A Jövő Mérnöke, 1996 (43. évfolyam, 1-20. szám)

1996-02-01 / 1. szám

AA Rövid szenvedés után 1995. december 12-én meghalt Schnell László, a Villamosmérnöki és Informatikai Kar professzora. Halálhíre megdöbbentett mindannyiunkat. Két héttel azelőtt még benn dolgozott a tanszéken, in­tézte a fiatal kutatók támogatására általa kezdeményezett alapítvány ügyeit. Nehezeb­ben mozgott már, mint korábban, ennek el­lenére láthatólag csak másokkal törődött. Ugyanúgy, mint egész munkás élete során, íróasztalán még most is ott van a szemüvege, mintha csak öt percre szaladt volna ki meg­beszélni valamit... A világháború kalandos túlélése után 1947-ben szerzett B tagozatos gépészmérnö­ki oklevelet. Egyetemi tanulmányainak be­fejezése után a Budapesti Műszaki Egyetem villamos gépek és mérések tanszékére került. Végigjárta a szo­kásos egyetemi ranglétrát, demonst­rátortól docensig, majd 1965. augusz­tus 1-én kapott egyetemi tanári kine­vezést a műszer- és finommechanikai tanszékre, ahol akkor már 1959 óta dolgozott. A tanszékvezető ebben az időszakban Kolos Richárd volt, aki miniszterhelyettesi teendői miatt kevés időt töltött a tanszéken, így azt gyakorlatilag már ekkor is Schnell professzor úr vezette. Ennek a tan­széknek a jogutódját, a műszer- és méréstechnika tanszéket vette az­után át tanszékvezetőként hivatalo­san is 1967-ben. A műszer- és méréstechnika tan­szék Schnell professzor életművének egyik legjelentősebb része. Fantaszti­kus energiával és munkabírással, sze­retettel és törődéssel vezette a tan­széket majdnem 30 éven át. A kezde­ti időkben - így szól a legidősebbek elbeszélése - nem volt szükség a mai ügyeleti zárási rendszerre, mert ő volt az, aki minden nap elsőnek érke­zett és utolsónak távozott. Naponta többször végigjárta a tanszéket, és ezt a szokását végig meg is őrizte. Rajta tartotta a szemét mindenkin, törő­dött mindenki gondjával, és mindig kitalált valamit, ha segítség kellett. Kitűnő légkört teremtett. Fő érték­mérői a hasznos munka és a szakmai tehetség voltak, és a tanszék munka­társait tudatosan ezek alapján válo­gatta ki. Még azt is el tudta érni, hogy azok, akiket néha-néha politikai okokból kénytelen volt felvenni, a feladatokat és a követelményeket lát­va hamarosan önszántukból elmentek más­hová. Az egyértelmű értékrend pedig önma­gában is összetartó erő volt a tanszéken. A tehetségeket önzetlenül támogatta, maga legtöbbször szerényen a háttérbe húzódott. Tanítványai ma szerte a világban megállják a helyüket. Schnell professzornak kivételes érzéke volt a nehéz emberi problémák és konfliktu­sok megoldására. Gyakran mondogatta sze­mélyes beszélgetésekben, hogy a vezetésnek technológiája van, amit meg lehet tanulni, és tudatosan alkalmazni kell. Egyet nem mondott - de tudtuk -, hogy Neki eleve megvolt ez a képessége. Végig meg tudott maradni a tisztességben, pedig pártonkívüli­­ként gyakran kellett különböző külső zsar­noki akaratok közt manővereznie. Mindig gondosan mérlegelte, milyen lépésnek mi lesz a pozitív és negatív következménye, és kilátástalan hadakozások helyett igyekezett a hosszú távon helyes célok érdekében mun­kálkodni. Tekintélyét mutatja, hogy 1985-ben, tehát még jóval a rendszerváltás előtt, a Villamos­­mérnöki Kar dékánjává nevezték ki. Az ilyen megbízásokat nem hatalmi