A Jövő Mérnöke, 1992 (39. évfolyam, 1-34. szám)
1992-01-16 / 1. szám
A túlélés és a felkészülés éve Megméretés az első évben — Mindezek ismeretében az idén csupán a működőképesség biztosítása, a túlélés a cél vagy vannak egyéb elképzeléseik is? — Természetesen vannak egyéb feladataink is. Mindenekelőtt az, hogy alaposan felkészüljünk a pénzügyminiszter úr által is jóváhagyott rekonstrukcióra. Ezért is hozott az Egyetemi Tanács határozatot a stratégiai terv kidolgozásáról, az átalakulásról és fejlesztési elképzelések kidolgozásáról. Célunk az, hogy amikor a pénzügyi lehetőségek megnyílnak, tudjuk azt, milyen területen és mit kell elvégeznünk. Jelenleg is folyamatban van az egyetem átvilágítása, ennek eredményeit be kívánjuk építeni a stratégiai tervbe. Bízunk abban, hogy a gazdálkodásunkat is elemző külső szakemberek tudnak olyan megoldásokat ajánlani, amelyek segítségével racionalizálni tudjuk az egyetem működését, és 1993-tól az akkor már meglévő pénzeszközeinket is erre a célra tudjuk fordítani. Az átalakítás keretében át kell gondolnunk a karok működését, a hallgatói nyilvántartás korszerűsítését, amit még a tradicionális - majdhogynem feudális — rendszer alapján végzünk. Ez elengedhetetlenül szükséges, hiszen a nyugati egyetemeken a teljes hallgatói létszám nyilvántartását egy akkora appparátus végzi, amekkora nálunk egy dékáni hivatalban működik. — Úgy vélem, ennek a beszélgetésnek a keretében szólnunk kell arról is, a hallgatók mit várhatnak az idei évtől? — Ez az év az első évesek számára mindenképpen nehezebb lesz, mint korábban volt, mert a felvételi követelmények enyhítésével az igazi megméretés áttevődik az első egyetemen töltött évre, hiszen ekkor derül majd ki: valójában ki alkalmas arra, hogy továbbra is az egyetem hallgatója maradjon. Bár az ösztöndíjak továbbra is lépést tartanak majd az inflációval, a jegyzetek árát mindenképpen az önköltséghez kell igazítani, hiszen tarthatatlan, hogy egy hatszáz oldalas jegyzetet egy doboz cigaretta áráért meg lehessen vásárolni. Miközben törekedni kell a magasabb árak kompenzálására, újra kell értékelni az előadásokon való részvételt is.Bár a tanszabadság híve vagyok, ez azonban nem azt jelenti, hogy hallgatóknak nem kell jelen lenniük az előadásokon. Ott kell lenniük, éppen azért, hogy az előadók bevezessék őket a mérnöki tudományokba. Ha pedig valaki az előadásokat is tisztességesen látogatja, elképzelhető az is, hogy ott alaposan fel tud készülni, és esetleg már jegyzetet sem kell vásárolnia. Hallgatóként én is sok olyan előadáson vettem részt, ahol nem volt tankönyv, jegyzetet sem vásárolhattunk, ezért saját feljegyzéseim alapján készültem fel és vizsgáztam. Talán sok hallgatónak ma szokatlan ez, de hozzá kell szokni. Hiszen a nyugati egyetemeken nem tanítják a hallgatókat, hanem a hallgatók tanulnak. Mérnöksorsok — Beszélni kell azonban arról is, hogy a hallgatók jelentős része energiáinak nem lebecsülendő hányadát fordítja munkavégzésre. Csak azért, hogy előteremtse saját megélhetésének feltételeit. — Ez sem újkeletű gond, hiszen akkor sem volt ez másként, amikor a mi korosztályunk volt egyetemi hallgató. Én például — nagyon sok évfolyamtársammal együtt — szombattól vasárnap estig kerestem meg a menzai befizetéshez szükséges pénzt. És nincs ez másként Nyugaton sem, ahol