Kalauz, 1859. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1859-05-28 / 22. szám

Előfizetési (ira: «■Rész évre 4, fél­évre 2,évnegyed­re I frt. uj p. Előfizethetni min­den postahivatalnál.­­­­ Szerkesztő és kiadói iroda:­­ Egyetem utcza l.sz. | Magyar Mihál­y könyvkereskedésé- í ben. rfWVvWWVV­*KALAUZ ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjelenik minden szombaton. 3-ik év 1-jő fele 22. szám. 1859. május 38. Az agarévi plyásleány. — Népies beszély — I. Delelön feküdt a gulya, s ahogy a bojtár a vizmerésben jól kiizzadta magát, egy a fekvéshez legközelebb álló terebélyes bükkfa alá keveredett, s olyan bodor füstöt eresztgetett sörnyeszár­ sallangos makrá­jából, hogy még maga a k­asznár is megiri­gyelhette volna tőle, holott — köztünk legyen mondva — Andris bojtárnak éppen e pillanatban, aligha több irigyelni valója nem lett volna kasznár uramtól, ha hogy t.i. látta volna, hogy ez a nem éppen fiatal, de nem is egészen vén csont, ott az erdőszélen fekvő gabnadülőben éppen most teszi le kocsijáról Zsuzsit, a bojtár szerelőjét, s ta­lán még útravaló csókot is ad neki, ha az a Miska kocsis, Andris barátja az után köztük történt suttogásra is vagy párszor ezt a megjegyzést nem tette volna már: „kár, hogy a nemzetes asszony nem látja !“ — Ahogy Zsuzsi a kásznár úr szívességét megköszönte, könnyű gyorsasággal egye­nesen a tanya felé tartott, s az ebédre még csak nem is gondoló bojtár nem veszi ma­gát észre, hogy mellette áll, akit csakis mindig oldala mellett szeretett volna látni, s holmi szemérmesen meghangoztatott „Is­tenáldja“ után leemelő fejéről, s Andris elé helyezé a nem éppen könnyű ebédhordó vékát. — A bojtár mosolyra nyílt ajka egyszerre visszahúzódott. — Zsuzsi, te haragszol — mondá a leánynak. — Nem gondolnám, miből gyanítja kend ? — Másszor bevártad, mig azt a vékát én emeltem le fejedről. — Az én derékcsontom sem zúzott össze az emelésben — mondá a leány, s e közben a kiürített vesszővékát fölborítván, saját zsebkendőjével betöm­te, s rárakta sor­ban a hozott étkeket. — Tarts velem! — Nem vagyok éhes. — No hát én sem vagyok! — kiálta Andris dühösen, s a kezében levő pléhkana­­lat úgy vágta a legközelebb álló tölgyfához, hogy még a gulya is fölröbbent reá, annyi­val inkább megijedhetett Zsuzsi, nem ugyan a kanáltól, hanem Andris komoly tekinteté­től, mi elől, hogy jószerével menekülhessen, szomjúság ürügye alatt a kúthoz sompoly­­gott, safélakos vedret tartó kútostort kez­dő markolgatni. Darab ideig csak nézte a bojtár, hogy mint birkózik a leány azzal a fenyőszállal, a minek vastagságát bizonyosan nem az ő markához mérték, mikor azt a bolond nagy vedret ráakasztották, s midőn látta, hogy a mennyit feljön — ugyanannyit lemegy a veder, — megsajnálta az igy, — tudja ég meddig — szomjazható ,szerelmest, s az iméntinél mivel sem szelidebb kertélyjühh, a kúthoz lépett, s a leány kezéből kivett vedret, pillanat alatt telve helyese a kiffe kávájára. Mire a veder fenn volt, már akkor Zsuzsi 22

Next