A Jövő Mérnöke, 1978 (25. évfolyam, 1-39. szám)
1978-01-21 / 1. szám
//KIFÚJT??? De rövidesen újra napirendre kerül? Valamikor, a hetvenes évek elején lelkes bölcsészkari fiatalok jelentkeztek, hogy Budapesten a Pillangó utca, Várna utcai térségben fekvő munkásszállásokon segítsék a közművelődést. Alapos előkészítő munka után vagy tizenöten kerültek kapcsolatba a munkásszállások vezetőivel, de alig folytatták valameddig a munkát ketten-hárman. A többiek sorra elnézést kértek. Magabiztosan érkezők is félszegen csetlettek, botlottak a munkások között. Más volt a valóság, nyersebb, érdesebb, mint amit elképzeltek. A kezdeményezésről tapintatosan azt állapítottuk meg, hogy ellaposodott. És mégis, a budapesti egyetemeken időről időre újabbnál újabb kezdeményezések születnek. A jövő progresszíven gondolkodó értelmiségét izgatja ez a szükségszerűen kialakult, de egyáltalán nem szerencsés életforma. Százötvenezerre becsülik ma a munkásszálláson élők számát. Azokét, akik hetenként, kéthetenként oda-vissza többnyire két éjszakai utazás árán láthatják a családot, egy-két hétvégi napra. Vidékiek építik városainkat, kezük nyomán változik meg az ország képe, megy végbe az urbanizáció. Falukutatás Budapesten Ennek a munkának a jelentősége alig kevesebb, mint a felszabadulás előtti író, értelmiségi falukutató mozgalmaké. Ha a munkásszállások minden lakóját egy-egy család tagjának tekintjük, e családonként csak átlag 3 főt számítunk, egy olyan, közel 3000 lakosú munkásszálláson, mint például a Bartók Béla úti férfiszállás, egy kilencezer lakosú település családlétszámát kapjuk. De itt nincs közigazgatási intézmény, és hivatali apparátus, és nincs a szellemi életet megteremtő, formáló értelmiség. Legjobb esetben van egy függetlenített kulturális vezető, egy-két tiszteletdíjas munkatárs és egy szokásgondnok, meg a technikai személyzet. A kulturális vezetőnek legfeljebb az átfogó kérdésekkel, folyamatok elindításával, az amminisztrációval van ideje foglalkozni. Pedig a munkásszállásokon sok még a feltáratlan kérdés, s nem pontos az a kép sem, amit a társadalom kialakított az itt lakók életformájáról. A szálláshelyi értelmiség szerepének pótlása lehetne a patronálást vállalók egyik legfontosabb feladata, miközbenmegismernék azt a munkásréteget, amellyel az egyetem elvégzése után kapcsolatba kerülnek, olyan tapasztalatok birtokába jutnának, amit nem lehet iskolarendszerűen oktatni. A Budapesti Műszaki Egyetem KISZ Bizottsága és az Építők Szakszervezete Budapesti Bizottsága által 1976-ban megkötött szerződés szerint a BME fiataljai a XI. kerület három építőipari munkásszállásának patronálását vállalják. Ex — A patronálás jelenleg szünetel — közölte Szabó István, a közművelődési titkárság vezetője. — A nyáron a vezetőképző táborban készítettük fel azokat, akik vállalkoztak a feladatra. Itt a szállások kulturális vezetői is jelen voltak. A hallgatók a munka során velük kerültek kapcsolatba. Körülbelül tizenöten kezdték meg a munkát. A titkárságon bekövetkezett személyi változások és egyéb okok miatt gondot okozott a kezdeményezés irányítása, így kénytelenek voltunk ezt a karok hatáskörébe utalni. A karok irányító munkája viszont nem volt hatásos, erejüket meghaladta a feladat. A beszámolók ugyan tartalmaznak pozitívumokat. Művészeti csoportjaink is szerepeltek a szállásokon, tartottunk ismeretterjesztő