za a szállásról és annak la­kóiról kialakult kép, amely nem mindig pontos. Sajnos, eléggé elterjedt az a nézet, hogy az építőiparban dolgozók különösképpen prob­lémás emberanyagot jelente­nek. Az építőipar dinamikus fejlődése, nagy munkaerőigé­nye következtében olyanok is kerülnek ebbe az iparágba és laknak munkásszállásokon, akik nem tudtak, vagy nem akartak beilleszkedni a falu­közösségbe, de nem ez a jel­lemző. Az építőipar a változó munkahelyek iparága. Ha fel­épült az objektum, odább kell állni egy településsel, megyé­vel, vagy országrésszel. Alap­vetően ebből következik a szálláslakói életforma. Gon­doljuk meg, hogy is épülhe­tett volna fel az új Magyar­­ország, ezernyi épülete, léte­sítménye pusztán „problémás” emberanyaggal? Hol vannak azok a zseniális műszaki ve­zetők, akik velük teremthet­ték volna meg azt, ami most körülvesz bennünket? Mi a teendő ? Napjaink jelensége, hogy megváltozik a cigány népcso­port hagyományos életformá­ja is. A munkássá válás az építőiparban megy végbe.. Hátrányos műveltségi helyze­tük különleges kezelést igé­nyel. A közösségbe való be­illeszkedés segítése, legtöbb­jük körében az írás-olvasás megtanításával járó szívás, türelmes munka, nagyon is konkrét patronálás­­vállalás lehetne. A munkásszállásokon nem­csak általános közműve­lődési programot kell adni, hanem a neveléssel is fog­lalkozni kell. Nélkülözhetetle­nek a személyekkel, csopor­tokkal kialakított kapcsolatok, beszélgetések. A közösségfor­málás, a rétegpolitikai tenni­valók feltárása és végzése szintén olyan terület, amire a kevésszámú főhivatású szál­lásvezetőnek nem jut elég ideje. (Folytatás a 6. oldalon.) Mai magyar zeneszerzők, előadók V. Kendi Eszter csellóművész­­­zel a KISZ Központi Művész­­együttesének házában, ponto­sabban a próbateremben ta­lálkoztam először. Akkor töb­­bedmagával gyakorolták Wolf darabját. Igen fegyelmezett, közös munkát — mindvégig unisono játékot — igényelő műről lévén szó. Őt is előbb magáról kérde­zem, hogyan került a Stúdió­ba? — Mezőcsáton születtem, Miskolcon végeztem középfo­kú zenei tanulmányaimat, majd a Liszt Ferenc Zenemű­vészeti Főiskolán Perényi Mik­lósnál végeztem ’76-ban. Azóta a Simon Albert vezetésével működő KISZ Központi Mű­vészegyüttesben játszom, így kerültem ide Vidovszkyék pró­bájára. Hívtak és én szívesen jöttem, mert szeretem művel­ni a mai muzsikát, jobban mint hallgatni (!). — Mit értsek azon, hogy művelni jobban, mint hallgat­ni? Nem ért egyet a mai ze­neszerzők törekvéseivel? Mi­lyen feladatok, milyen új tech­nikai problémák hárulnak az előadóra? — Nem ítéletet mondtam az előbb, de sok kísérletezés, pró­bálkozás történik ma a zene­szerzők részéről, amelyek kö­zül jó néhány engem is köz­vetlenül érint. Tehát elsősor­ban a munka maga érdekel, és ez azt hiszem, jól is van így. Arra a kérdésre válaszolva, milyen új technikai problé­mákat vet fel a mai zene az előadó számára, én magamat illetően csak azt mondhatom, hogy semmilyeneket. — Ez utóbbi kijelentése is váratlanul ért. Hadd hivatkoz­zam egy nagyon régi, tizen­hat éves Penderecki-műre, a 43 vonósra írt Polymorphiára. Hiszen ott nagyon meglepő, akkoriban minden bizonnyal újaknak hitt hangzások, zöre­jek, csikorgások, pattogások, morajlások, fürtök (clusterek) szólalnak, mígnem a darab vége kitisztul egy