A Jövő Mérnöke, 1992 (39. évfolyam, 1-34. szám)

1992-01-16 / 1. szám

A túlélés és a felkészülés éve Megméretés az első évben — Mindezek ismeretében az idén csupán a működőképesség biztosítása, a túlélés a cél vagy vannak egyéb elképzelé­seik is? — Természetesen vannak egyéb fel­adataink is. Mindenekelőtt az, hogy ala­posan felkészüljünk a pénzügyminiszter úr által is jóváhagyott rekonstrukcióra. Ezért is hozott az Egyetemi Tanács hatá­rozatot a stratégiai terv kidolgozásáról, az átalakulásról és fejlesztési elképzelé­sek kidolgozásáról. Célunk az, hogy ami­kor a pénzügyi lehetőségek megnyílnak, tudjuk azt, milyen területen és mit kell elvégeznünk. Jelenleg is folyamatban van az egyetem átvilágítása, ennek eredmé­nyeit be kívánjuk építeni a stratégiai terv­be. Bízunk abban, hogy a gazdálkodásun­kat is elemző külső szakemberek tudnak olyan megoldásokat ajánlani, amelyek se­gítségével racionalizálni tudjuk az egye­tem működését, és 1993-tól az akkor már meglévő pénzeszközeinket is erre a célra tudjuk fordítani. Az átalakítás kere­tében át kell gondolnunk a karok műkö­dését, a hallgatói nyilvántartás korszerű­sítését, amit még a tradicionális - majd­hogynem feudális — rendszer alapján végzünk. Ez elengedhetetlenül szüksé­ges, hiszen a nyugati egyetemeken a tel­jes hallgatói létszám nyilvántartását egy akkora appparátus végzi, amekkora ná­lunk egy dékáni hivatalban működik. — Úgy vélem, ennek a beszélgetésnek a keretében szólnunk kell arról is, a hallga­tók mit várhatnak az idei évtől? — Ez az év az első évesek számára mindenképpen nehezebb lesz, mint ko­rábban volt, mert a felvételi követelmé­nyek enyhítésével az igazi megméretés áttevődik az első egyetemen töltött évre, hiszen ekkor derül majd ki: valójában ki alkalmas arra, hogy továbbra is az egye­tem hallgatója maradjon. Bár az ösztön­díjak továbbra is lépést tartanak majd az inflációval, a jegyzetek árát mindenkép­pen az önköltséghez kell igazítani, hiszen tarthatatlan, hogy egy hatszáz oldalas jegyzetet egy doboz cigaretta áráért meg lehessen vásárolni. Miközben törekedni kell a magasabb árak kompenzálására, újra kell értékelni az előadásokon való részvételt is.Bár a tanszabadság híve va­gyok, ez azonban nem azt jelenti, hogy hallgatóknak nem kell jelen lenniük az e­lőadásokon. Ott kell lenniük, éppen azért, hogy az előadók bevezessék őket a mérnöki tudományokba. Ha pedig valaki az előadásokat is tisztességesen látogatja, elképzelhető az is, hogy ott alaposan fel tud készülni, és esetleg már jegyzetet sem kell vásárolnia. Hallgatóként én is sok olyan előadáson vettem részt, ahol nem volt tankönyv, jegyzetet sem vásá­rolhattunk, ezért saját feljegyzéseim alap­ján készültem fel és vizsgáztam. Talán sok hallgatónak ma szokatlan ez, de hoz­zá kell szokni. Hiszen a nyugati egyete­meken nem tanítják a hallgatókat, ha­nem a hallgatók tanulnak. Mérnöksorsok — Beszélni kell azonban arról is, hogy a hallgatók jelentős része energiáinak nem lebecsülendő hányadát fordítja munkavég­zésre. Csak azért, hogy előteremtse saját megélhetésének feltételeit. — Ez sem újkeletű gond, hiszen ak­kor sem volt ez másként, amikor a mi korosztályunk volt egyetemi hallgató. Én például — nagyon sok évfolyamtársam­mal együtt — szombattól vasárnap estig kerestem meg a menzai befizetéshez szükséges pénzt. És nincs ez másként Nyugaton sem, ahol nagyon sok