nagyon sok egyetemista üzletet vezet vagy dolgozik. Tudomásul kell venni, hogy lassabban tanulnak, mint azt a tanmenet előírja. De ezt a gondot a vizsgaszabályzat módosításával orvosolni lehet, és kell is. Nem azt kell előírni, hogy melyik évben milyen vizsgát kell letenni, hanem azt: ahhoz, hogy valaki hídépítő mérnök legyen, milyen vizsgákat és milyen sorrendben kell letenni. És nem lesz előírva, hogy mindezeket a vizsgákat hány év alatt kell a hallgatóknak abszolválniuk. Nyilván sokan lesznek, akik nem öt vagy hat, hanem hét-nyolc év alatt végzik el az egyetemet, de külföldön sem ritka a tizenkét évig tanuló egyetemi hallgató. Nyilván ehhez módosítani kell az ösztöndíjrendszert is, elképzelhető, hogy arra a hallgató csak öt-hat évig lesz jogosult, utána önellátónak kell lennie. — Magánbeszélgetéseken sokan vitatkoznak arról, hogy a magyar gazdaság jelenlegi helyzetében — az átalakulás nehézségeit ismerve — milyen sors, milyen jövő vár a jövő mérnökeire. Sokan hiszik: igazi alkotómunka lesz a mérnök munkája, mások viszont kételkednek ebben. Ön mit tart erről? — Ebben a kérdésben kicsit kegyetlenül szoktam fogalmazni. Azt szoktam mondani: a gépész-, a vegyész- és a villamosmérnökök a "rabszolgahajcsár" szerepére kényszerülnek.Ennek az a magyarázata, hogy a gépipar, elektronikai ipar és a vegyipar területén az állami vállalatok privatizálásával, a külföldi tőke beáramlásával a magyar ipar, legalábbis átmenetileg — úgy tíz-tizenöt évig — másodrendű szerepre lesz kárhoztatva. Ez azt jelenti, hogy az alkatrészgyártást és a részegységek gyártását egyaránt külföldi gyártmány-dokumentációk, gyártási előírások alapján, és sok esetben külföldi gyártóeszközök segítségével végzik. A magyar mérnöknek ebben a másodrendű feladatban a végrehajtó és "hajcsár" szerepét kell vállalnia, ami nem egy lélekemelő feladat. Ez azonban nem jelenti, hogy ennek a "hajcsárnak" semmiféle műszaki tudásra nincs szüksége. Ellenkezőleg, e másodrendű feladat végzése közben is előfordulhatnak olyan hibák, amelyeket azonnal meg kell oldania. De az igazán szép gyártmánytervező, konstruktőri, szervezői feladatokra valószínűleg tíz-tizenöt évig várnia kell. Kicsit talán más lesz a helyzet az építő-, közlekedési és építészmérnöki területen, mert az már kevésbé elképzelhető, hogy útjaink, hídjaink, vasútjaink tervezését is nyugaton végezzék el, hiszen ezeken a területeken szükség van az alaposabb -----helyi ismeretekre. Gazdasá f !• számos életünk fellendülése so-r 58 oldal rán ők hamarabb találkozóhatnak igazi mérnöki feladatokkal. A gépészeknek és a vegyészeknek azonban ezalatt a bő évtized alatt kell felkészülniük azokra az időkre, amikor igazán szép mérnöki munkát végezhetnek. Sok múlik azonban azon, hogyan alakulnak a fizetések, mikor áll helyre a társadalomban az értékrend. Ez nagyon bonyolult kérdés, hiszen számtalanszor találkozom olyan hirdetéssel, amelyben érettségizett gépírónőt keresnek harmincezer forintos fizetésért. Ilyenkor mindig zavarban vagyok, mert arra gondolok, hogy az egyetemi tanárok bruttó fizetése 40 ezer, a docenseké 32 ezer, az adjunktusoké huszonegynéhány ezer, a tanársegédeké pedig tízegynéhány ezer forint körül van. Csak attól tartok, mi lesz, ha rádöbbennek: ők nem csupán érettségi vizsgát tettek... — Köszönöm a beszélgetést! Császár Nagy László