előadásokat, de lényegében elvesztettük a kontrollt, az elképzelések nem valósultak meg. — Ex! — jelentette ki Veres Zoltán, ötödéves hallgató, az építő kar kultúrfelelőse. Ő a Fővárosi 1. sz. Építőipari Vállalat Bánk Bán utcai munkásszállásaira járt ki. Nem sikerült pontosan meghatározni a feladatot. A hallgatókat sem nagyon érdekelte a dolog, mert nem látták be, mi haszon van ebből, miért kell csinálni. A közművelődési speciálkollégium hallgatói például falun végzik a téli gyakorlatot, holott a munkásszállásokon is falusi emberekkel beszélgethetnének. A szállások vezetői is bizonytalanok voltak az elvárásokat illetően. Hadd említsem meg például, hogy az együttesünk vendégszereplése alkalmából csak a hangszerszállítási költségek kifizetését kértük, de még azt sem térítették meg. Veres Zoltán lelkesedett az ügyért, sajnálja. — Kifújt — mondja. — Hacsak nem hagyják egy ideig pihenni az ügyet, aztán teljesen újakkal el nem kezdik. — Jó kezdeményezés volt — vélekedik Göncöl József, a Bartók Béla úti munkásszállás kulturális vezetője. — Sajnos, az elmúlt évben sokat betegeskedtem. Ha többet tudtam volna bent lenni, másként alakult volna az egész. Azt terveztük, hogy segítik majd a felnőttoktatást és előadásokat tartanak. — Nem a mi hibánkból szakadt meg a kapcsolat. Ez a véleménye Mázló Katalinnak, a Fehérvári úti női szállás kulturális vezetőjének. A vizsgaidőszakban a diákok elmaradtak. Hetvenhat május elsején meghívtak egy lánycsoportot a szállásról a papszigeti koncertre. A lányok szervezési hibából nem kapták meg a hajójegyet, a hajóállomáson az óriási tumultusban nem találták a patronáló ismerősöket, egy diákcsoport „cikizte” őket... „Megbántódás, a lányok lelki válsága” — a kulturális vezető ilyen szavakat használ a felejthetetlenül szégyenletes incidens „emlékére”. — Most magánszorgalomból jár ide az ELTE-ről egy kislány, vele nagyon jól tudunk együtt dolgozni. — Annak idején örültünk a kezdeményezésnek — mondta G. Nagy János, az Építők Szakszervezete Budapesti Bizottságának titkárhelyettese. — Ismeretes, hogy a SZOT is foglalkozott, az értelmiség munkásművelődést segítő szerepével. Ez a kezdeményezés jól illett volna ebbe a koncepcióba. A szakszervezetnek megvannak a kulturális munkára vonatkozó határozatai, kialakult a szálláshelyi munka gyakorlata. Az egyetemisták is és egyes kulturális vezetők ezt egyoldalúan értelmezték, és a saját elképzeléseik szerint akartak cselekedni. Sajnos, kevés konkrét eredménynyel. Szükségesnek tartjuk a további együttműködést, de úgy vélem, újra össze kellene ülnünk, levonni a következtetéseket, konkretizálni a feladatokat. Azt, hogy mit, kikkel, milyen feltételek között akarunk megoldani. Mégis több, mint egy alföldi faluban kötetnyi tanulmányt lehetne készíteni, meg is érné, hogy valahány eddigi kezdeményezésről részletes elemzés készüljön. A kezdeti sikertelenségért senki sem hibáztatható, mert a szocialista cselekvési szándék olyan területre orientálta a vállalkozókat, ahol kevés még, s feldolgozatlan a tapasztalat. A dokumentumokban megfogalmazott célok reálisak, de a gyakorlat azt bizonyítja, nem eléggé ismertek, világosak sem az egyetemi hallgatók, sem a szálláshelyi vezetők számára. " Mik a legfontosabb konkrét tennivalók? Műsort rendezni, ismeretterjesztő előadást tartani az egyetemisták segítsége nélkül is tudnak a