egyete­mista üzletet vezet vagy dolgozik. Tudo­másul kell venni, hogy lassabban tanul­nak, mint azt a tanmenet előírja. De ezt a gondot a vizsgaszabályzat módosításá­val orvosolni lehet, és kell is. Nem azt kell előírni, hogy melyik évben milyen vizsgát kell letenni, hanem azt: ahhoz, hogy va­laki hídépítő mérnök legyen, milyen vizs­gákat és milyen sorrendben kell letenni. És nem lesz előírva, hogy mindezeket a vizsgákat hány év alatt kell a hallgatók­nak abszolválniuk. Nyilván sokan lesznek, akik nem öt vagy hat, hanem hét-nyolc év alatt végzik el az egyetemet, de külföldön sem ritka a tizenkét évig tanuló egyetemi hallgató. Nyilván ehhez módosítani kell az ösztöndíjrendszert is, elképzelhető, hogy arra a hallgató csak öt-hat évig lesz jogosult, utána önellátónak kell lennie. — Magánbeszélgetéseken sokan vitat­koznak arról, hogy a magyar gazdaság je­lenlegi helyzetében — az átalakulás nehéz­ségeit ismerve — milyen sors, milyen jövő vár a jövő mérnökeire. Sokan hiszik: igazi alkotómunka lesz a mérnök munkája, má­sok viszont kételkednek ebben. Ön mit tart erről? — Ebben a kérdésben kicsit kegyetle­nül szoktam fogalmazni. Azt szoktam mondani: a gépész-, a vegyész- és a villa­mosmérnökök a "rabszolgahajcsár" sze­repére kényszerülnek.Ennek az a magya­rázata, hogy a gépipar, elektronikai ipar és a vegyipar területén az állami vállala­tok privatizálásával, a külföldi tőke be­áramlásával a magyar ipar, legalábbis át­menetileg — úgy tíz-tizenöt évig — má­sodrendű szerepre lesz kárhoztatva. Ez azt jelenti, hogy az alkatrészgyártást és a részegységek gyártását egyaránt külföldi gyártmány-dokumentációk, gyártási előí­rások alapján, és sok esetben külföldi gyártóeszközök segítségével végzik. A magyar mérnöknek ebben a másodrendű feladatban a végrehajtó és "hajcsár" sze­repét kell vállalnia, ami nem egy lélek­emelő feladat. Ez azonban nem jelenti, hogy ennek a "hajcsárnak" semmiféle műszaki tudásra nincs szüksége. Ellenke­zőleg, e másodrendű feladat végzése köz­ben is előfordulhatnak olyan hibák, ame­lyeket azonnal meg kell oldania. De az igazán szép gyártmánytervező, konstruk­tőri, szervezői feladatokra valószínűleg tíz-tizenöt évig várnia kell. Kicsit talán más lesz a helyzet az építő-, közlekedési és építészmérnöki területen, mert az már kevésbé elképzelhető, hogy útjaink, híd­jaink, vasútjaink tervezését is nyugaton végezzék el, hiszen ezeken a területeken szükség van az alaposabb -----­helyi ismeretekre. Gazdasá­ f !• szám­os életünk fellendülése so-­r 58 oldal rán ők hamarabb találkozó­­­hatnak igazi mérnöki feladatokkal. A gé­pészeknek és a vegyészeknek azonban ezalatt a bő évtized alatt kell felkészülni­ük azokra az időkre, amikor igazán szép mérnöki munkát végezhetnek. Sok mú­lik azonban azon, hogyan alakulnak a fi­zetések, mikor áll helyre a társadalomban az értékrend. Ez nagyon bonyolult kér­dés, hiszen számtalanszor találkozom olyan hirdetéssel, amelyben érettségizett gépírónőt keresnek harmincezer forintos fizetésért. Ilyenkor mindig zavarban va­gyok, mert arra gondolok, hogy az egye­temi tanárok bruttó fizetése 40 ezer, a docenseké 32 ezer, az adjunktusoké huszonegynéhány ezer, a tanársegéde­ké pedig tízegynéhány ezer forint kö­rül van. Csak attól tartok, mi lesz, ha rádöbbennek: ők nem csupán érettségi vizsgát tettek... — Köszönöm a beszélgetést! Császár Nagy László

Next