pozíciónak, ha­nem szolgálatnak tekintette, és nagyon ko­molyan vette. Inkább az jelentett számára di­lemmát a felkérés elfogadásakor, hogy attól félt: a tanszék vezetésére kevesebb ideje és energiája lesz. Számtalan fontos területen vitte előre a kart, talán a legfontosabb az, hogy létrehozta az informatika szakot, s ezt a kar oktatásában azóta meghatározó jelentő­ségű. Megalakította a villamoskari számító­gépközpontot, mely ma is alapvető része a kari képzésnek. Az ő nevéhez fűződik a dé­káni hivatal első számítógépesítése, ami ab­ban az időszakban hatalmas előrelépés volt. Ehhez kapcsolódva készíttette el a kar mind­máig egyetlen reprezentatív publikáció-jegy­zékét, mely hosszú ideig fontos kézikönyv­ként is szolgált. Schnell László 1923-1995 A rendszerváltás 65 éves kora után érte, amikor már a vezetői pozíciókból visszavo­nulva dolgozott az egyetemen. Ő volt az a személyiség, akiben mindenki megbízott: ha­talmas tapasztalatával ő szervezte meg az egyetemi vezetőkre vonatkozó szavazásokat és az új vezetés kialakítását. Megérdemelte volna, hogy könnyebb időkben, még több eredménnyel dolgozhasson, de hatása így is óriási. Hatalmas szervezőmunkája mellett a tu­dományos életben is jelentős szerepet ját­szott. Kandidátusi értekezését 1961-ben, akadémiai doktori értekezését 1974-ben védte meg. Kezdeményezte az áramkom­­parátorok alkalmazását erősáramú mérőbe­rendezésekben, ezzel megvetve a tanszék mai, világszínvonalú precízi­ós áram- és feszültségváltó műszer­családjának alapjait. Korán felismer­te a mikroprocesszorok jelentőségét, és vezetésével a tanszék a maga ide­jében korszerű mikroprocesszoros al­kalmazástechnikai rendszert hozott létre, melyet számos iparvállalat is át­vett. Ezért 1985-ben többedmagával Állami díjat kapott. Tudományos eredményeit mintegy 50 külföldi és hazai közleményben publikálta. Több könyvet írt, legje­lentősebb az 1985-ben a Műszaki Ki­adó gondozásában megjelent, általa szerkesztett „Jelek és rendszerek méréstechnikája” című 1100 oldalas mű, ami a tanszéki tématerületek át­fogó összefoglalása, és hosszú ideig több tantárgy tankönyveként is szol­gált. Erre alapozva jelent meg az ő szerkesztésében 1993-ban a John Wiley & Sons kiadónál a „Tech­nology of Electrical Measurements” című könyv, mely világviszonylatban is egyedülálló módon ötvözi a villa­mos mérések és a jelfeldolgozás te­rületeit. Iskolát teremtett, ő és ta­nítványai jelentős szerepet játszot­tak a méréstechnika tudományos alapokra helyezésében. Oktató-ne­velő és tudományos életútja elisme­réseként 1993-ban a Magyar Köz­társaság Érdemrend Középkereszt­jét kapta. A hazai tudományos életben 1977 és 1985 között a Tudományos Minő­sítő Bizottság Elektronikai és Szá­mítástechnikai Szakbizottságának elnökeként vett részt. A Magyar Tu­dományos Akadémia különböző bi­zottságainak tagja volt. Elnöke volt 1980-84 között a Méréstechnikai és Automatizálási Tudományos Egyesület Tudományos Taná­csának, és 1979-84 között az IMEKO TCI- es (felsőoktatási) tudományos bizottságá­nak. Schnell László professzortól hosszú és gazdag élete során sok segítséget kaptunk, életművét megőrizzük, élettapasztalata, ta­nácsai nagyon hiányoznak majd. Szomorúan gyászoljuk. A műszer- és méréstechnika tanszék munkatársai nevében Kollár István 1996. FEBRUÁR 1.

Next