szállásokon. Egy-egy nagyobb munkásszállás kulturális programjai, művelődési feltételei, még az ellentmondások ellenére is magasabb színvonalúak, mint egy alföldi falué. Inkább a közművelődési sematizmus leküzdése, a tartalomnak a szükségletekhez való közelítése, a formák korszerűsítése most az időszerű feladat. A tartalmi célokat és módszereket döntően meghatározza a szállásról és annak lakóiról kialakult kép, amely nem mindig pontos. Sajnos, eléggé elterjedt az a nézet, hogy az építőiparban dolgozók különösképpen problémás emberanyagot jelentenek. Az építőipar dinamikus fejlődése, nagy munkaerőigénye következtében olyanok is kerülnek ebbe az iparágba és laknak munkásszállásokon, akik nem tudtak, vagy nem akartak beilleszkedni a faluközösségbe, de nem ez a jellemző. Az építőipar a változó munkahelyek iparága. Ha felépült az objektum, odább kell állni egy településsel, megyével, vagy országrésszel. Alapvetően ebből következik a szálláslakói életforma. Gondoljuk meg, hogy is épülhetett volna fel az új Magyarország, ezernyi épülete, létesítménye pusztán „problémás” emberanyaggal? Hol vannak azok a zseniális műszaki vezetők, akik velük teremthették volna meg azt, ami most körülvesz bennünket? Mi a teendő ? Napjaink jelensége, hogy megváltozik a cigány népcsoport hagyományos életformája is. A munkássá válás az építőiparban megy végbe.. Hátrányos műveltségi helyzetük különleges kezelést igényel. A közösségbe való beilleszkedés segítése, legtöbbjük körében az írás-olvasás megtanításával járó szívás, türelmes munka, nagyon is konkrét patronálásvállalás lehetne. A munkásszállásokon nemcsak általános közművelődési programot kell adni, hanem a neveléssel is foglalkozni kell. Nélkülözhetetlenek a személyekkel, csoportokkal kialakított kapcsolatok, beszélgetések. A közösségformálás, a rétegpolitikai tennivalók feltárása és végzése szintén olyan terület, amire a kevésszámú főhivatású szállásvezetőnek nem jut elég ideje. (Folytatás a 6. oldalon.) Mai magyar zeneszerzők, előadók V. Kendi Eszter csellóművészzel a KISZ Központi Művészegyüttesének házában, pontosabban a próbateremben találkoztam először. Akkor többedmagával gyakorolták Wolf darabját. Igen fegyelmezett, közös munkát — mindvégig unisono játékot — igényelő műről lévén szó. Őt is előbb magáról kérdezem, hogyan került a Stúdióba? — Mezőcsáton születtem, Miskolcon végeztem középfokú zenei tanulmányaimat, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Perényi Miklósnál végeztem ’76-ban. Azóta a Simon Albert vezetésével működő KISZ Központi Művészegyüttesben játszom, így kerültem ide Vidovszkyék próbájára. Hívtak és én szívesen jöttem, mert szeretem művelni a mai muzsikát, jobban mint hallgatni (!). — Mit értsek azon, hogy művelni jobban, mint hallgatni? Nem ért egyet a mai zeneszerzők törekvéseivel? Milyen feladatok, milyen új technikai problémák hárulnak az előadóra? — Nem ítéletet mondtam az előbb, de sok kísérletezés, próbálkozás történik ma a zeneszerzők részéről, amelyek közül jó néhány engem is közvetlenül érint. Tehát elsősorban a munka maga érdekel, és ez azt hiszem, jól is van így. Arra a kérdésre válaszolva, milyen új technikai problémákat vet fel a mai zene az előadó számára, én magamat illetően csak azt mondhatom, hogy semmilyeneket. — Ez utóbbi kijelentése is váratlanul ért. Hadd hivatkozzam egy nagyon régi, tizenhat éves