nagyhatású C-dúr akkordra. Nincsen sem­milyen, a klasszikusoktól elté­rő, vagy nehezebb előadásmó­dot követelő feladat, zeneszer­zői utasítás?. — A Polymorphia partitúrá­ja is, és meghallgatása után a róla készült lemezfelvétel is igazolja előző állításomat. Az ugyanis, hogy a láb és háztar­tó között, vagy a szokott he­lyen húzom a vonót, teljesen mindegy. Ha ujjal pengetek, vonóval ütögetem a húrt, ne­tán tenyérrel, az sem jelent­het semmilyen problémát. A klasszikusok is előírtak, Bar­tók Béla is kívánt sokfajta, eleinte furcsaságnak vélt dol­got, és azokat mind meg lehe­tett valósítani, elő lehetett ad­ni már akkor is. Csak azt mondhatom, hogy aki nem tud játszani klasszikusokat, az per­sze, hogy nem tud újabban született műveket sem meg­szólaltatni pontosan, korrekt módon. Sőt a klasszikus zene helyzete annyiból veszélyesebb, hogy ha valakinek nem megy jól, élhet trükkökkel, amelyek a kevésbé értő hallgatónak nem tűnnek fel. A mai zené­ben azonban ezek a hibák job­ban kijönnek, mert nem „gesz­tusokat”, hanem fegyelmezett játékot, felkészültséget követel meg az előadótól. Legfeljebb ennyiben „nehezebb” a dol­gunk.­ ­ Török Árpád János1 Psota Irén január 26-án A zenés, irodalmi műsort ja­nuár 26-án, délután háromkor tekinthetik meg az érdeklődők­­, Díszteremben (K. I. 70.). Együttes színház: EZ KUKÁK HÁBORÚJA „A civilizáció XXI. év­századára az emberiség ak­kora mennyiségű szemetet halmozott fel, melyet már a legmodernebb techniká­val sem képes eltüntetni. A szemét mennyisége egyre nőtt, elöntötte a városokat, falvakat, mindent. Az em­beriségnek, ha meg akart maradni, alkalmazkodnia kellett az új viszonyokhoz. A szemétkupacok rothadá­sából és a guberáló embe­rek szimbiózisából új faj született: a „homo kuka". Az új faj sok harc és ne­hézség után meghódítja a földet. Aki nem tud alkal­mazkodni a megváltozott környezethez, és ember akar maradni — ott meg­ölik." Valahogy így foglalhatja össze a látottakat az, aki más produkciókat, az amatőr szín­padok átlagos­ általános tevé­kenységét nem ismervén, a kíváncsiságtól vezényelve beült a Szkénébe, hogy megnézze a darabot. A közönség csak lassan ve­szi észre, hogy valami törté­nik, akkor viszont elhal a sustorgás és megkezdődik a feszült várakozás — ami az­tán a darab végéig nem ol­dódik föl. „Szerencse, hogy ma már nem divat — legalább is ná­lunk — az agresszív színház, mert akkor­­egyenesen a fe­jünkre szórnák a szemetet, hangzik oldalról, de ezeket a megjegyzéseket leszámítva mindenki figyel és vár. Lég­védelmi sziréna szólal meg — majd monoton dobogást hal­lunk és beadják azt a zajze­nét,, ami most már majdnem végig folyamatosan megmarad. Mikor kivilágosodik, a szín­pad mélyéből hat-nyolc kuka csúszik felénk — belebújt sze­replők lábukkal dobogva, fo­lyamatosan tolják előre. A kukák­ arcvonala majdnem teljes, csak az egyik téved el balfelé. Szépen, ritmikusan közelednek felénk, maguk előtt tolva a szemetet, mely egyre fenyegetőbben közelíti meg a széksorokat, de még mielőtt behatolnának közénk, megállnak. Furcsa mozgás kezdődik a szemétbarikád túlsó oldalán. A kukalények szanaszét he­vernek, van, akinek a fenekére nőtt egy kuka, és most furcsa, púpos állatkaként egy papír­dobozt hurcol magával: abba gyűjt mindent, ami mozdítha­tó. A másiknak csak a lába lóg ki egy