Penderecki-műre, a 43 vonósra írt Polymorphiára. Hiszen ott nagyon meglepő, akkoriban minden bizonnyal újaknak hitt hangzások, zörejek, csikorgások, pattogások, morajlások, fürtök (clusterek) szólalnak, mígnem a darab vége kitisztul egy nagyhatású C-dúr akkordra. Nincsen semmilyen, a klasszikusoktól eltérő, vagy nehezebb előadásmódot követelő feladat, zeneszerzői utasítás?. — A Polymorphia partitúrája is, és meghallgatása után a róla készült lemezfelvétel is igazolja előző állításomat. Az ugyanis, hogy a láb és háztartó között, vagy a szokott helyen húzom a vonót, teljesen mindegy. Ha ujjal pengetek, vonóval ütögetem a húrt, netán tenyérrel, az sem jelenthet semmilyen problémát. A klasszikusok is előírtak, Bartók Béla is kívánt sokfajta, eleinte furcsaságnak vélt dolgot, és azokat mind meg lehetett valósítani, elő lehetett adni már akkor is. Csak azt mondhatom, hogy aki nem tud játszani klasszikusokat, az persze, hogy nem tud újabban született műveket sem megszólaltatni pontosan, korrekt módon. Sőt a klasszikus zene helyzete annyiból veszélyesebb, hogy ha valakinek nem megy jól, élhet trükkökkel, amelyek a kevésbé értő hallgatónak nem tűnnek fel. A mai zenében azonban ezek a hibák jobban kijönnek, mert nem „gesztusokat”, hanem fegyelmezett játékot, felkészültséget követel meg az előadótól. Legfeljebb ennyiben „nehezebb” a dolgunk. Török Árpád János1 Psota Irén január 26-án A zenés, irodalmi műsort január 26-án, délután háromkor tekinthetik meg az érdeklődők, Díszteremben (K. I. 70.). Együttes színház: EZ KUKÁK HÁBORÚJA „A civilizáció XXI. évszázadára az emberiség akkora mennyiségű szemetet halmozott fel, melyet már a legmodernebb technikával sem képes eltüntetni. A szemét mennyisége egyre nőtt, elöntötte a városokat, falvakat, mindent. Az emberiségnek, ha meg akart maradni, alkalmazkodnia kellett az új viszonyokhoz. A szemétkupacok rothadásából és a guberáló emberek szimbiózisából új faj született: a „homo kuka". Az új faj sok harc és nehézség után meghódítja a földet. Aki nem tud alkalmazkodni a megváltozott környezethez, és ember akar maradni — ott megölik." Valahogy így foglalhatja össze a látottakat az, aki más produkciókat, az amatőr színpadok átlagos általános tevékenységét nem ismervén, a kíváncsiságtól vezényelve beült a Szkénébe, hogy megnézze a darabot. A közönség csak lassan veszi észre, hogy valami történik, akkor viszont elhal a sustorgás és megkezdődik a feszült várakozás — ami aztán a darab végéig nem oldódik föl. „Szerencse, hogy ma már nem divat — legalább is nálunk — az agresszív színház, mert akkoregyenesen a fejünkre szórnák a szemetet, hangzik oldalról, de ezeket a megjegyzéseket leszámítva mindenki figyel és vár. Légvédelmi sziréna szólal meg — majd monoton dobogást hallunk és beadják azt a zajzenét,, ami most már majdnem végig folyamatosan megmarad. Mikor kivilágosodik, a színpad mélyéből hat-nyolc kuka csúszik felénk — belebújt szereplők lábukkal dobogva, folyamatosan tolják előre. A kukák arcvonala majdnem teljes, csak az egyik téved el balfelé. Szépen, ritmikusan közelednek felénk, maguk előtt tolva a szemetet, mely egyre fenyegetőbben közelíti meg a széksorokat, de még mielőtt behatolnának közénk, megállnak. Furcsa mozgás kezdődik a szemétbarikád túlsó oldalán. A kukalények szanaszét hevernek, van, akinek a fenekére nőtt egy kuka, és most furcsa, púpos állatkaként egy papírdobozt hurcol magával: abba gyűjt mindent, ami mozdítható. A másiknak csak a lába lóg ki egy álló kukából. A harmadik — fura „kentaurként” félig ember,félig kuka. Az ember elfeledkezik a műanyagedény igazi funkciójáról — ebben nagy szerepe van a szereplők jól begyakorolt mozgásának. Az utóbbi például kígyóként vagy megriadt bogárként csúszik előre-hátra. A mozgása, hirtelen helyzetváltoztatásai mind egy valódi, ijedező, éhesen kutató csúszómászó állaté. Mintha egy leendő csitorban lennénk, ahol éppen a természetes kiválasztódás folyik. A zaj-zene nagyon jól érezteti, teszi hihetővé ezt a „fantasztikum” érzőit — és „mellesleg” jól irányítja a szereplőket. A játék már vagy fél órája tart, de még senki nem unatkozik, mindenki feszülten figyel, értelmez. A homo-kukák torokhangú érzelemnyilvánításai jól megválasztottak, hihetőek. Amikor vége a játéknak, kinyílik az ajtó, a szereplők kimásznak a más sorsra szánt edényekből, és nekilátnak öszszetakarítani a szemetet. Az arcokon végignézve még mindenki gondolkodik, értelmezni próbálja a látottakat. A peszszimista látomás a világról, melyet már elöntött a szemét, melyben az embernek, ha élni akar „homo-kukává” kell változnia — nem mindenütt egyértelmű és érthető. Kérdéses persze, hogy minden gegnek szimbolikus jelentést kell-e tulajdonítani? Biztos vagyok benne, hogy nem. A játék végül is izgalmas, fordulatos — akkor is, ha nem ért mindent az ember. A kuka-ember-kentaur jó ötlet, nagy ötlet — meggyőzőbb lények lesznek, mint sok fantasztikus film drága felszerelésű „idegen bolygóról jött” torzszülöttei. Különösen dicséretes a zajzene, melynek elkészítése igen sok munkába kerülhetett. A színjátszók jól kihasználják a lehetőségeiket — a csúszómászó teljesen el-, hitűti magáról, hogy ő „homorkuka”. Mindezek ellenére, csakis az előítéleteket félretéve szabad elmenni megnézni. Mert ha valaki valóban be akarja fogadni, amit lát, annak érdekes háromnegyedórában lesz része és még az sem fogja túlzottan zavarni, hogy továbbra sem érti, mit jelent a darab címe: EZ. tecke Fotorealizmus ?! ? Két kiállítást láttam az utóbbi időben. Korga Györgyét a Mednyánszky teremben és Méhes Lászlóét az óbudai kiállítóhelyiségben. A két kiállítás egyvalamiben megegyezett: realizmusában. A hiper- (vagy más néven fotó-) realizmus nem újkeletű festészeti irányzat, sőt Magyarországon is már jó ideje varrnak művelői. A két kiállítás inkább csak azt látszik demonstrálni, hogy ez a stílus is helyet kap hazai bemutatótermeinnkben. Az ilyen technikával készült képeknek van egy biztos előnye: nem lehet blöffölni. Már ami a festészeti, illetve rajzbeli készültséget illeti. Viszont ez egyben a veszélyes oldala is. Hiszen az igen képek könnyen kápráztatják el nézőjüket. S míg technikai tökéletességüket csodáljuk, sokszor meg is feledkezünk az egyik legfontosabb feltételről, a mondanivalóról. A tartalmat igen gyakran csak egy-egy gag helyettesíti, sőt néha csak egy fénykép pontos másolására telik a festői ihletből. Természetesen mint stílus, ez is életképes, ezzel az eszközzel is lehet komolyat, maradandót alkotni, csak vigyázni kell, mind a festőnek, mind a nézőnek, mert századunkban talán még egy stílus sem járt olyan közel az olcsó közönségsikerhez, mint a fotorealizmus. Egyed László Illusztrációképpen: Méhes László, Langyos víz, Olaj 60X80 cm