álló kukából. A harmadik — fura „kentaur­ként” félig ember,­­félig kuka. Az ember elfeledkezik a mű­anyagedény igazi funkciójáról — ebben nagy szerepe van a szereplők jól begyakorolt mozgásának. Az utóbbi pél­dául kígyóként vagy megriadt bogárként csúszik előre-hátra. A mozgása, hirtelen helyzet­változtatásai mind egy valódi, ijedező, éhesen kutató csú­szómászó állaté. Mintha egy leendő csitorban lennénk, ahol éppen a természetes kiválasz­tódás folyik. A zaj-zene na­gyon jól érezteti, teszi hihető­vé ezt a „fantasztikum” ér­zőit — és „mellesleg” jól irá­nyítja a szereplőket. A játék már vagy fél órá­ja tart, de még senki nem unatkozik, mindenki feszülten figyel, értelmez. A homo-ku­­kák torokhangú érzelemnyil­vánításai jól megválasztottak, hihetőek. Amikor vége a játéknak, ki­nyílik az ajtó, a szereplők kimásznak a más sorsra szánt edényekből, és nekilátnak ösz­­szetakarítani a szemetet. Az arcokon végignézve még min­denki gondolkodik, értelmezni próbálja a látottakat. A pesz­­szimista látomás a világról, melyet már elöntött a szemét, melyben az embernek, ha él­ni akar „homo-kukává” kell változnia — nem mindenütt egyértelmű és érthető. Kérdé­ses persze, hogy minden geg­­nek szimbolikus jelentést kell-e tulajdonítani? Biztos vagyok benne, hogy nem. A játék végül is izgalmas, fordulatos — akkor is, ha nem ért mindent­ az ember. A kuka-ember-kentaur jó öt­let, nagy ötlet — meggyőzőbb lények­ lesznek, mint sok fantasztikus film drága fel­szerelésű „idegen bolygóról jött” torzszülöttei. Különösen dicséretes a zajzene, melynek elkészítése igen sok munkába kerülhetett. A színjátszók jól kihasználják a lehetőségeiket — a csúszómászó teljesen el-, hit­űti magáról,­ hogy ő „ho­­morkuka”. Mindezek ellenére, csakis az előítéleteket félretéve szabad elmenni megnézni. Mert ha valaki valóban be akarja fo­gadni, amit lát, annak érde­kes háromnegyedórában lesz része és még az sem fogja túl­zottan zavarni, hogy tovább­ra sem érti, mit jelent a da­rab címe: EZ. tecke Fotorealizmus ?! ? Két kiállítást láttam az utóbbi időben. Kor­­ga Györgyét a Mednyánszky teremben és Mé­hes Lászlóét az óbudai kiállítóhelyiségben. A két kiállítás egyvalamiben megegyezett: rea­lizmusában. A hiper- (vagy más néven fotó-) realizmus nem újkeletű festészeti irányzat, sőt Magyarországon is már jó ideje varrnak művelői. A két kiállítás inkább csak azt lát­szik demonstrálni, hogy ez a­ stílus is helyet kap hazai bemutatótermeinnkben. Az ilyen technikával készült képeknek van egy biztos előnye: nem lehet blöffölni. Már ami a festészeti, illetve rajzbeli készültséget illeti. Viszont ez egyben a veszélyes oldala is. Hiszen az igen képek könnyen kápráztatják el nézőjüket. S míg technikai tökéletességü­ket csodáljuk, sokszor meg is feledkezünk az egyik legfontosabb feltételről, a mondaniva­lóról. A tartalmat igen gyakran csak egy-egy gag helyettesíti, sőt néha csak egy fénykép pontos másolására telik a festői ihletből. Természetesen mint stílus, ez is életképes, ezzel az eszközzel is lehet komolyat, mara­dandót alkotni, csak vigyázni kell, mind a festőnek, mind a nézőnek, mert századunkban talán még egy stílus sem járt olyan közel az olcsó közönségsikerhez, mint a fotorealiz­mus. Egyed László Illusztrációképpen: Méhes László, Langyos víz, Olaj 60X80 cm

Next